2013. október 22., kedd

Scar - 4. részlet



(Korábbi részek)

A Statárium-törvényt 3666-ban adták ki. Három év rettegése szülte a rendeletet, de akkor már senkit sem érdekelt az igazság. Temetet­len halottak hevertek szerteszét, az emberek bezár­kóztak, már nem termeltek, három év össze­zilálta azt, amit társadalom­nak hívtak. Aki enni akart foszto­gatott, amíg még akadt mit, később, amikor már minden elfogyott… a háború utáni nép­számláláskor a hatéves kor alatti lakosság száma meg­döbbentően alacsony volt. Emerin császár nem értette a dolgot és a szakácsok mélyen hall­gattak, honnan volt a lakomákhoz a zsenge malachús.
3660-ban előjel nélkül lángolt fel a terrorizmus. Minden bolygón szélsőséges kegyetlenséggel és meglepő szervezettséggel ölték az embereket. Mintha ok nélkül történne, mintha a pánikkeltés lenne az egyetlen cél. Emerin császár és a titkosszolgálat értetlenül állt előtte, hiszen minimális társadalmi feszültségek voltak, jólét uralkodott.
A terro­risták megmérgezték az élel­miszert, az ivóvizet; iskolákat, gyárakat robbantottak föl; álarcosan a tömegbelőttek. Hiába kutattak utánuk, névtelenek maradtak a horror legények… A halottak száma sok bolygón százezres nagy­ságrendet öltött. Az emberek nem tudták, kitől tartsanak, de még nem rettegtek. Hitték, velük nem történhet baj, ez mindig csak másokkal esik meg. Különben is, ott a császár, azért fizetik az adót, hogy megvédjék őket.
3664: Muszlim, zsidó, keresz­tény vallási vezetőket „lepleztek le”, mint terroristavezéreket. Video­felvételek, „szemtanúk”bizonyították mindezt. Az embe­riség eleinte nem hitte. Azonban mikor a vádlottat kivégezték, csitult néhány hétre azon a bolygón a pusztítás.
Az év végén „elfogtak” egy csoport fana­tikust. Valójában sátánisták voltak, kivá­lasztottak. Az aranykeresztek fel­tűnően csillogtak a nya­kukban, ahogy a tárgyaló­terembe kísérték őket.
Ez volt az első alkalom, mikor sikerült a kivégző­osztagot kézre keríteni. Az egész Birodalomban közve­títették a tárgyalást. A négy férfi és három nő először a Mi­atyánkot énekelte el, majd a szakállas, Krisztus-képű ve­zetőjük kijelentette, hogy mindent Ő­szentsége tudtával és paran­csára tettek, hogy kiűzzék az embe­rekben lakó gonoszt. Mindezek után meg­nyalták a nyakukban függő mér­gezett nyak­láncot és borzalmas kínok között meg­haltak. Jézus nevében.
Kitört a pánik.
XIX. Albert pápa cáfolt, de a világ­vallások már elhatá­rolódtak. Mindenki mindenkitől.
Hiába intettek a kor misz­tikusai; filozófusai és azok az egyszerű emberek, akiknek még volt szemük a látásra, hogy iszo­nyatos sátáni erő működik. Egység­ben kell maradni, bízni a másikban, és félre kell tenni az évezredes vitákat, mert az emberiség léte a kérdés. Nem hittek nekik.

Később már nem volt, aki szót emeljen.
Aion, egy közismert filozófus egy felolvasó­esten lövöldözni kezdett. A végsőkig feszített tömeg meg­lincselte, kába tekintettel fel sem fogta. Emmata, az Élet Liga vezetője a barátai előtt kilépett egy felhőkarcoló ablakán. Mosoly­gott. Jasszer imám ámuló szemekkel fel­gyújtotta magát.
Hipnózis. Új és új halottak, akik a csele­kedeteikkel saját életük cáfo­latává váltak. Ügyes kezek igaz­gatták a köz­hiedelmet. Egyre keveseb­ben látták az igazságot. A vallási vezetők ugyan összeültek, de a találkozó terméket­len vitába fulladt. Minő véletlen: az előtte lévő napon a nyolcvan­éves pápa „fajtalan­kodásáról” kapott hírt a világ…
A félév utolsó napján, a Krisna tudatúak szokásos felvonulásán, egy középkorú nő „hisztériásan” rángatni kezdett egy fiatal fiút, azt üvöltve, hogy ő erősza­kolta és ölte meg a lányát. A szeren­csétlen mit sem értett, ám nem is kellett. A tömegből mintegy vezény­szóra sötéten villogó szemű, izmosra gyúrt ifjak ugrottak elő. „Mocskos hívők” kiáltással neki­rontottak a békés Krisnásoknak. Hogy, hogy nem, méteres acélcső is akadt náluk. Harminc­hat halottat hagytak maguk után.
Minden világvallás képviselője tilta­kozását fejezte ki Őfelségének, Emerin L’aighton császárnak – kivéve a pápa. Őszentsége bezárkózott, imádkozott és böj­tölt.
Három nap múlva szétküldte a világban az „Ideje van a beszédnek és ideje van a hall­gatásnak” kezdetű kör­levelet, mely megosz­totta a saját egyházát és el­fordulásra késztette az összes többi fele­kezetet. Kétes lépés volt. A kortársak mindig elítélik azt, aki a sod­rással szemben indul el.
Ám a katolicizmus így élte túl, lapulva, mint a patkány.
XIX. Albert a szeretet nevében meg­tiltott minden erő­szakos megmozdulást. Akár jogos önvédelem, akár bosszú. Kérte rejtőz­zenek el. Ideje van a beszédnek és ideje a hall­gatásnak. Ne higgyék, hogy most a nyílt tanúság­tételt várja tőlük az Isten. Az ebből fakadó hiúság, fana­tizmus vagy ag­resszió a Sátán csapdája. A Sötét­ség ki akarja oltani a fényt. Lássák meg az idők jeleit. Ki az a bolond, aki viharban mécsessel jár? Óvják meg a fényt, hogy az elkövet­kező év­századoknak is világol­hasson. Hiszen ki építi fel romjaiból a világot, ha nem ők? Legyenek okosak, mint a kígyó.
Kitért még a lincselésre is. Bizo­nyítékként hozta fel az emberi jóságra. A hang­adók fanatizálni akarták a tömeget, de nem sikerült nekik, kudarcot vallottak. Figyelmez­tetett rá, hogy újra meg­próbálják majd. Ezért óva intett a kör­menetektől, a nyilvános csoportos gyüle­kezésektől. Élet­veszély esetén engedélyezte a vasárnapi isten­tisztelet elmulasztását. Óva intett a keresztény jelképek viselésétől. Kérte, imád­kozzanak a terroristákért, a világbékéért és ön­magukért is, hogy a Lélek megtartsa őket a helyes ösvényen. A kör­levéllel együtt az összes pap írásos fel­hatalmazást kapott a pap­szentelésre és a halálos bűnök meg­bocsátására, amennyiben a püspökök halottak vagy fogságban vannak. Az összes hit­oktatónak meg­határozatlan időre szóló engedélyt adott temetésre, esketésre, keresz­telésre és az Oltári­szentség kiszol­gáltatására a pap akadá­lyoztatása esetén.
Egyszóval népirtást várt.

A 3665-ben dús aratása volt az addig csírázó félelem magvaknak. Az év elején a moha­medánokkal számoltak le, saját ag­ressziójukat használva föl ellenük. Minden moha­medánnak életében egyszer el kell zarándokolnia a híres Ayat mecsethez, ahol a Kába kő utolsó darabkáját őrizték. Valakik fel­tüzelték a zarán­dokokat bámuló tömeget. Óriási ve­rekedés tört ki. A kato­naság(?) a tömegbe lőtt. A nézők és zarán­dokok akkor egy emberként a katonák ellen fordultak. A kormányzó újabb és újabb csapatokat küldött, leverni a lázadást, csak­hogy a Zakat bolygó lakos­sága szinte kizárólag Allah követőiből állt. A katonaság pedig helyiekből toborzott…
A kormányzó halála után Emerin császár kénytelen volt közbe­avatkozni. Simu­lékony, pénzhű tanács­adói már réges-rég sátá­nista sugallatok hatása alatt álltak: kivizs­gálás helyett a Zakat porig rombo­lását java­solták. Példát kell statuálni. Lássa a nép, milyen erős­kezű a császár. Emerin, akinek ez mindig köz­ponti problémája volt, lévén kissé nőies férfi, két­ségei ellenére bele­egyezett.
A Zakaton nemhogy ember nem maradt, de a teljes élő­világot kipusz­tították alig egy óra alatt.
A Galaktikus Birodalom összes moha­medánja fegyvert ragadott.
Emerin trónja mindössze néhány úrhölgyön múlt. A hiú császár imponálni akart, ezért maga ve­zette a flottát. Ez persze annyiban merült ki, hogy ott volt az egyik csillag­rombolón és hol tövig rágta a körmét, hol a kényel­metlenségek miatt nyafogott. Toledo admirális óva­kodott magát előtérbe tolni, körül­udvarolta az ural­kodót, szájába adta a paran­csokat. Az űr­hajósoknak elég volt a tudat, hogy hősies­ségüket felséges szemek kísérik. Egy hónap alatt végeztek. Dicső háború volt: férfiak holtával végül nők és gyerekek ellen.
Visszatérve a palotába Emerint, a Bátort nem ujjongás, hanem intrika fogadta. A terro­rizmus nem szűnt meg, és ez sok nemes vagyonát veszé­lyeztette. A nép elégedet­len volt, a császár tehe­tetlen.
Walking, a titkos­szolgálat vezetője szabad­kezet kért, Emerin szívesen át­engedte a döntés­hozás fele­lősségét.
Walking ösztönös ember volt. Afféle szug­gesztív, meg­ragadó fajta, aki megérezte a kollektív tudat­talanból áradó rettegést. Akarat­lanul, anélkül, hogy tudatában lett volna, szeleppé vált, amin keresztül távoz­hatott a félelem. Mind­emellett hiányzott belőle a maga­mutogatás és a hatalom­vágy; a császárság mítosza számára túl meg­foghatatlan volt, jobban szerette a konkrét, közvet­len parancsolást, a fizikai erőszakot, az emberek kínzását. Ösztönös volt, de emellett hideg. Emerin megérezte mindezt és fel­tétlenül bízott benne, ez az ember soha sem fog a trónjára törni.
A médiában Walking fogalmazta meg először, hogy háború van. Nem akár­milyen: vallás­háború.
Dicsőítette a császárt, amiért az egyik ellen­séget már legyőzte, de a moha­medánokat csak csat­lósnak tartotta. A vezér minden há­borúban a háttérben marad, őt kell megtalálni és el­pusztítani. Kom­mentár nélkül részletet olvasott a pápai kör­levélből.
A sátánisták örömmel fogadták a várat­lan segítséget. Rögvest tüntetéseket szerveztek „Le a keresz­tényekkel! Legyen végre béke már!” feliratokkal. Végre sikerült igazán nagy tö­megeket meg­mozgatniuk.
Walking helyes érzékkel kivárt. Amikor éhség­sztrájkok szerveződtek és a transz­parensek hangja durvává fajult (Le a gyilkosokkal!) meghirdette a Meg­bocsátás Hetét.
Minden bolygón a kormány­zói palota előtt hatalmas mág­lyákat raktak, amire lát­ványosan rászórták a vallásos iratokat, elektro­nikus adat­hordozókat, minden­nemű jelképet. Odakerült a Korán, a Biblia, a Mahábhárata. El­égették a Tatrákat, Nalayiramo­kat és a nyolc­szoros nemes útról szóló feljegy­zéseket. Ve­szélyesnek nyilvánították Lao-ce fenn­maradt töredékeit, a múzeumok fétiseit és Buddha szobrait, a Kabbalát, az ima­szíjakat, a Tórát… meg­döbbentően sok dolog utalt az emberi kultú­rában az istenhit vala­milyen formájára, noha magát a vallást csak az em­beriség egy százaléka gyakorolta.
Walking kénytelen volt meg­hosszabbítani még egy héttel, mikor ki­hirdette, hogy a Sta­tárium-törvény 3666 első napjától életbe lép. Azaz bárkinél ilyesmit lelnek, az be­börtönözhető.
Őfelsége vagyon­elkobzással is ki­bővítette. A zsidó vallási közös­ségek pusztulását eme betoldás okozta. A kör­nyezete irigy­sége legalább egy hit­sorsost megtalált. A válogatott kínzások, kábító­szeres vallatá­sok mindig újabb és újabb neveket csikart ki.
Ekkor már bármi­nemű vallásos szer­tartás végzése halált vont maga után.

Walking megengedte a tüntetők közül néhány fiatal „béke­aktivistának”, hogy segítsen a templo­mok, zsinagógák felgyújtásában. A sátá­nista ifjak óriási lelke­sedéssel vették bele magukat a feladatba. Az elmúlt két évben is folya­matosan gyújtogattak, de egy őrülettel felért, hogy a refor­mátusok állan­dóan eloltották. Ügye­letet szerveztek, éjjel-nappal őrizték. A zsidók áramot vezettek a kerítésbe és bomba­riasztókat vettek. A kato­likusok csak tűz­jelzőket használtak, viszont havonta komoly hála­pénzt adtak a tűz­oltóknak.
Egy este Walking éppen egy lángoló ima­házat szemlélt a katonáktól távolabb, csak három „béke­aktivista” lézen­gett körülötte, a leg­szorgosabbak. A tűz­oltók lelocsolták a szomszédos házakat, nehogy át­terjedjen a láng. A narancs­sárga fény ott csillogott a betonon és a bámész­kodó gyerekek szemén. Olyan béke­beli hangulat volt és a férfi rájött, mitől volt rossz érzése mind­eddig. Ki is mondta. A hívők egyszer sem robbant­gattak az ellenük tüntetők között.
Másnap a navrani kormány­zó rezi­denciája előtt ezerhúsz ember szakadt cafatokra.
A Titkosszolgálat minden kor­mányhivatalt rejtett kamerákkal figyelt, Wal­kingnak így bőséges képanyaga volt. Megnézte, bár sejtette, mit talál: a tün­tetésekből jól ismert arcok csak a robbanás után tűntek fel; tépet­ten, könnyebb sebekből vérezve.
 Walking életében először megérezte a félelem sajátos ízét. Ki­kapcsolta a képet, hanyagul a tech­nikusokra hagyva a többit. Nem készített másolatot, de nem is sem­misítette meg az anyagot.
Más színt vallott volna az ő helyében, ám a kocka­fejű férfi profibb volt ennél. Játék­szerek voltak, Emerin, az emberiség és ő maga is. Játék­szerek egy furcsa, halálos küzde­lemben, egy érthe­tetlen harcban, ahol már milliár­dok haltak.
A pápai körlevél adott csak némi kétes támaszt…”Régen a Gonosz elhitette, hogy nem lé­tezik, ma veszé­lyesebb: Krisztus nevében szól.” Ez szim­bólum vagy szó szerint értendő? Nem ismerte a vallásokat, értel­metlen hagyo­mányokat. Létezhet Gonosz? Meg kell találni a vén­embert!
Az alagsorból kiment az utcára. Két­oldalt lángoló keresztek sorakoztak; vonagló emberi tetemek, vér, sikolyok. A katonák szor­gosan állítgatták az újabb és újabb kín­vasakat. Walking tombolt, az ezredes állítólag az ő paran­csára tette mindezt. A béke­aktivisták sötéten izzó szem­mel figyelték a fejle­ményeket. Walking tudta, itt a perc, hogy ellene álljon az őrületnek és hősiesen, egyben értel­metlenül meghaljon, vagy meg­lovagolja ezt a sötét, transz­cendens őserőt, a káosz­teremtőt, csatlakozva és a túl sokat tudók halálára várva. Mindegy, hogyan dönt: meg­világosulása így vagy úgy már pusz­tulása.
Valahogy lelassult a pillanat az izzó ke­resztek tövében. Nem hallotta a jajszavakat, az ezredes pánikízű men­tegetőzését. Ön­magába figyelt, élesen, ahogy életében még soha, és az ismerős semmi helyén ré­misztően nagy erkölcsi fele­lősséget talált. Faja sorsa dől el…
– Jehova nem hagyja bosszulatlan! – a katonák mellette hur­colták el a lányt. Az üvöltött, tépett, rúgott. Walking meg­ragadta a karját és maga ­felé fordította az arcát. Csak egy kamasz volt. Afféle tiszta arcú, jóságos. Barna szemében páni félelem. Ártatlan volt, nem csak a bűntől, még a világtól is.
– Ki az a Jehova? – ordította.
– Az Isten, aki majd nem irgalmaz neked!
Walking megragadta, hátulról át­kulcsolta és a hajánál fogva rángatta fel a fejét.
– Akkor jól nézz körül! Mondd el a Jehovádnak, mit látsz! – egy reccsenés és a gyerek­lány rongy­babaként hullott a földre. A férfi a maga pszicho­pata módján megtalálta a meg­oldást. A harmadik utat.
A sátánista békeaktivisták mit sem sejtve meg­tapsolták.
– Szedjék le a kereszteket, nem akarok járványt! Vigyék őket a bánya­körzetbe, golyót nekik, nincs időnk ját­szadozni! Ezredes, to­vábbítsa a parancsot: a Birodalom összes rendőrét, tiszt­viselőjét, politikusát, minden fon­tosabb hivatalt betöltő személyt át kell világítani. Aki hívőnek vallja magát, haljon meg, aki nem, azzal is pisil­tessenek, köpessenek le valami­féle jelképeket. Mit tudom én, mit! Szerezzenek vallás­szakértőket!
– Meg is kéne jelölni az igazakat! Valami nehezen hamisít­ható dologgal! Mondjuk a dátumot, a hatvanhatot a bőrükbe égetni! – kiáltott közbe lelkesen az egyik béke­aktivista.
Walking elővette a lézer­fegyverét, ledugta a suhanc torkán és szétégette belülről. Valahogy jól esett, cserébe a tiszta­szemű lányért, szinte szexuális kielégülés volt. Félelem nélkül a többi ­dermedt sátánistára nézett:
– Az ötlet jó, de nem szeretem, ha helyettem döntenek! Ezredes! Továbbítsa a háló­zatnak: kerítsék elő a pápát! Élve.

Így jött el a 3666. év.
Emerin császár elégedett volt. „A Galaktika még vérben, de a káosz a rend felé halad.”
Nem is sejtette, mennyire; egy új, fé­lelmetes világrend volt születőben. A hatalmon lévők közül csak az ismeretlen előnevű Walking látta át mindezt. Walking, aki gátlástalanul tömeg­mészárolt, aki saját őrületéből kitekintve csak gyalogoknak tartotta a vágó­hídra küldött milliókat egy hatalmas sakk­meccsben, de aki iszony­tató erőket mozgatott meg annak a transz­cendens jónak, ellensúlynak a megtalálásához, aki, vagy ami megfékezheti mindezt.
Az év harmadik hónapjában elfogták a pápát.
Walking bement a cellába, kiküldte az őrséget és bekapcsolt egy zavarójeleket sugárzó adót.
– Mi az igazság? – kérdezte a padlón ülő megkínzott vénembert, és mikor az nem válaszolt, a ruhájánál fogva rángatta föl. A vénséges vén Albert, aki a halál előtt, de a megvilágosulás után állt pár lépéssel, szelíden nézett vissza rá. Walking nem bírta ezeket a szemeket, visszalökte a földre az öreget, majd idegesen járkálni kezdett.
– Mi az igazság, ki a jó, a rossz? Kik a terroristák? És egyáltalán, miről szól ez az ádáz harc? Adj nekem válaszokat, öreg! Neked tudnod kell!
Az aggastyán égkék szemeit az övébe fűzte és beszélni kezdett. Walking nem emlékezett rá, mikor kuporodott le mellé a koszos földre. Semmi újat nem mondott, amit eddig ne sejtett volna, de a szavai nyomán világosság és egyfajta csendességes nyugalom, béke támadt benne.
– Hogyan ismerem fel a Sátán híveit? – kérdezte végül a férfi.
– A cselekedeteikről, máshogy nem. Csak ők tudják önmagukról. Vagy még ők se.
– Vagyis nem tudhatom, hova tartozik, akivel éppen beszélek, mondjon bármit…
– Hacsak nem látsz az agyába. – Albert pápa gyöngéden szemlélte egy pillanatig. – És te hova tartozol, fiam?
Walking csak hápogott, ugyan, hova tartozhatna ő, aki embereket kínoz? Most vette szemügyre először az öreget. Nemcsak nézte, de látta is. Ránchálók ölelte arc, az elektródok vörös foltja a halántékoknál. Dagadt íny. Kivert fogak. A ruha szakadásaiban lila foltok, vérmosolyú sebek. Megszánta. Megszánt egy embert! Rácsodálkozott önmagára.
– Küldök orvost…– mondta zavarodottan. A pápa fáradtan legyintett:
– Erre a rövid időre minek. Ez csak test, a lélek az, ami halhatatlan. A tiéd is. Dobd el a bűneidet! Semmi sem éri meg, hogy elveszítsd a lelked.
– Pontosabban? Mészároltassam le magam? Megállította a káoszt az önfeláldozás? Ugyan!
A pápa hallgatott. Walking fel-alá sétált:
 – Vajon túlélik? Van még keresztény az űrben?
– Ha nincs, olyan sötétség köszönt ránk, amiben… – motyogta az agg. – Talán még akkor is van remény. Hajdan az egyik írásban Erasmus azt mondta, hívják vagy sem, Isten jelen van.
– Isten! A te Istened néma. – Walking indulatosan kiment.
Napokig gyötrődött, nem értette, hol az egyensúly. Az öregtől nem kapta meg a választ, mit tegyen. Pedig léteznie kell egy Allahnak vagy Jahvénak, ha ennyire ölik a szolgáit. De miért hallgat? Legalább valami emberével üzenne, mint ahogy ő, Walking is futárokat használ. Kiút, kiút, kiút kell!
Napok jöttek, mentek, míg egy csatakos éjszaka meghozta a választ, felidézte Isten szolgájának szavait: ”… hacsak nem látsz az agyába…”.
Másnap bezárkózott Emerin császárral és meggyőzte, hogy vegyék fel a kapcsolatot a mentálokkal. Valahol túl a hatszázkettes szektoron, ott lehet a civilizációjuk.
A császár félt; majdnem ezer év hosszú idő, nem tudni mivé fejlődött az a furcsa, valaha emberi közösség. Telepaták, szellemi lények. Már akkor is túl nagy hatalmuk volt. Fölrobbantották a Földet.
Walking emlékeztette, rettegni ráér a keresztényölés után is, amikor beköszönt a béke és feleszmél az emberiség, hogy nincs élelem, üzemanyag. A mentálok képesek voltak annak idején az anyagátalakításra. Lehet, hogy segíthetnének az újjáépítésben. Egyszer már megtették. És az sem baj, ha belelátnak az emberi elmébe, hiszen bármikor jöhet egy keresztény császárgyilkos...



6 megjegyzés:

  1. Huuúúúhh..! Mikor is jelenik meg?

    VálaszTörlés
  2. Félelmetes vagy!
    A jövő előrevetítése?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A jelen apró mozaikjai jól keverve sokféle meglepő, rémisztő vagy épp csodálatos jövőt kiad. :) Ezért szeretem a sci-fit, és remélem, ez megfertőz másokat is. :)

      Törlés
  3. Sci-fi fertőzés fog terjengeni az alkotó írók között...máris a jövőbe látok? Jajj. :) :) :) Tudod, hogy még ellenállok, de meddig? December elejéig? Meglátjuk mit hoztál ki ebből, érdekel. Na jó, nagyon várom és hagyom, hogy megkísérts :) Utána méltatlak érdemeid szerint, ahogy szoktam :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd meséld el, hogy tetszett. :)) Hamarosan kikerül a következő részlet. :)

      Törlés