2012. június 2., szombat

A Szunnyadó Vulkánon innen és túl

Egyszer volt, hol nem volt, a Világ Közepén túl, ahol a felkelő Nap aranyba borítja a réteket, volt egyszer egy gyémántpalota, és annak legmagasabb tornyában éldegélt egy kicsi királylány. Szerette a legmagasabb tornyot, mert messzi tájakra ellátott belőle. Hajnalonta, mikor kitekintett, vágyakozó szemmel nézte az aranyba boruló réteket, egy szépséges lovagról álmodozva, kinek páncélján megcsillan a felkelő Nap.

Telt-múlt az idő. S míg a kicsi királylány sudár nagyleánnyá serdült, atyját titkos kór emésztette, egyre betegebbé vált. A birodalom minden tájáról hívtak gyógyító embereket, de bizony segíteni egyik sem tudott rajta. A királylány sokat sírt, éjszakánként az apja mellett virrasztott, de reggelre letörölte a könnyeit, mert az országot vezetni kellett. Törvénynapot tartott, iskolákat és hidakat építtetett. Megtanulta a kardforgatást és a hadvezetést. Mikor pedig atyja örökre lehunyta a szemét, és gonosz hatalmak támadtak a férfikéz nélkül maradt országra, katonasisakot öltött, és megvédte a népét.

            A lantosok szebbnél szebb dalokban emlékeztek meg bátorságáról és szépségéről, no meg házikedvencéről, a kis sárkányról. Királynői korona ékesítette most már a homlokát, de néha hajnalonta, mikor megpillantotta az aranyba boruló réteket, szomorúan gondolt régi álmaira. Aztán bosszúsan megrázta a fejét, hiszen kérője volt elég, oly bolondok, kik azt hitték, ha karddal nem lehet, hát virággal szerzik meg az országot.
           
 Közben a Szunnyadó Vulkánon túl éldegélt egy öreg király, és annak két fia. Szerette a nép az idősebbiket csendes bölcsességéért, és tudták, a trónt jog szerint ő örökli majd. A fiatalabbikat azonban csodálták szépségéért és bátorságáért. Lovag volt, ki az országot járta, szüzeket mentett meg sárkányoktól, és óriásokkal kelt párviadalra. Bárhol ellovagolt, a nép virágesővel köszöntötte, és a lányok sóhajtozva nézték, ahogy páncélján megcsillan az aranyló nap.
           
Egyszer azonban elfogytak a birodalomban lévő sárkányok, óriások, és más pokolbéli szörnyek. A lovag eleinte vidáman gyakorlatozott a barátaival a várudvaron, esténként pedig kalandjairól mesélt. Csakhogy az idő múlásával egyre nőtt a búja. Nevetése elhalt, barátait elzavarta maga mellől.
            – Testvérem, mi miatt emészt a bánat? – kérdezte végül a bátyja.
            – Hogy érthetnéd te, aki oly ügyetlen vagy a kardvívásban, és a férfias dolgokban?
            – Azért mondd el, hátha találunk gyógyírt a bajodra.
            – Mit ér az életem, ha nem verhetek sárkányokat? Ha a páncélom a szobában porosodik, ahelyett, hogy megcsillanna rajta a felkelő nap?
            A bátyja bólintott, és gondolkozott. Végül azt mondta:
            – Tényleg nem értelek, de azt akarom, boldog légy. Hívjunk hát varázslót, és kérdezzük meg, mi hír a környező országokban, hol fenyeget sárkány, óriás vagy más pokolbéli szörnyeteg.
          
           A szót tett követte. A varázsló vizet öntött egy hatalmas ezüsttálba, majd csillogó varázsport szórt bele. Bűvszavaira egy gyémántpalota látszódott a víz tükrében, és egy karcsú hajadon, ki szomorúan nézett a messzeségbe. Az idősebbik királyfi ámulva nézte a hamvas bőrű, karcsú leányt, de a fiatalabbik szeme főként a torony előtt hasaló nagy, vörös tűzokádó sárkányon akadt meg.
            –Egy életem, egy halálom, de elpusztítom a szörnyet, és feleségül veszem a szép királylányt! – kiáltotta.
            – A saját várának lenne a foglya? Várj, öcsém! Keveset tudunk arról a népről. Küldjünk kémeket, tudjunk meg többet!
            Ám a lovag nem hallgatott reá, páncélt öltött és lóra szállt, boldogan vágtatva a gyémántpalota felé. Heteken át lovagolt, a hideg földön hált, és ha nagy ritkán betért egy-egy faluba, csak élelmet vett, mosolygott a leányok ámuló tekintetén, de nem ereszkedett szóba a pórnéppel.
           
           Így eshetett, hogy egy nap a királylány hatalmas pufogásra és csörömpölésre ébredt. Mikor kitekintett az ablakán, egy szépséges lovagot látott, kinek páncélján megcsillant a felkelő nap fénye, és aki az ő kedvenc sárkányát kergette körbe-körbe a palota körül...
            Olyan dühös lett, hogy megragadta leghegyesebb sarkú cipellőjét, és úgy vágta a daliához, hogy annak beleállt a sisakjába. Mérgében, ahogy volt, hálóingesen, kibontott hajjal szaladt le a toronyból. Ahányszor ablak mellett haladt el, kidobálta, ami éppen keze ügyébe esett. Szegény lovag, ki hozzá volt szokva sárkányok, óriások és más pokolbéli szörnyek támadásához, bizony döbbenten állt a cipellők, vázák és gyümölcsök ostroma alatt.
            – Ki vagy te, és hogy merészeled a sárkányomat zaklatni?
            – Tiéd eme gyáva szörnyeteg, boszorkány? Én a Szunnyadó Vulkánon túlról jöttem, és sem sárkány, sem gonosz praktika nem állhat útjába annak, hogy megmentsem, és nőül vegyem a szépséges királylányt! Távozz utamból, vagy pokolra küldöm fekete lelkedet!
            A királylány döbbenten meredt rá, majd kacagni kezdett. Kacagott a háta mögött a palotából kikukucskáló udvari nép, kacagtak a konyhalányok, a vár fokán a katonák, sőt még a sárkány is felhagyott a hüppögéssel.
            – Kinevetsz, gonosz nőszemély? – kiáltott dühösen, gyümölcsfoltos páncéljában a lovag, és kivont karddal indult a lány felé.
            A királylány látta, hogy ennek fele sem tréfa. Tudta, hogy a vár fokán a katonák az íjhoz kapnak, és hogy a sárkány is előbb hamuvá porlasztja ezt a fajankót, mintsem annyit mondhatna bikmakk.
            –Elég! – kiáltott csengő hangon a leány, és gúnyosan a lovaghoz fordult. – Hozzád méltó arát akarsz? Legyen hát! Keresd a konyha legszutykosabb lányát! Tán még föl sem kelt a naplopó!
            Azzal fölült a sárkány hátára, és mérgesen elrepült.

            A lovag csalódottan nézett utánuk, de ha már sárkányt nem verhetett, gondolta, legalább nőül veszi a királylányt. Mégsem mehet haza dolgavégezetlenül! Gyorsan lepucolta a páncélját, és megkereste a konyhát. A cselédlányok épp akkor ébresztgették a leányt. Olyan kócos, olyan szutykos és bamba teremtést még nem látott a legkisebb királyfi! Majdnem lóra kapott, és elmenekült, de aztán arra gondolt, hogy egy ilyen szép nagy birodalomban biztosan se szeri, se száma a sárkányoknak, óriásoknak és más pokolbéli szörnyetegeknek. Bíz’ nem ülne ő a lyány szoknyája mellett...! Így hát letérdelt a leány elé, énekeket zengett neki, és dicsérte a szeme színét.
            Lassan a nap delelőre hágott, és a királyleány korgó gyomorral tért haza. Rögvest szobájába ment, és felöltötte drágaköves, aranyszállal szőtt ruháját, hiszen hálóingben mégsem illik ebédelni, majd lement a konyhába. Döbbenten látta, hogy étel nem rotyog a tűzhelyen, a lovag még mindig itt van, és ódákat zeng a lusta konyhalánynak.
            Toppantott dühében; erre a cselédlányok rögvest dologhoz kaptak, csak úgy égett kezük alatt a munka, s a főszakács nem győzött bocsánatot kérni a királylánytól.
            – Hiszen te vagy a hajadon, akit a varázsló mutatott! – ismerte föl a lovag a szép ruha láttán, és elöntötte a düh. – Hogy merészeltél csúffá tenni?
            – Csúffá? Te tettél csúffá ezzel a térdepléssel! Hát tényleg azt hiszed, hogy a birodalmat egy ilyen mihaszna vezeti? Ő törvénykezik? Ő vív csatákat? Az ő hamvas bőréről zengnek a bárdok téli éjszakákon? Takarodj a házamból te ostoba fajankó! – futotta el a pulykaméreg a királylányt. Azon nyomban tányérokat ragadott, és bizony a lovagnak igencsak behorpadt a páncélja, mire kimenekült.

            No, ha már futásban volt, meg sem állt hazáig. Otthon aztán elmesélte az apjának, mily csúfság esett vele, s kérte, adja mellé a sereget, hagy lakoljon a sárkányos némber. Az öreg király hajlott a szóra, de az idősebb fiú bizony a fejét csóválta.
            – Atyám, mit szülhet egy évekig tartó háború? Ki takarítja be a búzát, tölti meg a magtárakat? Ki cserzi ki a bőrt, ha a férfiak harcolni állnak? Csak nyomor vár a népre, s az özvegyek jajszava az egekig hatol.
            – Bölcsen szólsz, fiam – felelte erre az öreg király.
            – Tudom, öcsém, bizonyára győznél, hiszen bátorságod párját ritkítja – fordult ekkor deli öccséhez az idősebb királyfi. – Ám dicsőség az, ha egy lány ellen vívsz?
            – Lakolnia kell!
            – Mert a legszebb álmából felzavartad? Bántottad a kedvencét? Vagy mert összekeverted egy koszos cseléddel? Ugyan már, édes testvéröcsém! Hát lovaghoz méltó volt ez? Inkább kérjünk tőle bocsánatot, és hívjuk meg egy háromnapos lovagi tornára. Lássa, ki vagy valójában, és szégyenkezzen, amiért méltatlanul bánt véled.
            – Legyen hát – felelte kis gondolkozás után az öccse, mert a sárkányverésen kívül legjobban a lovagi tornákat szerette, hol a felkelő nap megcsillanhatott a páncélján.

            Így esett, hogy a királylány, ki már a sereget gyűjtötte, hadüzenet helyett aranyos meghívót kapott. Kedve ugyan nemigen volt a mulatsághoz, de jó királynő volt, és tudta, bölcsebb a béke útját járni. Így hát befogatott a gyémánthintóba, s fényes kísérettel meglátogatta az öreg királyt.
            Nagy pompával fogadták, aranytányéron járatták. Keresték kedvét, csodálták szépségét, ő pedig ámulva látta a lovag tornán, ahogy a legyőzhetetlen kisebbik királyfi páncélján megcsillan a lemenő nap fénye.
            Aznap este bált adtak a tiszteletére, ezer cigány húzta, s ő az ezüstruháját vette föl, melyben oly szép volt, hogy káprázott a vendégsereg szeme. A nyitótáncot úgy illett, hogy az idősebbik fiúval járja. De bizony a királylány kelletlenül tette. Az ajka lefittyedt, ahogy gúnyosan végigmérte annak ó-lábát, és vézna termetét. A fiú nem szólt, csak megcsóválta a fejét és némán táncolt. S attól kezdve nem kereste tovább a leány kedvét. De mit törődött ezzel a leány? Hisz' lovagok tucatjai lesték pillantását. Mikor a fiatalabb testvérrel táncolt, szépségük láttán sóhajok szálltak föl a báli nép ajkáról. S deli táncosa szebbnél szebb bókokat sugdosott a fülébe.

            Másnap reggel a királylány korán felkelt, mert szokva volt a reggeli törvényhozáshoz. A nemesek még aludtak, nem volt, aki szórakoztassa, így unalmában sétálni ment. A trónterem előtt csodálkozva megtorpant, mert épp az idősebb királyfi ült törvényt odabenn. S a királylány ámulva hallotta, milyen bölcsen dönt a pörös ügyekben. Szívesen beszélgetett volna vele a másfajta törvényekről, ám a királyfi becsukatta az ablakot, amikor meglátta a leányt.
            Aznap karddal küzdöttek a lovagok, és a királylány szórakozottan figyelte, ahogy a kisebbik királyfi páncélján megcsillan a napfény. Gondolatai bosszúsan az idősebb testvér körül keringtek. Hogy mer egész nap csak törvénykezni? Ahelyett, hogy őt szórakoztatná! Ó, micsoda mulatság lesz, ha magába bolondítja, majd kineveti!
            Az esti bálra az aranyruháját vette föl, s szépsége oly tündöklő volt, hogy túlragyogta a csillagokat az égen. Ám az idősebb fiúról lepergett minden báj. Hallgatagon táncolt, majd öccséhez vezette a leányt, s udvariasan elköszönt.
            Mit volt mit tenni, a királylány egész éjjel a fiatalabbal volt. S mikor elfáradt szívesen beszélgetett volna a másféle törvényekről, de a lovag inkább bókokat sugdosott, és a sárkányverés csínját-bínját magyarázta.

            Harmadnap reggel a királylány újra sétálni ment, s megállt hallgatózni a trónterem ablaka alatt. A kincstárnok a termésről, a hadvezér a határvidékről beszélt. És a királylány csodálkozva figyelte az idősebb fiú türelmét és okos kérdéseit. Szívesen beszélgetett volna vele a népről és a hadvezetésről, ám a fiú becsukatta az ablakot, mikor meglátta.
            Aznap lándzsát törtek a lovagok, s az udvarbéli lányok virágszirmokat szórtak a küzdők hajába. A kisebbik királyfi győzött, aranyló páncélján még soha oly szépen nem csillant meg a nap. De bizony csilloghatott akárhogyan, a királylány esze másutt járt. Mérgesen gondolt az idősebbre.
            Estére a gyémánt ruháját vette föl. A napra lehetett nézni, de rá nem, beragyogta az egész báltermet. Ám az idősebb fiúról lepergett minden báj és kellem. Hiába édesgette a leány, hiába cirókálta-marókálta. A vézna legény hallgatagon táncolt, majd udvariasan elköszönt. Így a királylány egész éjjel a deli lovaggal rophatta. Mikor megpihentek, szívesen beszélgetett volna vele a népről és a hadvezetésről, de az inkább bókokat sugdosott, és az óriásverés csínját-bínját magyarázta az ásítozó királylánynak.
            Negyednapon befogatott a királylány a gyémánthintóba. Marasztalta őt az öreg király, marasztalta a kisebbik királyfi, de bizony az idősebb fiú csak udvariasan elköszönt. Mit volt mit tenni? A királylány mérgesen távozott.
            Telt-múlt az idő. S a királylány bosszúsága előbb keserűséggé, majd halk sóvárgássá vált. S hajnalonta, mikor kitekintett, és vágyakozó szemmel nézte az aranyba boruló réteket, már egy vézna fiúra várt...

            Egyik reggel azonban mintha két nap kélt volna föl. Északon parázslott az ég alja, a Szunnyadó Vulkán felébredt, hogy forró ölelésével elpusztítsa a lábánál megbúvó falvakat. A királylány parancsot adott a katonáknak, hogy mentsék meg az ott élőket, de tudta késő, napokba telik mire odaérnek. Fölpattant a sárkány hátára, és repült, mint a szélvész.
            Ám szenvedés helyett üres falvakat talált, és a két testvért seregük élén, kik biztonságos távolságból nézték a kitörő tűzhányót.
            – Köszönöm, hogy megmentettétek a népemet! De honnét tudtátok, hogy a Szunnyadó Vulkán életre kel?
            – Évekkel ezelőtt megparancsoltam, ha egyszer errefelé a kutak zavarossá válnak, és a birkák félni kezdenek a hegyen, hozzák hírül nekem – felelte az idősebbik királyfi. – Küldtem futárt neked, de mivel tudtam, késő lesz, így a te népedet is elvittem innen. De térj be öcsém sátrába, reggelizzél vele.
            – Inkább ennék véled, hisz' oly sok kérdésem van másfajta szokásaitokról és törvényeitekről – felelte a királylány, és elpirult. Az idősebb királyfi, ki belelátott a szívek mélyére, csodálkozva nézte.

            Ekkor tíz asszony ért a táborba, kézen fogva vezették síró gyermekeiket.
            – Úrnőm, könyörgöm, mentsd meg férjeinket! – jajongta a legidősebb. – Favágók mind a tízen, a Nagy Szikla mellett dolgoztak éppen.
            – Ha felmásztak a sziklára, még lehet, hogy élnek – tűnődött az idősebbi királyfi.
            – Katonáimmal lehozom őket! – csapott a kardjára a bátor testvér.
            – Hamuvá égsz öcsém, mielőtt odaérnél.
            – Az én népem, nekem kell megmenteni őket. Sárkányommal átrepülök a lecsorgó láva felett – döntött a királylány. Ám az idősebbik királyfi csak legyintett:
            – Hiszen hamvas bőröd megperzselődhet, és aranyszállal szőtt ruhád is tönkremenne.
            – Mit nekem hamvas bőröm, és aranyszállal szőtt ruhám, ha az embereim haldokolnak a hegyen! Királynőjük vagyok, meg kell mentenem őket! A sárkányom akár százak súlyát is elbírná, de ó, jaj, a hátán csak egy hely van mögöttem. Hogy válasszak, én szerencsétlen?
            Fölzokogtak erre a szóra az asszonyok. Jajszavuk az égig hatolt. Az idősebbik királyfi nézte a könnyeket, majd a tüzet okádó vulkánt és a környéken elterülő szőlős kerteket.
            – Katonák! Tíz hordót ide! Mártsátok mindet vízbe, és a köteleket is, melyekkel átvetjük a sárkány hátán őket!
            A királylány örömében csókot nyomott a vézna királyfi orcájára. Majd vízbe mártotta aranyszállal szőtt ruháját, és útnak indult a sárkánnyal.

            A pokol hetvenhét bugyra sem lehetett volna rémisztőbb látvány. Hamvas bőre megpörkölődött, aranyszállal szőtt ruhája tönkrement, hajában tüzes lobbot vetett a ráhulló pernye. Ám ő nem hátrált. Sem élő, sem holt nem volt, mikor rátalált a favágókra, de megmentette őket, és visszavitte kedveseikhez. És tíz asszony örömkönnye öntözte a földet, és a tucatnyi gyermek hálája az égig szállt.
            Az idősebb királyfi ölbe vette, és gyöngéden vizes lepelbe burkolta a megégett leányt.
            – Jöjj hozzám feleségül! Legyen harcod a harcom, párnám a párnád.
            – Hiszen hamvas bőröm megpörkölődött, és szép ruhám is rongyokká vált.
            – Mit nekem hamvas bőröd, és szépséges ruhád! Szemed tükrében megláttam a legnagyobb csodát.
            S egy esztendő elteltével, mikor a szőlőtők újra roskadásig hajoltak, és a lányok vidáman taposták a dézsában a fürtöket, hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. A királylány százszor szebb volt, mint valaha, és csak kacagott, ha valaki csodálkozott, miért nem a kisebbik fiút választotta, kinek páncélján oly szépen csillan az aranyló nap.
            De mi történt az ifjabb királyfival? Ó, nem búsult ő egyet sem! A királyleány neki ajándékozta – a sárkányok kivételével – birodalma összes óriását és más pokolbéli szörnyét.
            Azóta is az Emberevő Krokogyilusok mocsarát járja. Ott mesélte ezt a mesét nekem, egy nagy tál krokodilláb leves mellett.


1 megjegyzés: