2013. március 9., szombat

Alternatív Calderon - az eredeti E/1

A minap pár írós ismerőssel az E/1-ről csevegtünk, és eszembe jutott, hogy a Calderont hajdan így kezdem el, de a regény harmadánál rájöttem, ez túl szűk nézőpont.

Megmutatom, hogyan nézett ki a történet Calderon szemével. Az első jelenetben Calderon és Oregon beszélgetése van, a másodikban Calderon elmegy meglátogatni Frank családját. (Pár apróságban más a sztori, de ezeket most nem veszem ki.)

***


1. A kinevezés

            Gyűlölök ajtók előtt várni. Levettem a kapitányi sapkát és fásult mozdulatokkal kibontottam a díszegyenruha felső két gombját, nem törődve a tizenkét másodkapitány megbotránkozó pillantásával. Az öregek összenéztek körülöttem, néma jelbeszédük megvetést üzent. Életük értelme volt ez a pillanat, ez a várakozás a Szent Ajtó előtt, ahol Oregon admirális, az aktuálisan felkent isten, egyiküket ma még mennybe viszi.
            – Hart Lang – nézett ránk az admirális szobájából kilépő másodkapitány, mire egy májfoltos tiszt felemelkedett a székről, és besietett. Ingerülten kibámultam az ablakon. Én álltam egyedül, nem volt türelmem leülni, pedig egyértelmű volt, hogy megint utolsónak hagynak, ábécé ide vagy oda. Egyáltalán, mit keresek itt? Ki az a hígvelejű, aki hajót adna nekem? Remélem, a túlvilágon van jegyzettömb. Mara behúzhatja a következő rovátkát: álltam a szavam, immáron hetedszer, és kilincselek, ahelyett, hogy agyonlőném magam. Ingerülten a falra bámultam. Sem a szerelmünk, sem a halála nem jogosítja föl az érzelmi zsarolásra. Na, meg a három sógor rámuszítására!
            Hirtelen elhatározással ellöktem magam a faltól. Először öntettem szavakba az elmúlt hónapok gyötrelmét: érzelmi zsarolás. Jogom van ahhoz a kétméternyi sírhoz Mara és a kis Karen mellett!
            – Kapitány? – ívelt föl a számítógép előtt unatkozó szöszke tizedeslány hangja. – Hova megy? Még be sem hívták!
            – Temetésre – felelem őszintén, és gyors léptekkel az ajtó felé indultam. A várakozó, éltes korú másodkapitányok felém fordultak, arcukon a lenézés kíváncsisággal keveredett. Nem baj, hagy pletykálják, hogy ők látták utoljára élve azt a fiatal huligánt, a kapitányok szégyenét, legyen meg az örömük.
            – Jaj, miért nem szólt! – csilingelte azonnal a tizedes. A hangsúlyból sütött, hogy nem az embertársnak, hanem a vonzó férfinak szól. Mielőtt megakadályozhattam volna, lenyomta az admirális hívógombját. –Parancsnok, Calderon kapitánynak sajnos mennie kell, temetésre várják...
            – Várja ki a sorát, ahogy más is! – csattant Oregon hangja a videofonból. Mögöttem gúnyosan szisszentek a férfiak.
            – Húzzon ki a listáról tizedes! –vetettem oda elhaladtamban. Pokolba Oregonnal!
            – Úgy látszik, nincs tisztában a helyzettel, kapitány! – bődült el a hang.
            – Téved. Tudom, hogy ez évben ez az utolsó hajó, ahol megürül a poszt – feleltem foghegyről. – Minden jót, uram!
            – Befelé! – üvöltötte az admirális immáron teli torokból. Az elektromos ajtó szétcsusszant és bosszúsan kilépett a májfoltos férfi, szeme alatt tikk-takkolt az ideg.
            Egy pillanatig toporogtam, sóvár pillantást vettem a folyosóra, majd győzött a fegyelem, és újra ellépdeltem a szöszke lány előtt, el a kárörvendő tisztek előtt, be az ébenszín ajtón.
            A szobában hatalmi jelvényként fekete bőrfotel és egy aranyszegélyű íróasztal terpeszkedett, előtte két vörös huzatú, párnázott szék állt. A falon giccses keretben két festmény gyászolta a vakító ablak előtt kornyadozó könnyezőpálmát. Az egyetlen, mi nem illett a szobába, maga az admirális volt. Esküdni mertem volna rá, hogy reggelente megfordul a gyomra, amint belép.
            Oregonnak nem kellett kádnyi méretű bőrfotel, hogy valakinek nézzék. Hatalma lényéből sugárzott. Inas testén második bőrként feszült az egyenruha; kopasz fején apró fülek, kiugró arccsont, horgas orr, és barna szem. Homlokráncait vésővel vájta az idő. Ismerős volt valahonnan, pedig még soha sem jártam itt, a Hatos Admiralitáson.
            Föltettem a sapkámat, és tisztelegtem, mereven mögé nézve.
            – Gombolja be az egyenruhát, maga...! Legalább imitálja, hogy kapitány!
            Némán begombolkoztam a falat bámulva. Az egyik festmény a császár fiatalkori képe volt, a másik egy Montey utánzat, az 56-os. Kedvelem a pszichoanalitikus festőket, címnek mindig egy számot adnak, a nézőre bízva, mit lát. Ezen legalább nyolcféle kék szín kavargott némi fehérrel és feketével kombinálva.
            – Milyen temetésre megy?
            Nem számítottam a kérdésre, noha teljesen logikus volt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy a "sajátomra".
            – Ha megbocsát, ez a magánügyem – feleltem hűvösen, várva az ordítást. Oregon azért sem ordított, hanem inkább rosszmájúan megjegyezte:
            – Hadd találjam ki: zilált külső, karikás szemek, kontyba csavart haj, és ez a drámaian sebzett tekintet... Még jó, hogy a borotvát megtalálta. A magafajta ficsúrok az első probléma láttán szájukba dugják a lézerfegyvert!
            Sebészi pontossággal bevitt, tökéletes találat volt. Nem feleltem. Ő gúnyosan végigmért és legnagyobb meglepetésemre témát váltott:
            – Lássuk az életrajzát, Genius Calderon! Az Akadémiát közepes eredménnyel végezte. Utána családi okokra hivatkozva egy évet kihagyott, majd a Virtus cirkálón töltött kadétéve után furcsamód hajót kapott, így a flotta történelmének legfiatalabb kapitánya lett. Másfél évvel később a leltárban talált eltérések miatt leváltották.
            Elhallgatott, várta, hogy közbevágjak, hogy az egész cirkálóról egy fogókészlet hiányzott. Nem tettem.
            – Csak nem hallgat?! Szégyent hozott a flottára! Legalább elvette volna azt a kadétlányt, miután teherbe ejtette! Ha lett volna magában becsület, lemond a kapitányi posztról!
            – Becsület? – kérdeztem vissza halkan, és önkéntelenül keserű-kurtán felnevettem. Oregon volt az első gerinces ember, aki szemtől szembe felhozta a vádakat. – Hirley tábornok lánya nem tőlem lett terhes, hanem egy közlegénytől, csak hazudott az apjának, remélve, így kisebb lesz a dühe.
            – Azzal vádolja a tábornokot, hogy megrágalmazta? – szökött föl a szemöldöke Oregonnak.
            – Elvégeztette a vérvizsgálatot, pontosan tudta, hogy nem én vagyok az apa, mégis el akarta vetetni velem a lányt. Megmondta, hogy megbánom, ha nem teszem. – Közönyösen vállat vontam. – Igaza volt, tényleg megbántam.
            Oregon furcsa pillantással végigmért. Egy pillanatra úgy éreztem, hisz nekem, noha ez képtelenség volt. Zavarodottan a Montey képre bámultam. A kis fehér folt, mintha egy halott kislány hálóinges teste lenne, mellette a fekete árny egy asszony fájdalomtól eltorzult arca...
            – Az összeköttetéseinek hála egy évvel később újabb hajót ajánlottak föl, maga azonban fizetés nélküli szabadságot vett ki az elmúlt három évben. Miért?
            – Megnősültem.
            – Ez legfeljebb kifogás, nem ok – jegyezte meg hűvösen az admirális. Választ várt, én azonban nem adtam. Különös, rezzenéstelen tekintete újra végigszánkázott rajtam, tetőtől talpig.
            – Meghalt?
            – Ki? – tettettem, de nem bírtam állni a pillantását, zavartan a háta mögött lévő képre rebbent a szemem, majd hirtelen elkaptam onnan is. A kislány holtteste csendesen lebegett a kékségben.
            – A felesége. Már értem, miért van ilyen állapotban, fiam. Szedje össze magát! Nézze a jó oldalát, legalább gyerek nem született, sokkal nehe...
            Bennem szorult a levegő. Mintha dermedt, halotti maszkká vált volna az arcom.
            Oregon admirális elharapta a szót, meghökkenve rám bámult, azután odasétált az ablakhoz, és nekem háttal az űrkikötő előtti parkot fürkészte. Kínos csönd támadt.
            – Gondolom az űr gyerekkori álma volt... – váltott váratlanul a szokásos sablonra.
            – Igen, persze. – feleltem minden meggyőződés nélkül. Gúny villant bennem. Mit szólna, ha azt mondanám, "dehogy". Ha átlépném az udvariaskodás maszkját? Tudod, öregem, Marco nemcsak a barátom volt, hanem énem másik fele. Az ő álma volt, hogy kapitány legyen. Mikor begombolom az egyenruhát, itt van velem.
            Fölpillantottam.
            Az admirális engem nézett. Mikor fordult vissza, nem tudom. Elkaptam a tekintetemet.
            – Ha nincs több kérdése, parancsnok, akkor...
            Oregon olyan mély, egyenletes, ego nélküli figyelemmel nézett vissza, amit még soha embertől nem éreztem, és amire én sem voltam képes. Valóban látott. Nem vibrált mögötte a saját személyisége, és nem szemellenzőzték a gondolatai.
            – Az elméleti képzés után családi okokra hivatkozva kihagyott egy évet, és csak a következő évben lett kadét a Virtuson. Ez érdekes, mivel a nyilvántartás szerint ön árva.
            Hopp! Kínos! Máris megemeltem virtuális kalapom Oregon előtt. Az első, akinek feltűnt. Mit hazudjak, hogy rá ne jöjjön a hamis adatlapra?
Hogy időt nyerjek, megigazgattam a zakóm ujjait. Más a körmét rágja, nekem ez a mozdulat maradt nemesi neveltetésemből. Az admirális döbbenten a kézelőmre meredt, azután fölpillantott és nyikorgó, nyolc fogas mosolyt produkált. Ez gondolom a maximum szájfesztáv lehetett nála.
            – Bár mindegy, a szakmai életrajza úgyis a kadétév után kezdődik – felelte valahogy túl gyorsan. –Maga fiatal, tele ambícióval, és jövő hónapban tölti a huszonnyolcat. A flottának szüksége van a vérfrissítésre. Mit mondott, miért választotta a kapitányi hivatást?
            Végre rájöttem, mi a furcsa: nem nézett a monitorra, fejből tudta az életrajzomat. (A Sors kezének ebben a pillanatban kellett volna brutálisan meglegyintenie, sőt orrba vágnia, de még csak egy nyamvadt fuvallat sem érződött. Csak a ventillátor búgott akadozva. Lehet, hogy a Sors keze beszorult a lapátok közé?)
            – Nem mondtam semmit, uram – állapítottam meg halkan. Nagyon úgy fest, engem itt ki akarnak nevezni. De vajon, miért?
            – Esetleg beavatna? – kérdezte bikatürelemmel.
            – Egy kedd reggel arra ébredtem, hogy űrhajós akarok lenni, majd bementem a felvételi irodába – feleltem az igazságnak megfelelően, és éppoly klinikusi türelemmel, mint ahogy ő kezelt. Személyes varázsom azonnal megtette a hatását.
            – Szórakozik velem?! Meghalt a családja, na és?! Törölje le a világfájdalmat a képéről, és viselkedjen katonához méltóan! Maga egy tiszt, másfél éves kapitányi gyakorlattal! A kint ülők ezerszer többet érnek egy ilyen selyemfiúnál, de rangban és tapasztalati időben hátrébb állnak!
            – Igen, uram! Bocsánat, uram! – vágtam magam haptákba. Miért kell mindig kötekednem?
Oregon egy vérbeli katona undorával biccentett, majd folytatta:
            – Egy kapitány példakép, nemcsak fegyelemben, de kinézetben is, és nincsenek hangulatai. Olyan időket élünk, mikor a terroristák hajókat foglalnak el. Tizenhat cirkáló esett áldozatul, és még több fog... Én látok lehetőséget magában. Nem azért nevezem ki, mert jogilag ezt kell tennem, hanem mert esélyt adok, hogy bebizonyítsa valóban férfi. Másszon ki az önsajnálatból, fiam! A flottának szüksége van magára, és nekem is.
            – Igen, uram – feleltem harsányan. Mindig vakarózni kezdek a lelkesítő beszédek hallatán.
            – Holnap délben landol a Wellston cirkáló, és felszedi magát. Addigra vágassa le ezt a loboncot! Leléphet!
            Tisztelegtem. Mikor az ajtóhoz értem megenyhülve utánam szólt:
            – Ugye a Farkasoknak drukkol?
            – Nem nézem a focit. – feleltem értetlenül. A barna szemek egy pillanatig várakozón rajtam időztek, mintha valamit várnának, esetleg egy isteni szikrát. Bambán visszameredtem. A halálfejű Oregon elfintorodott, aztán intett, tűnjek a pokolba.
           

2.

            Életemben sokszor voltam bajban, párszor életveszélyben, de rájöttem, hogy soha nem érzek akkora rémületet és tanácstalanságot, mint amikor megkapom, amire vágyom. A vészhelyzeteknél leegyszerűsödik a világ, és egy cél marad, a túlélés, de az ilyen nagy változások bennem félelmet keltenek.
Órákig bolyongtam az utcákon és gondolkoztam, mi lesz most. Az űrkikötő betonszürkeségét lassan vidám, fűvel borított bioházak váltották föl. Mire észbe kaptam, lépteim már egy jól ismert utcában kopogtak. Megálltam a sarki virágárusnál, és egy szép csokor sárga-fehér valamit vettem. Egyedül a rózsát ismerem fel, de ez váltig állítom, nem az volt.
            A sógoraim mindig furcsán néznek, ha virágot viszek az anyósomnak, és valami ezer évvel ezelőtt élt Freudot emlegetnek. Nem tudom, hogy az illető úr korában milyenek voltak a nők, de mostanság egy csokor virágnak, mely drága, haszontalan és úgyis elhervad, mindennél jobban örülnek. Mara is ilyen volt. Nem az udvarlási időszakról beszélek, amikor gyanakodva szemlélik (valljuk be joggal), hanem az utána jövőkről. Végy ok nélkül virágot, és napokra boldoggá tetted a nőd. Vagy másét.
            Becsöngettem a tágas, sok ablakos dombba. Teo nyitott ajtót, a legidősebb sógorom. A Fehling család az asztal körül ült, bizonyára ebédeltek, noha délután négyre járt az idő. Az olyan kispolgári rigolya, mint déli főtt étel, távol állt lényüktől.
            – Szia, Gen! – mosolyodott rám Elise, az anya. Kurta fürtjei katonás rendben meredtek az ég felé. Ő hordott egyedül rövid hajat, a négy férfi kontyba csavarta szőkeségét. Mindenkinek kék szeme volt, bár különböző árnyalatú, az orrok és állak viszont egyformán aprók.
            – Köszönöm – Elise pupillája melegen kitágult, ahogy kézbe vette a csokrot.
            – Hajót kaptál – állapította meg Frank, a pszichológus.
            – Biztos valami leselejtezésre váró roncsot – mondta Otto a szociológus.
            – Vagy az admirálisnak öregkori agylágyulása van – fűzte hozzá teljesen komolyan Teo, a pszichiáter. Mindezt anélkül, hogy a köszönésig eljutottam volna. Általában ennyi idő kell, hogy kiforduljak az ajtón. Mara ilyenkor mindig utánam kapott, és nevetve beljebb cibált. Benősültem egy bölcsész-családba – ha van reinkarnáció, én biztosan sokat vétettem előző életemben.
            – Gyere beljebb, fiam – mosolygott rám, Ludvig, az apa. Ő filozófus volt, a felesége pedig irodalom professzor. – Ne törődj velük, nem bántani akarnak, csak nem értik.
            – Ülj le! Kérsz ilyet? – mutatott a húsos-zöldséges, sajátos állagú képződményre Elise. Soha sem nevezte meg, mit főzött, és gyanítom a végére ő sem tudta, hogy a százötven fűszer közül melyeket használta. Két egyforma ízű ételt még nem ettem nála. Jelszava, hogy a változatosság alapja a spontaneitás. Én úgy tapasztaltam a hasmenés alapja is ez. Gyanakodva körbepislogtam hát, de senki nem tűnt sápadtnak, így bizonytalanul bólintottam. Az anyósom alaposan megrakta a tányért.
            – Miért olyan képtelenség, hogy hajót kapjak? – kérdeztem sértetten, miközben melléjük telepedtem.
            – Egy: húsz évvel alulmúlod a kapitányok átlagéletkorát. Kettő: azt hiszik, lefektetted a kadétodat. Három: van egy főnemes apád, aki keresztbe tesz neked. Vagyis alkalmatlan, becstelen és diszkriminált vagy – felelte Frank szájbarágósan.
            Zavaromban önkéntelenül fölöltöttem a legszebb mosolyomat, azután azon nyomban le is kapcsoltam. Eszembe jutott, amikor Mara először vitt el egy grillsütésre, és a drága Frank nyilvánosan kielemzett, miszerint nem azért mosolygok, és humorkodom, mert ilyen kedves fickó vagyok, hanem mert eme intellektuális rétegben feltörő kisebbségi érzésemet palástolom, ami persze felesleges, mert ő úgy is átlát rajtam és megért. Azt hiszem, a kapcsolatunkat nem mélyítette el, hogy megveregettem a vállát, és harsányan közöltem, hála ég, hogy pszichológus, és nem urológus...
            – Tévedsz, Frank – fölényeskedtem, és olyanokat mondtam, hogy másfél éves kapitányi tapasztalatom van, meg hogy tisztáztam a nevem, és magas pártfogókkal rendelkezem. Talán apám megbánta, hogy nem adott pénzt Mara műtétére. Nagyon meggyőző voltam. A végére már én magam is elhittem.
            – Te könyörögtél az apádnak? – csapott le az elszólásra Elise. Furcsa, de sógoraim kannibalizmusánál jobban zavart Elise romantika-faló csodálata. Megigazgattam a kézelőmet.
            – Ami azt illeti, jártam nála. Nem adott.
            – Talán neki sem volt annyi – vont vállat Otto, akinek, szociológus lévén, mániája volt mindent külső körülményekkel magyarázni. Régebben ezt jó szándéknak véltem, pedig egyszerű szakmai ártalom. Már vártam, hogy Teo valami biokémiai észrevételt tegyen, elvégre ez a kutatási területe. Tudom, hogy tisztességtelen vagyok velük szemben, de állandóan az az érzésem, hogy nem emberekkel, hanem diplomákkal beszélgetek.
            – Mit vártál? Hiszen apád hatvan is elmúlt már. A vélemények rigolyává rögzülése egyszerű ingerület-átviteli probléma, hiszen...
            Akaratlanul elvigyorodtam.
            – Ostobaság! – vágott közbe Frank, kedvenc agyvájóm. – Egyszerűen feldühítette az öreget. Az ő stílusával nem nehéz.
            – Ott voltál?! – torkolltam le. Semmi kedvem nem volt arról az estéről beszélni.
            Apám hagyott megalázkodni, majd nyugodtan kifejtette, hogy szeretetből nem ad. Jobb lesz nekem, ha a lányom után meghal Mara is, legalább új életet kezdhetek egy rangombeli nővel. Az egészben az volt a furcsa, hogy életemben először tényleg azt éreztem, hogy szeret.
            Szeretetébe belehalt a feleségem.
            – Inkább mesélj a kinevezésről! Az ujjad köré csavartad az admirálist? – kérdezte csillogó szemmel az anyósom. Mániája volt az, hogy én egy antik férfiszépség vagyok, és ezért haj de lábam elé borul a világ. Nemcsak tanár, de író is volt, és mióta betettem a családba a lábam, Mara szerint valamiféle löketet adtam neki. A feleségem hol sírt, hol fuldokolva nevetett a regényein, és mindig ajánlgatta, hogy olvassak bele, de én ódzkodtam tőle. Frank szerint azért, mert nem tudom feldolgozni, hogy az anyósom múzsája vagyok, de talán jobb is, mert ha látnám miket ír...!
            – Oregon nem az a csavargatható fajta. Közölte, hogy pocsék tiszt vagyok, meg egy huligán, majd nekem adta a hajót, ha elmegyek fodrászhoz.
            Szavaimra megálltak a falatok a szájban, majd anyósom felkuncogott:
            – A feneked után a zanzáid a legjobbak!
            – Anya! – feddte Frank. – Már mondtam, hogy tartsd tiszteletbe a komplexusait! Te meg már megint elfojtod magad, Gen! Kezdd onnan, hogy behívtak!
            Hirtelen rájöttem, miért hozott az ösztönöm hozzájuk. Ha valakik, hát ők majd megvilágosítanak, mi fölött siklottam el, mit érzek oly különösnek az admirálissal folytatott beszélgetésben...
Frankék csöndben végighallgattak, majd még egyszer elmeséltették, minden mondatba belekötve; hogyan gesztikulált akkor az admirális, milyen volt a hanglejtése... Egyre jelentőségteljesebben néztek össze, majd Frank megvakarta a copfját:
            – A focira utalás kulcsszó. Mire emlékeztet?
            – Semmire. Miért?
            – Ugyan már! Kell, hogy legyen egy ismeretlen faktor! – vágott közbe idegesen Otto. – Frank, tudod, mekkora ennek a valószínűsége?!
            – Az élet a legjobb író, fiam – csóválta a fejét Elise.
            – Ez közhely, és nem érv, anya – felelte Otto.
            – Miről van szó? – bámultam egyikről a másikra. Még az apósomra is, persze hiába, már a semmibe bambult. Rendszeresen kikapcsolt, a lét nagy filozófiai problémáin töprengve. Mikor a Csillagközi Akadémiától életmű díjat kapott, az ünnepségen kicsit sokat ittam, és megkérdeztem tőle, hogy mire jó, hogy érti az életet, ha nem éli? Két percig a semmibe meredt, már azt hittem, állva aludt el, amikor váratlanul azt mondta, hogy igazam van, ez a díj mit sem ér, és ideje megnéznie a való világot. Rögvest kirobogott a teremből, és mikor egy megsemmisítő kuka mellett elhaladt, beledobta az arasznyi platinaszobrot. Akkora ordítást ősz tudósoktól még nem hallottam! Ludvig két nappal később tért haza, lelkesen újságolva az élményeit a falevelekről, meg a kutyákról. Aztán írt egy húszoldalas tanulmányt, ami még híresebbé tette, és azóta is bambul tovább, a lét nagy kérdésein töprengve, akárcsak most.
            – A közhelyek generációk leszűrt bölcsessége! – csattant közben anyósom bőszen.
            – Csakis a valószínűség számításba hiszek! Teo, mondj már valamit!
            – Bocs, Otto, de egyetértek velük...
            – Miben? – vetettem közbe, de meg se hallottak.
            – ...hiszen a laborban is érték szerint rangsoroljuk az egereket. Miért tenne a flotta máshogy?
            Feldühödtem.
            – Tűz van!
            Erre ösztönösen elhallgattak, és rám néztek.
            – Szóval, miről van szó?
            Anyósom felkuncogott, és előhúzott a farzsebéből egy noteszt. Az űrkorszakban! Szép olvasható betűkkel fölírta "Tűz van". Idegesen felszisszentem. A sógoraim leplezetlenül vigyorogtak.
            – Ja, bocs Gen, elfelejtettem, hogy csak egy alulművelt kapitányka vagy.
            – Kösz, Frank.
            – Szívesen. Szerintem eldöntött tény volt a kinevezésed. Közismert szerénységed ugyan megnehezítette az admirális dolgát, de végül sikerült rád sóznia a hajót.
            – Narkózol?
            – Tegnap te mondtad, hogy Cost kapitánynak két kitüntetése is van, meg hogy e héten elérte a nyugdíjkorhatárt, de a bevett gyakorlat, hogy a kadétokat még ő vizsgáztatja. Ehhez képest elég szépen kipenderítették.
            – Na, és?
            – Azt hiszed, feláldozzák? Valószínűleg tudják, hogy a terroristák ott csapnak le legközelebb. Inkább egy léhűtőt tesznek oda. Érted nem kár, sógor.
            – Frank, kezeltesd magad!
            – Figyelj, a kinevezéseket írásban közlik, nem szóban, és főleg nem ott helyben. Az utánad jövőket be sem hívták – szólt közbe Elise.
            – Talán apám protezsál – tamáskodtam.
            – Ennyire még te sem lehetsz ostoba – felelte gúnyosan Frank. – Nézz szembe a tényekkel. Oregon terroristákról beszélt, meg hogy bebizonyíthatod, tényleg férfi vagy. Add vissza a kinevezést, sógor! Azzal kezdik, hogy agyonlövik a kapitányt.
            – Ugyanarról az öt percről beszélünk? Frank, ezek fantazmagóriák!
            – Gen, ha te vagy az admirális, és egy rossz hírű fickó modortalanul távozni akar a meghallgatásról, te behívod a szobádba, és az életrajzáról csevegsz?!
            – Miért nem hagyjátok, hogy kövesse a sorsát? – szólt közbe váratlanul Ludvig. Tőle szokatlanul, teljesen jelen volt ebben a pillanatban. Csendes-bölcs kék szeme elnémította a társaságot. – A fiúk vagy tévednek, vagy nem. Akkor tudhatod meg, ha a hajón vagy. A kérdés csak az, hogy meg mered-e kockáztatni?
            – Már elfogadtam a kinevezést, nem fogok Frank paranoiája miatt hülyét csinálni magamból.
            – Akkor nincs miről vitatkoznunk – bólintott apósom egy Buddha nyugalmával. – Kezdetektől tudjuk, hogy egy napon elmész. De ne feledd, itt mindig családtag leszel. Még akkor is, amikor újranősülsz.
            – De apa! Csak három hónapja temettük Marát! - csattant dühösen Frank.
            – Frank, tudom, hogy nehéz elveszíteni Geniust, de el kell engedned.
            – Elengedni?! Végre nem kell nyelnem a nagyképűségét! Mara testiséget kapott tőle, semmi egyebet, de hát, ha ez szórakoztatta a húgomat!
            – Fejezd be, Frank! – csattant Elise. Régóta fékezte a fiait. Főleg Frank acsargott rám, Nem tudom, hogy konkrétan engem utált-e, vagy az zavarta, hogy imádott húgával szexelek. Valójában nem is érdekelt.
            – Ne haragudj rá, Gen – mosolygott rám bocsánatkérőn Elise. – A fiam szeret isten lenni, de a te sáncmosolyodon három év alatt sem jutott át. Ez nagyon dühíti.
            – Ugyan, csak fáradtak vagyunk –legyintettem udvariasan, és felálltam, mert képtelen voltam többet elviselni. Nemcsak az intellektuális villódzásaik, hanem ez az obszcén lelki meztelenkedés, amit nyilvánosan gyakoroltak, és amit tőlem is elvártak, irtózással és idegenség érzettel töltött el. Már bántam, hogy idejöttem, kétségbe vontam épelméjűségemet. – Sajnos mennem kell, köszönöm az ebédet, Elise.
            – Szívesen –felelte Elise.
Ludvig kivételével mindenki fölállt.
            – Ugyan, anya, ne légy képmutató! – kacagott gúnyosan Frank. – Ti is egyetértettetek abban, hogy mire kellett Marának!
            – Frank, kérlek!
            – Hagyd, szívem, ideje, hogy megtanulja a leckét – szólt közbe az apósom az asztal mellől. Elise értetlenül kérdezett vissza:
            – Milyen leckét?
            Frank már megkerülte az asztalt, közvetlen közelről az arcomba fröcsögte:
            – Azt hitted, megkaptad volna a húgom, ha nincs agytumora? Egész életre nem kellettél volna neki, de erre a röpke három évre jól elszórakoztattad! Élvezted, ugye? Vajon akkor is elveszed, ha tudod, hogy nem haldoklik? Ha mindez örökre szól? Kétlem! A te kalandor lelkednek jó volt belekóstolni a házas létbe, de még jobb, hogy most szabad vagy!
            – Fejezd be, Frank – mondtam nagyon halkan.
            – Nem akartad, hogy szüljön, nem akartad a kis Karent! Milyen jó, hogy meghalt! Talán szándékosan toltad a babakocsit a suhanó elé! Ez se kössön ide!
            Magától lendült az öklöm Frank állcsúcsa felé. Hatalmasat csattant. Frank rázuhant az asztalra, lesodorva a tányérokat. Szívesen vertem volna addig, amíg mozog, de fékeztem magam, és otthagytam a döbbent csöndet. A kijáratban még hallottam, ahogy apósom megszólal:
            – Hát ezt a leckét, drágám.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése