Hetedik fejezet - Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

TAINA a moziterem előtt kapta meg az üzenetet. Az apró diszkrét ezüstfülbevalót sosem vette ki, még nagyapa kúriáján sem, noha ott az elektronikus védőháló miatt nem működött a készülék. Most azonban csippant egyet, Taina félretolta a csuklójánál lebegő antigravitációs bevásárlótáskát, amit a méregdrága fehér ruhához adtak. A füléhez nyúlt és kíváncsian megnyomta az apró telefont. Egy automata fémhangja csendült fel, de nem japánul, hanem a galaktikus nyelven. Berendelték a Hatos Admiralitáshoz, hogy felvegye a pótnavigátori parancsot.

A szíve hatalmasat dobbant. Az Ősökre! Sikerült! Kikérte egy hajó!

Legszívesebben ujjongott, és ugrált volna, miközben a húgai azon marakodtak, vajon vegyenek-e nádcukrot, vagy hányni fognak tőle, ha az interaktív székek a zuhanást és más testélményeket is közvetítik. Végül nem vettek, hanem vidáman egymásba karoltak, és már a filmbeli csókjelenetről susogtak, amit ugyanúgy közvetít majd a szék és a fejre tett adó.

– Üzeneted jött, Taina-chan?

– Igen. Én… el kell intéznem valamit. Menjetek be, Mariko-chan, majd a film után találkozunk.

– Aguri-sama? Ugye, ő az? Megint találkozni akar veled? – ujjongott Mariko. – Ó, de helyes! Olyan szépek voltatok együtt!

– Nem ő az, dehogy! Na, menjetek már! – nevetett Taina, és előretolta a lányokat, akik vihogva biztosították, hogy eszük ágában sincs szólni nagyapának a légyottról, menjen csak nyugodtan.

Taina megkönnyebbült, hogy egyedül maradt, bár a lila-rózsaszín hajzuhatag miatt túl feltűnő látvány volt, így a vágyott magányra és jelentéktelenségre nem is pályázhatott. Kiment a mozi körüli tömegből, kifelé vágyott az épületből is.

Megkapta az állást! Önkéntelenül mosolygott maga elé, ezt Calderon se hitte volna, és Oregon is meglehetős kétségekkel szemlélte. Igazuk is volt, fenekén a tojáshéj, nemrég volt meg a kadétvizsgája. Biztos nagy kihívás lesz, biztos sokat kell majd bizonyítani, de mégis, legalább ott van. Áldottak legyen az Ősök!

Amikor kiment a komplexumból, céltalanul elindult az utcán, csuklója mögött ott lebegett a bevásárlótáska. Már besötétedett, de a nappal melegét még őrizték a hatalmas épületek, és a barna köveket utánzó járda. Az utat szépen nyírt fák szegélyezték, tövükben ízléses, libegő lámpasorral. Az úttesten légpárnás suhanók haladtak a vidám, buliba igyekvő fiatalokkal és színes, villogó fényekkel, míg odafönt az égen a szokott sikló-forgalom zajlott, a munkából hazatérő felnőttek tömött sorokban igyekeztek a külváros felé.

Taina az első öröm elmúlásával máris nyugtalan lett. Vajon nagyapa elengedi? Vagy Aguri-sannak igaza van? Ahogy a közmondás tartja, aki három nappal előrébb lát, az háromezer évvel gazdagabb.

Felsóhajtott, az a gond az ősi mondásokkal, hogy nem elég gyakorlatiasak. Talán a flotta kiképzőtisztje bölcsebb ennél: „Kicsi vagy, üss elsőnek, majd fuss. Senki sem számít rá.”

Igen, azonnal cselekedni kell, muszáj kipróbálni, hogy valós-e a fenyegetés, mert ha az, akkor most még lépéselőnyben van.

Taina körbenézett az utcán. Az útszélén meglátott egy bérsuhanót, beült az automata taxiba, és bedugta a plasztik hitelkártyáját. A gép azonnal kérte az útirányt, és ő megadta az űrkikötőt.

A suhanóban átöltözött a kivágott fehér ruhába, és átállította cipőjét is a fehér színre. Álcának megteszi, és ez a feltűnő, rózsaszín-lila haj is tökéletes. Aki már kiszállt nem ő volt, hanem egy gyönyörű modell; ilyen rövid szoknyában senki nem az arcát nézi, a pillantásokat óhatatlanul vonzza a flottánál edzett comb. Kivételesen hálás volt a kiképzőknek a büntető futásokért.

A kikötő nyüzsgésében biztos volt benne, hogy élő ember nem ismeri fel, de az arcolvasó programok még veszélyt jelenthetnek. Az arcába simította a haját, ennél többet most nem tehetett, és megpróbálta elkerülni a kamerákat, pont ezért nem jegyautomatához ment, hanem élő emberhez.

A fiú dundi volt és alig húszéves, látszott rajta az esti fáradtság, miközben rendületlenül mosolygott, és a problémás utasokkal foglalkozott, akik állatot vagy gyógyszereket akartak felvinni a hajóra. Amikor Taina odament manga istennőként, a fiú zavarba jött, és beletört a nyelve a köszönésbe.

Taina kedvesen mosolygott, és elmondta az úti célt, majd odaadta a flotta azonosító kártyáját, amivel tisztként ingyen utazhat a lakhelye és a Hatos Admiralitás között.

A fiú a kártyára nézett, döbbenten, majd Tainára, utána a lány mögé a biztonságiak irányába. Annyira árulkodó volt az arca és a szeme, annyira sokat mondott a suta mozdulat, hogy Tainát elöntötte a víz. Hirtelen túl meleg lett a kivágott ruha, és mintha kiszippantották volna a levegőt a kikötő nyüzsgő csarnokából. A nyelve hegyén már ott volt a kérdés, hogy „gond van?” De nyilván az volt, a kérdés értelmetlen időrablás, és Taina már nem habozott, azt tette, amit évekig sulykoltak a kiképzők, cselekedett.

– Ne dugja be, Siroku-san – szólt rá a fiúra, elolvasva a mellén a névtáblát, mielőtt betette volna a leolvasóba a kártyát. – Nevem bár méltatlan, talán ismerősen cseng…

A fiú csak most nézte meg jobban a kártyát, a szeme elkerekedett, és dadogva felelt:

– Igen, Tainasa-sensei – Hozzátette a keresztnévhez a mestereknek járó megtisztelő jelzőt. – Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel! Maga a galaktika hőse, minden híradás láttam! Rendkívüli, amit tett!

– Szavai zavarba ejtenek, Siroku-san, méltatlan vagyok ilyen dicséretre. Név szerint keresnek valakit? Vagy csak az azonosító-kártyákat szűrik?

– A kártyákat. Honnan tudja, sensei? – kérdezte döbbenten a dundi fiú, kerek arcán zavar tükröződött.

– A tea ízét jelzik a levelek. – Taina nagy levegőt vett. A teszt megvolt: valaki tényleg gátolja az elutazást. Így viszont cselekednie kell! Ki tudja, lesz-e még ilyen esélye? – Sajnos, az utam sietős, azonnali parancsot kaptam a felettesemtől. Hogyan juthatok ki a naprendszerből? Megtisztelne azzal, ha segítene elkerülni a hosszadalmas adminisztrációt, Siroku-san.

Taina kecsesen meghajolt, Aguri tényleg zseniálisan választott ruhát, a fehér anyag mögül kivillanó mell vonzotta a tekintetet. A reptéri alkalmazott annyira próbált nem odanézni, hogy azonnal megizzadt, homloka nyirkosan fénylett.

– Most indul a Domingo, ez egy kereskedelmi hajó, de szállít utasokat is. Ha helyi jegyet vesz, sensei, akkor a naprendszeren belül nincs ellenőrzés, és a hajón megválthatja hosszabb útra, vagy használhatja ezt a kártyát is, elfogadják.

Taina agya villámgyorsan járt. Jegyet is csak névvel ellátott bankkártyára vehet, de nem bízott a rendszerben. Valószínűleg az alkalmazottak figyelmét csak a flotta ingyenes igazolványára hívták föl – nem sok birodalmi tiszt lehet a bolygón –, de a számítógép talán a neve alapján szűr. Meglóbálta a csuklója mellett lebegő bevásárlótáskát.

– Valamelyik boltban hagytam a nemzetközi hitelkártyámat. Helyi készpénzt is elfogad?

Tudta, hogy nem, de meg kellett próbálnia. A fiú arca felderült, hajlongva mondta:

– Sajnos, nem tehetem, de igazán megtisztelne, ha kisegíthetném egy jeggyel, sensei.

Taina meglepve szabadkozott, de csak az illendőség határán belül, miközben a másik már fizetett a saját kártyájával, és oda is adta a beszállókorongot.

– Esetleg fölhívhatom, hogy szerencsésen megérkezett-e, sensei? – Vérvörös lett, ahogy megkérdezte. Taina is kicsit zavarba jött ettől, szokatlan volt számára a nyílt udvarlás, de megadta az elérhetőségét, majd elbúcsúzott.

Zökkenőmentesen feljutott a hajóra, a naprendszeren belüli utazást alig ellenőrizték, a korongot egyszerűen bedobta a hajó utaskapujába, ami azonnal kinyílt előtte. Közben azon somolygott, hogy lám, mennyit jelent egy ilyen haj és ruha, még sose kezelték ennyire nőként.

Vajon Calderonnak tetszene?

A hajótest közepén egy nagyobb teremben voltak a rövid távra utazók ülései. Taina megkereste a helyét, és letelepedett. Általában a csillagközi utazásra kevesen használják ezeket a kereskedelmi hajókat, melyek minden bokorban megállnak, hanem inkább rendes utasszállítókkal közlekednek. Ha kijut a japán területekről, akkor majd ő is hajót vált, de most tökéletesen megfelel ez is.

Tíz perc múlva felszálltak a Zen bolygóról, a gyorsulás egy részét megérezte, kissé belepréselődött az ülésbe, mert a hajó szabályzóberendezése nem működött rendesen. Pár székkel arrébb egy öregasszony sopánkodott, fájlalta a derekát, az unokája szégyenkezve csitította. Percek alatt kijutottak a bolygó tömegvonzásából, és utána már Taina is könnyebben vette a levegőt.

Minél nehezebb a hajó, annál jobban el kell távolodni a bolygótól mielőtt a dimenzió ugrást végrehajtják. Taina lenyomta a karfán a gombot, hogy lássa a menetrendet. Négy óra valós idejű hajózást hajtanak végre, és csak utána ugranak ki a naprendszer peremére, a legkülső bolygóhoz, a Vanussihoz. A tizenhat bolygó mindegyikén volt támaszpont és bánya, de csak három bolygó lakossága számított jelentősnek, ahol a terraformálás miatt igazi földön élhettek, beszívva a virágillatú levegőt.

Taina nézte az ablakon át, ahogy távolodik a Zen bolygótól. A felhők már összefüggő egységet alkottak, nem látszott a kontinens alatta, alóluk kivillantak a barna és vörös lakatlan puszták, kevés víz volt a bolygón ahhoz, hogy kéknek tűnjön messziről.

Aztán hátradőlt és lehunyta a szemét. Kavarogtak az érzései. Otthagyta a két húgát, már biztosan keresik. Haza tudnak jutni, de aggódni fognak, aztán meg dühösek lesznek. Majd a szomszéd naprendszerből küld nekik üzenetet. Bármi történjék is, ők vér szerint Mamamotók, fizikailag sose ártanának nekik.

Vajon nagyapa tényleg őriztette? Ez még mindig annyira hihetetlen.

Talán Aguri csak rá akart ijeszteni, ő pedig ostoba liba módjára elhitte. Semmilyen közvetlen bizonyíték nincs rá.

Ezen vajúdott a következő órákban, ahogy távolodtak a Zentől.

Aztán letelt a négy óra, és még mindig nem ugrottak. A többi utas halkan susogva beszélgetett, furcsállták, hogy a hajó külső burkát még nem húzták az ablakok elé. Némi izgalmat keltett egy gyorsjárású katonai űrsikló, ami a hajó mellett landolt. A fémburkolat éles fehérséggel, szembántóan csillogott, ahogy megvilágította a nap.

Taina gyomra összeszorult. Lecsúsztatta a csuklójáról az antigrav bevásárlótáskát, és kikapcsolta, hogy ne lebegjen, majd a lába mellé, a földre tette.

Pár perc múlva egy alacsony, kissé pocakos, borostás űrhajós lépett a terembe, és valakit keresett. Taina lehajtotta a fejét, és az Ősöket kérte, csak ne ő legyen az, aki után kutatnak. Ám a fekete lábbeli megállt mellette.

– Hölgyem, egy pillanatra velem jönne?

Taina mosolyt erőltetett magára és felnézett. Az első, amin megakadt a szeme, az űrhajós csípőjén a kopott öv, és az oldalán csüngő ALo-36-os löveg, ami nem sima lézerfegyver volt, hanem olyan tűzerőt képviselt, hogy elvileg tilos hajóra vinni. Taina érezte, hogy a mosolya szinte rákövesedik az arcára, ahogy kecsesen bólint és feláll. Ment pár lépést és visszanézett, idegessége még jobban nőtt, ahogy látta, a borostás fickó felkapja a bevásárlótáskát mögötte, és utána viszi.

Előre mentek a vezérlőterembe, ahol az irányítóasztal előtt ketten ültek, civil ruhájukból ítélve a legénység tagjai lehettek. Az ablak előtt még nem volt fémburok, a Zen bolygó vörössége visszatükröződött a fényes műszereken. A vezérlő középen négy egyenruhás japán állt, övükön lézerfegyver, mellkasukon a kikötői űrszolgálat kék emblémája. Kard egyiknél sem volt, nem szamurájok jöttek utána, ettől fellélegzett.

– Kisasszony, sajnos ellenőriznünk kell a személyazonosságát. Kérem, fáradjon át a hajónkra. – A vezető idősebb férfi volt, a hatvanat taposhatta, és a közös, galaktikus nyelvet erős akcentussal beszélte, valószínűleg sose élt más bolygókon.

– Sietős az utam, engedelmükkel inkább azonosítanám magam most. – Taina előszedte a flotta kártyáját, és a szeméhez tette, a retinaszkenner azonosította, majd a kártya háta zölden villant. – Tainasa Mamamoto Tivesgei navigátor vagyok, a Hatodik Admiralitás tisztje.

– Várjunk csak! – bámult rá az egyik űrhajós a vezérlőpult mögül. Keseszőke haja lelógott, némiképp eltakarva a világosabb foltot a bal halántékán, egy friss lézersérülés után a bőrregenerálás nyomát. – Maga a Wellston hőse?! Az a kiscsaj, akit a trónörökös tüntet ki?

– Igen. – Taina zavartan biccentett, bár fogalma sem volt ki adja át a kitüntetéseket. A kesehajú és a társa is teljesen fellelkesült a válaszra, felálltak a székükből, és közelebb jöttek.

– Azta! Egy igaz hős – vigyorgott még a borostás fickó is, őszinte örömmel lóbálva a bevásárlótáskát. – Hont kapitány vagyok, enyém ez a kóceráj. Meghívhatom egy italra?

– Sajnálom, de mindenképpen velem kell tartania Tainasa-san. – A parancsnok japánra váltott. – Jobb, ha nem ellenkezik, még a végén megsérül.

– Ne fenyegessen! – Taina éles hangon felelt, és csak azért is a közös nyelvet használta. – Semmilyen indoka sincs, hogy feltartóztasson. Nem érek rá az ostobaságra, sürgős behívóparancsom van.

– Valóban? Meg is tudja mutatni?

Taina kiszedte a füléből a telefont, hangosított rajta, és lejátszotta az üzenetet. A japán biztonsági tiszt mosolya még szélesebb lett, annyira zavarba jött.

A kapitány horkantott és kiköpött a padlóra. Látszott, mindjárt kidobja a hajóról a fontoskodó japánokat.

– Sajnálom, Tainasa-san, nem akartuk nyilvánosságra hozni, de egészségügyi okokból kell magunkkal vinnünk. Felmerült a gyanú, hogy ön fertőzött, szívférge van. Meg kell vizsgálnunk.

A kapitány káromkodott, azonnal eltűnt a jókedve.

Taina tudta, vesztett. Pillanatok alatt kidobják a hajóról, és soha többé nem jut ki a bolygóról. Akinek van hatalma a kikötőt blokkolni, és játszi könnyedséggel ráuszítani az őrséget, annak nem jelent problémát az ő eltüntetése sem, mindegy, hogy nagyapa tette, vagy más. Agurinak igaza volt. Máris megbánta, hogy nem fogadta el a szőke szamuráj ajánlatát, ő legalább becsületesen játszik.

Kétségbeesetten arra gondolt, vajon mit tenne Calderon? Ó, nem, a férfi nem adná fel. Harcolna az utolsó leheletéig.

A kapitány övén ingerlően fityegett a lézerlöveg.

Taina odaugrott. Kirántotta a fegyvert, és a biztonságiakra szegezte. Azok is fegyvert rántottak, négy lézer irányult rá. A két űrhajós a kapitányra nézett, de nem cselekedett, még várt. Taina tőlük jobban tartott.

– Legföljebb egy lövése van, Tainasa-san, mi pedig négyen vagyunk – mosolygott behízelgően a középkorú japán, bár erősödő akcentusa idegességet sugallt. – Még a végén megsérül. Tegye le a fegyvert!

Taina óvatosan hátrált. A borostás kapitány ledobta a földre a táskát, és figyelmeztetően dörmögte:

– Az egy löveg a kezében, kislány. Jobb lenne letenni, amúgy sem tud hova szökni.

– Egy ALo-36-os, tudom. Nekem egy lövés is elég.

Taina az ablak felé fordította a fegyvert. A férfiak megdermedtek. A borostás kapitány halálosan sápadt lett, ahogy kinézett a biztonsági üveg mögött sötétlő hideg űrre, és a Zen bolygó vörös ívére.