2012. február 18., szombat

Ó, azok a dudorok!

Gall olthatatlan vágyat érzett a koponyadudorok iránt. Körülnézett a kocsmában, majd letelepedett az egyik kopott asztalhoz. Számtalan prostituált kellette magát, de őket már rég megdudorászta, és amúgy sem volt bölcs dolog helyiekkel kezdeni. Felmérte a mai vendégsereget. Csavargók, állást kereső legények, átutazó mesteremberek – mind-mind egy-egy lehetőség.
– Egy kancsó bort! – intett Ninának.
– Küldjek mesélőt is?
Ismerték a helyiek, évek óta hallgatta a betérők történeteit. Sokak nyelvét megoldja az ingyen bor.
– Igen. Először talán azt a busafejűt.



Megbámulta Nina gömbölyded farát, ahogy a lány tovalibbent. Elfogta a keserűség. Negyven telet megért, de egy nőt sem sikerült teherbe ejtenie. Eszébe jutott a lófogú Zenka, aki azt a sárga medált hordta. Az izombénító főzet csak a nő testét bénította meg, a száját nem, végig átkokat suttogott, és nyöszörgött kínjában. Nem volt boszorkány, de mi van, ha meghallgatták az istenek?
Gall ezerszer megbánta a tíz évvel korábbi kalandot. Kaphat elég nőt pénzért, minek kellett erőszakot tennie a kancsal lányon? Megszédítették azok a hatalmas keblek.
Nina térült-fordult, meghozta az italt, és két kupát hozzá, majd beszélt a szakadt ruhás ifjúval. A suhanc habozva Gallra pislogott, azután közelebb oldalgott az asztalhoz.
– Hallom, maga valami írnok.
– Az vagyok, és egy messze élő bárdnak küldök történeteket. Ha van kedved mesélni, fizetem a borodat – biccentett méltóságteljesen Gall. Háttérbe tolta az emlékeket, és csak a jelenre figyelt. Évek óta játszotta az írnok szerepét. Soha egy történetre sem emlékezett, a drága papirost meg főleg nem pazarolta rájuk.
– Jártam ám a Holtak Hegyénél, meg…
– Nahát! – bólogatott Gall. Ez a hegy egy forgalmasabb piacteret is megszégyenített. Gall szemrebbenés nélkül töltött. – Ülj le, hallgatlak!
– Hát az úgy volt, hogy megkértek minket egy balhé… egy nemes és megtisztelő feladatra a…

Gall figyelt. A parasztlegény gyakorlatlan hazudozó volt, sok zagyvaságot mesélt. A kiejtése alapján a város környéki falvakból származhatott. Sovány testén lógott a ruha, és mégis, a feje aránytalanul nagy volt. Márpedig a nagyobb agy – több ész. Ennek látszania kell valamiben.
Egyelőre nem látszott.
Gall türelmesen várt, hallgatta a láncként folytatódó kalandokat, közben a második, majd a harmadik kancsó bort is meghozatta. Minden hazugságnak van igazságmagja, és ilyenkor megváltozik a mesélő hangsúlya és sok apróság belekerül a történetbe. A legény szavai élőbbé váltak az állatok kapcsán. Több apró részlet – kígyótámadás, bika lecsillapítása – valószínűleg igaz volt.
Hm, vajon létezik állatszelidítéssel kapcsolatos agydudor?
A fej mindenek a kulcsa, Gall ebben két évtizede biztos volt. Nem tagadta, hogy az istenek adják a lelket, de a test akkor is fontos. Ostobaság, amit mindenki hisz – hogy az agy a szív hűtésére szolgál, azért az a sok víz benne. Kinevették a felcser kamarában, a nyomorultak!

Óvatosan kikérdezte a fiút, hogy van-e ismerőse a városban. Ahogy várta, senkije sem volt. Holnap még egy logikai vizsgálatot csinálnak – ha két tyúk 1 réz, akkor hány liba…. Aztán a többi Tarla dolga. A nyúlszájú boszorkány majd a bájaival becsalja a házba, és éjfélre ott fekszik az asztalon a friss holttest. Érdekes, hogy az emberek mennyire félnek a pincéktől. Boncolni sokkal jobban lehet egy tágas, napos emeleti helyiségben.
Az ivóban pillanatnyi csend támadt, afféle futó rossz szájíz. Gall az ajtó felé nézett, egy poros köpenyű Ítélet-lovag lépett be rajta. A közelben ülő két zsoldos az asztal alatt a kardhoz nyúlt. Mások is nyugtalanná váltak, ami Gall szerint ostobaság volt. Ha egy ekkora feketepáncélos az emberre ront, bölcsebb, ha nem védekezik. Hát nem jobb a gyors halál?
Gall hunyorított, ismerősnek tűnt a fickó. És valóban! Azonnal felcsattant az öblös nevetés.
Gall gyorsan megegyezett a fiúval, hogy holnap délben a piac mellett találkoznak. A fiú továbbállt, Gall meg remélte, hogy sikerül eliszkolnia Becsület elől. A lovag egyszer már megszállt itt, három holdtöltével ezelőtt. Gall akkor is egyedül ült, ám két kupa volt előtte. A lovag azonnal „enyhíteni akarta a magányát”, kérdezés nélkül lezuttyant a székre és egész este pallosokról, régi épületekről és pogácsákról áradozott. Ez a három töltötte ki az életét – legalábbis a rendház ügyein kívül, melyekről hallgatott. Gall eleinte izzadó tenyérrel ült; a felásott belső udvarára gondolt, és a különlegesen édes pityókára, melynek akkora keletje szokott lenni a piacon.
Később megnyugodott. Becsület úgy tűnt, csak unatkozott. A vándorélet magányos; a napokig tartó szótlan utazás, az idegen városok, ismeretlen arcok lehangolhatták oly vidám természetét.
A kocsma törzsközönsége akkor hetekig elkerülte Gallt, hátha besúgó.

– Gall! Cimbora! – harsant Becsület baritonja a teljes kocsmán át, mikor Gall a másik kijárat felé iparkodott.
Gall megfordult, és magában szitkozódott. A lovag az egyik üres asztal felé invitálta. Gall bölcsebbnek látta, nem megsérteni, és odabicegett. Ó-lába gyerekkori örökség volt, a csontjai gyengébbek voltak a szokottnál. Újabban, ha változott az idő, egyre gyakrabban hasogatott a térde.
– Mi hír errefelé? Képzeld, olyan nagy kétkezes túrós pogácsát adnak Havinban!
Egy lovag legyen méltóságteljes. Komoly. Vagy legalább szüzekről, csatákról áradozzon ily lelkesen, ne tésztafélékről. Gall sóváran nézte Becsület szögletes fejét… vajon a pogácsaszenvedélynek van dudora?
Koccintottak az almapálinkával. Gall már az első kortytól megszédült, a korábban benyakalt bor felkavarodott a gyomrában.

– Abanban gyömbért főznek bele. Különös szokás, nem? Borzalmas íze lesz tőle. Remélem, többször nem küldenek arra. Azok a szűk ablakos házak is nyomasztóak – csevegett a lovag, közben megigazította a lábának támasztott hatalmas pallost.
– Ölni mindenhol nyomasztó – szalad ki Gall száján. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét, de már késő volt. Rémülten várt, ám Becsület legyintett:
– Ó, én életben hagyom őket. Van, ami rosszabb, mint a halál.
Gall csodálkozva nézett rá:
– A halálnál? Nem hinném.
– De igen – suhant át árnyék Becsület arcán. – Tudod, hiszek abban, hogy az emberek megváltozhatnak az évek alatt. Mindenki megérdemel egy esélyt, hogy bizonyítsa. Nem többet, egyet. De általában eljátsszák.
Gall lehúzta a maradék pálinkáját. Őrült, aki egy ilyen tagbaszakadt páncélos láttán nem hint hamut a fejére.
– Új pogácsafélét árulnak itt az utca végén, tökmagot tesznek bele. Magot… vicces, nem? Mint a tyúkoknak. Milyen okos az a kölyök, aki ott kéreget mellettük! Adtam neki, aprót, erre azt mondta, hogy köszöni, ebből kétötöd cipó is kijön. Haha, a kis kancsal! Lám, mennyi esze van!
Gall felfigyelt, de a lovag már témát váltott. Gall bólogatott, néha egy-egy szót is közbevetett, de alig várta, hogy távozhasson. Végül Becsület ásított, és úgy döntött nyugovóra tér.
Gall megkönnyebbülten nézett utána. Aztán ő is fizetett és hazaballagott, aznap már úgy sem szívesen ült volna mellé bárki is.

Másnap későn kelt. Szerette kipihenni magát, ha várhatóan hosszú éjszakája lesz. Délben elballagott a piachoz, és várt, de a legény nem jött.
Talán verekedésbe keveredett az éjszaka, vagy túl közelről barátkozott össze egy mérges rovarral. Ki tudja? Vagy csak részegen hortyog a hálóhelyén… Döbbenetes, milyen megbízhatatlanok az ilyen legények.
Nézte a forgatagot, az árusok színes kínálatát, a kereplő asszonyokat, a porban kergetőző kutyákat és gyerekeket. Talán itt van a koldus is. Elballagott a pékség felé. Több kéregető gyereket látott, egyik feltűnően külön állt a csapattól. Olyan tízéves forma kölyök volt, ó-lábú, kancsal, lófogú… az istenek nem sok szépséggel áldották meg.
– Hé, kölyök! Kapsz két rezet, ha megmondod, hol van itt vajákos asszony!
– Lássam, jó uram, és megtudod.
Gall odaadta a pénzt. A fiú odahívott egy másik suhancot, sutyorgott valamit a fülébe, mire az lelkesen Gall felé fordult, és elmagyarázta az utcát. Gall bólogatott, közben gondolkozott, mit találjon ki beszélgetés gyanánt. Felnőttekkel egyszerűbb volt. Észrevette, hogy kölyök csak egy rezet csúsztat a másik kezébe, mielőtt elküldi. Élelmes gyerek.

– Idegen vagy itt, fiú?
– Igen, tegnap érkeztem, gondoltam szerencsét próbálok.
– És a családod?
– Csak anyám volt, de meghalt már.
– Számolni tudsz? Ha adok hét fél pogácsát, hányat kapsz?
– Három és felet, de mivel kegyes vagy, lesz az négy is – bámult a gyerek sóváran a pékség felé.
Éhség. Ezt a nyelvet értette Gall, így hamar közös nevezőre jutottak. Adott némi aprót a kölyöknek, Zennek, és elmagyarázta, hol a ház. Minél kevesebbet akart vele mutatkozni, az emberek meglepő dolgokra emlékeznek.
Hazabandukolt, és előkészítette a lapokat. Kiválogatta azokat, melyek nem függtek az életkortól, és levitte az ajtó mellett elhelyezett asztalkára.
A fiú hamar megérkezett, szürke inge ráncaiban még ott lapultak a morzsák. Kíváncsian nézett körül az előszobában, majd Gall intésére leült a közelebbi székre.
Gall elmagyarázta, hogy inast keres, és hogy képeket fog mutogatni. Az elsőn feldarabolt almák voltak, a mennyiséget kellett megmondani. Zen gyorsan megértette a feladatot, és könnyedén megoldotta. A következő képnél már csillogott a szeme, olyan élvezettel felelgetett, melyet Gall még sose látott. Az összes lapot megoldotta, méghozzá erőlködés nélkül.

Gall habozott. Egyedül hagyhat akár egy pillanatra is egy efféle csavargót a házban? De győzött a tudásvágy, és felment lehozni a többi lapot, a felnőtteknek valót. Mikor lejött a lépcsőn, a fiú még mindig a pergameneket nézegette; kitette maga elé és összehasonlította őket.
– Van még más is? De jó! – Zen kidugta a nyelvét izgalmában.
Gall elé rakta, és figyelte, hogyan boldogul. Ezeken már sokat gondolkozott a fiú, de nem volt türelmetlen, mint a legtöbb ember, hanem izgatta a probléma, az új játék. Gall ugyanazt az örömet érezte a fiúban, ami őt is eltöltötte. Elsöprő érzés volt.
Észre sem vette, hogy beesteledett, annyira belemerült, csak Tarla, a nyúlszájú, de formás testű boszorkány érkezésére kapta föl a fejét.
– Hát ti? Ööö… ez egy gyerek.
Tarla zavarodott hangja mögött meglapult valami ismeretlen félelem. Gall ránézett, de a nő könnyed vállvonással már a konyha felé tartott. Heti kétszer főzött, cserébe, hogy a gyanús italait itt készíthette.
– Hé, etesd meg a kölyköt is!
Zen örömmel futott a lány után. Gall ülve maradt, és gondolkozott. A fiú feje egy kincsesbánya. Ha megnézi, mely agyrészek fejlettebbek… Mohó izgalmat érzett.
Persze élve is hagyhatná, lehetne az inasa.
De mégis… bele kéne nézni. Talán az istenek áldása, hogy az útjába került. Talán ő a kulcs, segítségével megfejtheti a dudorok titkát.

Rágódásának Tarla vetett véget.
– A megetetést úgy értetted, hogy cipót vagy úgy, hogy… – Nem fejezte be, csak kelletlenül intett.
Gall rájött, hogy a lány nem fog később ölni. Ha pár napot marad a fiú, megszokja, megismeri, emberként kezeli. Vagy most, vagy soha. Fene vigye az ilyen boszorkányt!
– Tedd meg!
Olyan könnyű volt kimondani. Kis sajnálkozást érzett, semmi többet. Összeszedte a lapokat és felvitte az emeletre. Aztán elment egy esti sétára. Majdnem beült a kocsmába is, de szerencsére észrevette az ott iszogató Becsületet. A lovag nyakalta a bort, nagyon vidámnak tűnt.
Gall inkább sétált, aztán hazatért. Addigra már a test fent volt az emeleti nappaliban, boncolásra várva. Tarla szótlanul biccentett kifelé menet, nyúlszáját beharapta, mintha attól félne, kiszalad rajta olyan szó, aminek nem kéne. Gall is csak intett, és becsukta utána az ajtót.

Visszament a testhez, és előszedte a pengéket. Szerette kirakosgatni őket, szép sorban, mint mikor alkot a mester és előkészíti a szerszámokat. Tarla egyszer látta, és azt mondta, van benne valami iszonyatosan embertelen. Attól kezdve sosem maradt sokáig házban, és Gall tudta, hogy fél tőle.
Kirakta az összes pengét, majd gyertyákat gyújtott a test körül. A boszorkány már bezárta az ablaktáblákat. Talán meg kéne várni a hajnalt, de olyan türelmetlennek érezte magát. Micsoda agy!
Felvette az első kést.
Hirtelen hatalmas döndülést hallott, majd még egyet. Valaki az ajtót verte odalent.
Gall azonnal leizzadt, utolsó porcikáig reszketni kezdett. Talán a városőrség?
– Hé, cimbora! Itt laksz? – hallatszott egy részeg, de nagyon is ismerős hang.
Gall megkönnyebbült, majd elfogta a düh. Milyen rendház az, ahol nem büntetik a részeg lovagokat?
Becsület tovább döngette odalent az ajtót, és kurjongatott. Gall hallotta, hogy pár szomszéd mérgesen kiüvölt. Bezárta a szoba ajtaját, majd lesietett a lépcsőn, és kiment. Gondosan behúzta maga mögött az ajtót.
– De jó, hogy látlak! Holnap már megyek tovább. Ökör iszik magában. Gyere, mulass velem!

Gall erőtlenül tiltakozott, de végül bezárta a kaput, és ment. Gyanította, másként úgyse szabadulna meg Becsülettől. A lovag lendületesen a kocsmába hurcolta és rögtön pálinkát rendelt, két üveggel.
Ittak. Becsület egy hősi bárdének strófáját próbálta kiénekelni, nem túl nagy sikerrel, ám annál nagyobb hangerővel. Az ivóban feléjük fordultak az arcok, de ez a lovagot nem zavarta. Megpróbálkozott egy újabb hősi eposszal, még hamisabban.
– Holnap tehát továbbutazol? – próbálkozott a füle megmentésével Gall.
– Nem, visszamegyek a rendházba. Elvégeztem, amiért jöttem. Ma ünneplünk, cimbora! Igyál!
Gall lehúzta a kupica pálinkát. A lovag nem ivott, hanem különös tekintettel nézte:
– Meg se kérded, hogy mire iszol?

Volt valami a hangjában, amitől Gall gerincén felkúszott a hideg. Becsület már nem tűnt részegnek. A nyakához nyúlt, lekapcsolt egy láncot, és az asztalra dobta. Egy sárga medál volt.
Gall értetlenül nézte. Aztán, nagyon lassan, ahogy a füstszag felszáll az utcákról hajnalonta, úgy tisztultak ki a gondolatai. Zenka, a lófogú Zenka. Az átkozódós némber… De akkor a fiú… az istenekre!
– Mindenki megérdemel egy esélyt. Egyet. – Becsület felnevetett, szárazan, ahogy a szél sodorja a gallyakat. – Itt végeztem, várnak máshol. Jó mulatást, cimbora!
Aztán pénzt dobott az asztalra, és elment.

Gall meredten ült. Megszűnt a világ körülötte. Nem hallotta a taverna zaját, a részegek vitáját, a kurvák hívogatását. A lófogú Zenka… Tudnia kellett volna, hiszen olyan hasonló a fiú!
Volt a fiú.
Elvesztette az időérzékét, nem tudta, mikor hull le róla a dermedtség, hogy átadja a helyét a menekülési vágynak és az őrült fájdalomnak. Kirohant a kocsmából, csak rohant az utcán, míg kifulladva, köhögve meg nem állt. Sírt és dühöngött. Ehhez nem volt joguk az isteneknek! Nem vehették el, nem tehették ezt…
… és Becsület! Átkozott, nyomorult! Rágták volna ki a kutyák az anyja méhéből!
Végül lecsúszott, hátát egy ház falának vetve, és bámult maga elé száraz szemmel.
Van rosszabb, mint a halál…
Már nem akart semmit. Nem akart élni. Nem akarta megtalálni a titkot, a dudorok titkát.
Az ürességet lassan betöltötte a bizonyosság: ennyi volt. Várja egy csatorna, vagy Tarla mérge, olyan mindegy, melyik.
Egyet akart még: látni utoljára a fiút, a fiát.

Hazabotorkált. Már szürkült az égbolt. Reszketett a keze, nehezen tudta kinyitni a kapu zárját. Fölment a lépcsőn, ólomsúlyú volt minden lépés. Ügyetlenül kinyitotta ezt a zárat is.
Aztán földbegyökerezett a lába. Az asztal üres volt, sehol a test, és a kések is hiányoztak róla.
Kétségbeesett. Még ezt is elvette tőle a lovag? Az utolsó búcsút?
Aztán felcsendült egy nevetés, egy gyerek kacaja. A belső udvarról, a sírhantok felől. Gall a fejére szorította a kezét, tudta, hogy megőrült. Van, ami elviselhetetlen. Mindegy hány dudora van, van, amit nem bír ki ép ésszel még ő se.
A nevetés újra felcsendült. Hiába tudta, hogy illúzió, hiába tudta, hogy a hangok a fejében vannak, mégis elindult lefelé.

Kiment az udvarra, és földbegyökerezett a lába. Zen Becsülettel játszott, fakardoztak.
– Menj, fiú, már nyitva a pék. Hozz pogácsát! – adott pénzt a lovag.
– Hú, ebből négy és kétharmad is kijön! Szép reggelt, Gall mester!
A gyerek vidáman kiszaladt. Becsületről lefoszlott az iménti játékos jókedv. Felvette a gyerek fakardját a földről.
Gall férfi létére reszketni kezdett. Képtelen volt megszólalni, aztán kitört belőle a feszültség. Csorogtak a könnyei, némán.
– Miért? – dadogta Gall. – Miért nem ölted meg?
– Már mondtam. Mindenki megérdemel egy esélyt. Most jön.
Becsület leszúrta a két kardot a földbe, és némán távozott. Gallnak nem múlt a reszketése. A sírhantokra nézett, majd fel az égre. Hajnalodott.


 

6 megjegyzés:

  1. Már kétszer olvastam, és még mindig nem teljesen tiszta. Sebaj, majd harmadszorra, de az nem most lesz.

    Kósza

    VálaszTörlés
  2. Ó, ezt sajnálom. Akkor valamit rosszul írtam meg benne.
    Másnak is érthetetlen?

    VálaszTörlés
  3. Nekem érthető volt (legalábbis szerintem:) ), és tetszett:)

    Kassz

    VálaszTörlés
  4. Köszi! Megnyugodtam. Néha annyira jól elvagyok magammal meg a szereplőkkel, hogy megfeledkezem az olvasóról. :)

    VálaszTörlés
  5. Eszméletlenül jól írsz, köszönöm, hogy megosztod velünk és Calderont is tuti beszerzem. :)

    Először ezt most én sem értettem, aztán rájöttem (azt hiszem :p). Visszaolvasás után összeállt.
    Nekem a "miért nem ölted meg?" mondaton bicsaklott meg, "miért mentetted meg?"-re számítottam.

    Köszi, hogy olvashattam. :)

    Kemet


    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy itt jártál, és tetszett! :)
      Igen, valóban, a megmentés jobb mondat oda, sokkal kifejezőbb.:)

      Törlés