2013. október 26., szombat

Scar - 5. részlet



Scar a kabinjában piszmogott, éhes volt és dühös.
A kapitány két napja keresztül­nézett rajta, a navigátor­nő kellet­lenül oda­vakkantott valamit, ha kérdezte, egyedül az elsőtiszt, Jollore Hort volt kajánul szolgálat­kész, de ő sem segíteni akart, hanem a kapitányt bosszan­tani. Hort az ezüstgyűrűivel, absztrakt mintájú hajfestésével bizarr jelenség volt. Scar a hajó hosszabb támasztása miatt az első öt percben rákérdezett, hogy álcázott futárhajó-e az Amarilisz, természetesen letagadták.
A nap nagy részében a vezérlőben álldogált, figyelte a műsze­reket, próbált rájönni, mi az az egy-két ismeret­len kapcsoló, lámpácska. És persze szemmel tartotta a mentált.
Korgott a hasa, és újra érezte a szájában az epe ízét. A kapitány ki akarta éheztetni. Scar négyszer kérte a fel­szerelését, három váltás fekete egyenruha, élelmiszer-, telefon- és utazási kártya. A kapitány fagyo­san csak annyit mondott: „Később”.
Ha most elhagyja a hajót, megszűnik a kadét-jogviszony. Viszont ha kibír három hónapot, akkor már átjelentkezhet máshová.
Éhes volt és dühös, ahogy este a kabinjába ment.
Én Gertrúd nénin edződtem. Mit nekem két nap!
A keskeny ­szájú asszony a böjtöt jellem­nevelő eszköznek tartotta és hároméves kora óta ezzel fegyel­mezte. Az Astoron nem illett verni a gyereket, ám az senkit sem érdekelt, miért ilyen egyszál­bélű, mindent a bolygó gravitációjára fogtak.
Emberükre akadtak ezek, ha azt hiszik, elhagyja a hajót némi harap­nivalóért! Van ő is olyan makacs, mint a kapitány. Meglátjuk, ki bírja tovább ide­gekkel!

Levette a fehér díszegyenruháját, gombóccá gyűrte és át­slattyogott a fürdőbe. Beállt a fülkébe, ám hiába matatott a gombokkal, a fényfürdőt nem tudta aktivizálni. Az Astoron nem volt ilyen, a navrani Akadémián is régebbi technikát használtak a bőr fertőtlenítésére. Végül türelmetlenül bekapcsolta a vizes fürdést. Oldalról fel­spriccelt a harminc fokos víz, lágyan permetezve a bőrét. Számára ez már kellemesnek számított, hiszen az Astoron telente mínusz harminc fok volt, nyaranta a tizenötfokos hőségben ingujjra vetkőztek a fiúk, a lányok lábáról lekerült a harisnya és lépteikre kacéran libbent meztelen láb­szárukon a szoknya. Volt előnye az Astornak: soha­sem fázott máshol és a standard gravitáció is virgonc­cá tette, izmai ujjongtak a pehely­súly alatt.
– Hajmosás – utasította az auto­matát. Oda­tartotta az arcát, élvezte, ahogy a víz a lezárt szemén végigcsurog, kikerüli az orrát, megugrik a száján, kis huppanással az állán landol, majd a melle felé vetődik. Az öregek tudtak valamit. Megtisztulás. Van valami transz­cendens a vízben, szinte fizikailag érezte, hogyan mosódik le róla az elmúlt napok szennye, lélek-mocska.
Talán nyitottabb­nak kéne lennie, meg se próbálta megérteni a tiszteket. Vajon miért utálják? Ám a legrosszabb az a telepatikus lény volt, miatta kerülte az imát. A 3666-os Vallásháború után kiadott Statá­rium-törvényt az elmúlt két évszázadban sem vonták vissza… Ha Don rájön, hogy keresztény…
Csorgott a víz az arcán, fel­engedett benne a feszültség. Talán osto­baság rettegnie, hiszen a mentál nem láthat az agyába. Hagyta hát, hogy feltörjön benne a forró vágy. Nem imád­kozott, igazából sohasem tudott; Artúr szép rózsafüzér-mono­lógjaitól ide­genkedett, a fiú pedig képtelen volt megérteni, lehet az Istennel egy­szerűen csak beszélgetni...
– Artúr… – suttogta.
Majd az Istenre gondolt:
 – Hiányzol…
Hirtelen elakadt a lélegzete és rettegve kinyitotta a szemét.

Valaki nézte.
A zuhanyzó­fülke üres volt. Resz­ketve az ajtótól leg­távolabbi saroknak vetette a hátát. Meredten bámulta a homályos üveget. Döröm­bölt a szíve.
Képzelődöm, mint a gyerek a sötétben. Nincs is szörny az ágy alatt…
Ám a kétség ott motoszkált benne.
Minden gyerek tudja, hogy a szörnyek rögtön elbújnak, ha a lámpát gyújt a szülő. És csak arra várnak, hogy kimen­jen és újra sötét legyen…– próbált fel­derülni a gondolattól, de a görcs nem oldódott. – Van, aki okos, és koszos zoknikkal vagy zsebkendőkkel eteti. Ha jóllakik már nem bánt, ugyebár… Na, mi lesz már?! Most itt állsz hetekig a zuhany alatt a mumustól félve?
Dühös lett. Húszévesen már skizo­frén? A leg­rosszabb, hogy gyerek­kora óta benne maradt a kétely: ennyien nem téved­hetnek, talán csak szerencséjük volt. Idáig.
– Na jó! – mondta ingerülten és megérintette az ajtót, ami egy szusszanó hanggal kinyílt. Ódzkodva lépett ki, a víz elállt a háta mögött.
A szoba üres volt. Mi más lenne?
Elmo­solyodott a saját badarságán és oda­sétált a szekrényhez. Egyetlen személyes holmit hozott, egy pólót. Ezt is veszélyes, de képtelen volt mez­telenül aludni, mint minden normális ember, az Astor prűd elvei az ő vénáiban is ott csorogtak. Kivette hát a pólót és elmélázott azon, hogy vissza kéne menni a zuha­nyozóba, a víz­csepptől csillogó bőrét meg kéne szárítani. Még matatott, amikor hirtelen újra meg­érezte. Legyűrte a pánikot és meg­pördült.
A szoba üres volt, ám a tekintetet magán érezte, nem egy irányból jött, mint mikor egy astori vadállat lesi, hanem min­denünnen höm­pölygött.
– Te rohadt szemét! Mit bámulsz! Gyere elő, ne csak nézz! – Jó volt osto­bán a falaknak üvölteni, kiöklendezni a félelmet. – Mire vársz, gyere!
Megjelent. Egy férfialak állt a kabin közepén.
– Sajnálom kadét, hogy megijesztettem. Elnézést kérek – mondta Don.
A lányban iszonyú gyűlölet lobbant. Most, hogy neve volt az árnynak, megszűnt a túlvilági rettegés, csak a düh maradt.
– Rohadt perverz! Tetszett, ahogy fürdök, mi?!
– Kérem! Félreérti – motyogta a mentál, kezét tétován fölemelve.
– Takarodjon!
Don ahogyan jött, olyan gyorsan semmivé is vált.

 ***


Don türelmesen várt, hogy a mentora szabad legyen. Huszonöt naponként minden mentál beszámolt a tetteiről, gondolatairól. A mentorok keményen betartatták a mentáltörvényeket, ugyanígy a társadalom hagyományait is. Aki vétett, azt nyilvánosan megalázva közmunkára ítélték, rosszabb esetben kimosták az agyát.
Don hátradőlt a széken, és az ablakon beszűrődő fényt figyelte. Tegnap reggel, a zuhanyzós eset másnapján kimentette magát a kapitánynál, és átteleportált a hajóról a 818-as, lakhatatlannak minősített bolygóra. Amikor százévesen nem volt hajlandó belépni a Mentáltanácsba, ide épített egy faházat. Levegő volt a bolygón, az élővilág jelentett veszélyt az emberiségre.
Amíg a mentorra várt, gondolkozott.
A kadétlány megint beszélt valakihez, de Don éppúgy nem érzékelte a távolból, ahogy első alkalommal sem. Mire odament, addigra a lány agya normálisan működött, de valószínűleg megint a Valamivel lépett kapcsolatba.
Létezhet olyan civilizáció, melyet nem ismernek?
Vagy ez a kadét abnormális agyi tevékenysége? Esetleg egy kimutathatatlan mutáció?
Elemezte az adatokat. Idővel összeáll majd a kép. Vajon a Valami szólt, hogy ő figyel, vagy a lány megérezte? Néha titkosügynökökben, harctéren lévő katonákban kifejlődik ez a sejtés, megérzik, ha figyelik őket.
A mentor fölszabadult, befejezte az előző mentál átvizsgálását és Don azonnal kiürítette az agyát. Bajban volt. Az egyik legszigorúbb mentáltörvény a fajkeveredésre vonatkozik, és a kadét tegnap este meztelenül állt a szobában. Ez csak a mentáloknál lényegtelen, ők ruhátlanul együtt úsznak, ha társadalmi életet élnek, semmit nem jelent a test, nem úgy, mint az embereknél. Ha az ifjú mentora, emberi nevén Zunot igazán érti az emberi kultúrát, akkor ennek következménye lehet.

Nyugodtan tűrte az agyát pásztázó gondolatsugarat. Ostobaságokat hagyott felbukkanni, apró érzésszilánkokat, jelentéktelen emberi beszélgetéseket. Az első találkozást eltitkolta, a zuhanyzós jelenetet azonban nem tudta, túl friss volt az emlék. Megmutatta, de csak mellékesen.
– Sajnálom – mondta ki közben fennhangon.
Don érezte, ahogy Zunotban felvillant a megvetés, emberi beszédben csak a szel­lemileg elmaradottak gondolkoztak, a többiek egy érzés- vagy gondolatszilánkot küldenek, de a férfi azonnal elnyomta az érzést, mint mentor nem engedhette meg magának a diszkriminációt. Dont mindig is primitívnek tartották és lenézték a mentorok. Zunot visszahúzódott, majd megismételte nyomatékosan a jóvátételről szóló utasítását, mintha valami ostoba kiskorúval beszélne. Megszakadt a tele­patikus kapcsolat.
A büntetése, hogy segítenie kell a lányt.
Don elhúzta a száját, arra gondolt, mennyire alárendelik magukat az emberiségnek. A 2810-es Mentálháború során felrobbantották a bölcsőbolygót, a Földet, elvették tőlük a gyökereket, az otthont. Az emberi generációk számára idővel ez történelemmé szelídült, de bennük, mentálokban megmaradt a holokauszt bűntudata. Hiába voltak részben vétlenek. Az emberiség azóta sem tudta a harc igazi történetét, és azt, hogy a Belső Tanács őket mentette meg a bolygó elpusztításával. Csak a tetteket látták, az otthonuk halálát.
Utána elköltöztek a mentálok, távolabbi naprendszerekben éltek évezredekig. Nem sok idő, öt-hat mentálöltő. Az élet védelme a legfontosabb elv lett, és miután az emberiség visszahívta őket, legfőbb törvény az evolúciósan elmaradt emberi faj szolgálata. Mintha jóvátehetnék a Föld elvesztését!
Don meg­könnyebbült, hogy a mentor nem jelentette a tettét a Belső Tanácsnak, bár szégyellte magát, hogy megint manipulálta. Ha a kétszáznyolc éves Zunot jobban értené az emberi kultúrát, biztos a Belső Tanácshoz menne, ők pedig kimosnák az agyát.
Persze még megtörténhet. Lucy, a Hetedik Tanácsos ellenőrzi a mentorhálózatot. Ha valaki, hát ő képes megtalálni a hibafaktort.

Don néha kívánta is a halált. Pontosan tudta, mennyire eltorzult a személyisége, megérdemelné az agymosást. Ettől lehet, már a haldoklása is beindulna.
Az Öreg halála jutott az eszébe. Az egyetlen barátja volt, bár látogatásairól senki sem tudott.
Az Öreg egyedül indult a halálba. A kedvenc helyén, egy narancsfa ligetben hevert, a melegtől megsárgult fű körbeölelte a testét. A lánya már nem mehetett vele, megtiltotta neki. Általában az utód az őssel marad, de az Öreg úgy vélte, a lánya belehalna. Az ős és az utód között fényes sugárként fénylik a genetikai kapocs, Don néha érzékelte, ha megfigyelt mentálokat. A gének maguk felismerték a másikat. Az Öreg és a lánya között ez a kötelék rendkívül erőssé vált az évek alatt, magával ránthatta volna az utódját.
Don tudta, hogy a férfi fél. Elzavarta maga mellől a Belső Tanácsot, a barátokat, pedig ez nem szokás. Magányosan hevert órákig, a haldokló sejtjeiből utoljára kicsurranó energiacsöppökön küszködve. A társadalom távolról figyelte, a tekintélytisztelet meggátolta őket, hogy megszegjék a parancsot. Don azonban átlépett a szabályokon, át a büszkeségen. Hiába veszekedtek egy héttel korábban, hiába utasította el a vén mester ajánlatát. Telepatikusan kapcsolatba lépett vele az utolsó pillanatban. Teste itt, a 818-as bolygó faházában volt, naprendszerekre az Öregtől, mégis, olyan intenzív volt a kontakt, mintha egymás bőréhez értek volna.
Átélte a másik érzéseit, minden rezdülését. Ahogy a bőrét simogatják a fűszálak, ahogy a szél neszez a ligetben. Az Öreg nem a megsemmisüléstől, a narancsillatú haláltól félt, hanem hogy nem következik be. A lélek halhatatlanságától rettegett. Don nem értette. Minden élő elenyészik; a mentálok szerencsések, lényük lenyomata, emlékek, kutatások a gyerekükben tovább él. Ez a halhatatlanság, nem?
Aztán, ahogy az Öreg tudata egyre jobban távolodott a valós időtől és tértől, meglátta ő is. Valami megnyílt; megváltozott a telepatikus tér.

Mi történt? Mai napig nem tudta. Majdnem belehalt, ahogy az elméje a vén mesterrel tartott. Aztán az Öreg rettegése olyan erővel tört fel, hogy Don nem bírta. „Vegyél az energiámból, vegyél az életemből” suttogta szenvedélyesen a mesternek. Az Öregben felvillant a mohóság, valami végtelen gonoszság, hogy más árán túlélhet, kiszipolyozva egy energiadús testet. Ám a következő pillanatban felfénylett a tudata, éppúgy, ahogy a kadétlányé a Tilten. Az Öreg ellökte őt, elvágva a kapcsolatot. Don visszazuhant a saját testébe, két napig kómában volt, harmadnapon tért magához a rothadó szagú csendben. A faház ajtaja nyitva állt, az Öreg köpenye békésen szunyókált, odakint ragadozók tetemei hevertek. A köpeny, az Aberről származó energiaragadozó őt védte ellenük.
Soha nem tudta meg, mit látott, mi volt az a halál utáni sík, ahova betekintett.
Azóta várta a halált, a legérdekesebb tudományos kísérletet, a végső igazság pillanatát.

Azonban, ahogy az évek teltek, növekedett benne a gondolat: az élete értéktelen volt. Nem formálta a világot, nem teljesítette azt, ami minden mentál útja. Ezernyi asztrofizikai és biológiai kutatás emlékét őrizte, amit sose hozhatott nyilvánosságra. És igen, gyereke sincs. Megszűnik a génkészlete, és ősei generációs emlékezete sem marad fenn, nem csak a saját személyes élete.
Vajon érték a csend? Elég, ha szép a fűben lapuló virág? Vagy kell a szem?
Az út, amit végigjárt, láthatatlan. Óvatosan, rétegről, rétegre kibontotta az emberiséget. Barátok, nevetések, haldoklók megrezzenő keze. Igazán ismeri a másik fajt, ezt a csodálatos, lenyűgöző népet.
Csakhogy nem adta át a tapasztalatot az ifjabbaknak. Joga van ehhez?
Tűnődött, de választ most se lelt.
Körbenézett a kis faházban. Ha a mentora meglátná a bútorokat, amiket ő faragott, vagy rájönne, mi lapul a szekrényben, azonnal a Belső Tanács előtt találná magát. Óvatosabbnak kéne lennie.
Vajon a kadét „Valamije" és a halál utáni különös jelenség összefügg?
Kisétált a házból, hogy magához hívja az abert. A növényszerű lény a tisztás szélén, az erdő alatt verekedett a köpennyel, a kékesfekete, változó formájú ragadozóval. Az aber csak a fényt és a mentálok energiáit tudta hasznosítani, ám a köpeny bármely fejlettebb élőlény idegrend­szeréből táp­lálkozhatott.
A mentál telepatikusan hívta őket, mire a két lény hozzásurrant.
– Téged nem vihetlek – simogatta meg a köpenyt. Sosem tudta meg, hogy került a bolygóra. Vajon az Öreg korábban hozta el? Vagy haldokolva, az utolsó erejét ebbe fektette?
A lényt sose vitte a hajóra, noha fegyelmezett volt, nem támadna emberre. Donnak azonban kínos kérdésekre kellett volna felelnie, ha kitudódik, hogy a köpeny nála van.

Ideje visszatérni a hajóra, tegnap óta távol volt. A mentort kijátszotta, és ezért szégyellte magát. Parancsot kapott a jóvátételre, segítenie kell a kadétot mostantól. Bár kérdés, a lány akarja-e.
Don ölbe vette az abert, bemérte a naprendszerekkel távolabb haladó futárhajót és átteleportált rá. A vezérlőben csak a kapitány és a navigátornő tartózkodott. A mentál megérezte a belőlük áradó bensőséges hangulatot. Vajon elmondta végre Lenina, hogy meddő? A nő szégyellte, selejtesnek érezte magát a gyerekkori baleset miatt. Don szívesen növesztett volna neki méhet, de a mentáltövények a hajóorvosoknak csak a sérülések gyógyítását engedélyezték, testátalakítást nem. Lenina pedig irtózott a beépíthető, mesterséges bioméhtől.
– Á, Don! Sikerült elintéznie a dolgait? – kérdezte Aman Djel kapitány. Húsos orra most keskenyebbnek tűnt, és eltűnt a szokott homlokránca is.
– Milyen dolgaimat?
– Hát, ami ilyen sürgősen elszólította.
– A kadétot pihentem ki.
A lány érzelmi kitörései kimerítőek voltak. Hol hirtelen rátört a rettegés, hol a düh. Sokkal erősebben, mint másoknál. Mintha nem létezne középérték, mindent szélsőségesen élt meg.
A válasz hallatán a kapitány öblösen fölnevetett, Lenina is kuncogott, barna és fekete tincsei játékosan fickán­doztak. Szépek voltak együtt. Don egy pillanatra elgyönyör­ködött mulandó emberi létükben, szemük és szívük mélyében.
– Eddig azt hittem, hogy csak engem idegesít. Szerintem komoly pszichés problémái vannak. Amit reggel művelt... – mondta Djel.
– Történt valami?
– Délben rápirítottam, hogy ne igyon a hídon lévő automatából, ezen felhúzta az orrát, azóta nem láttuk.
– Nem tudom, engem nyug­talanít – tépelődött Lenina.
– Lenina, kivetíthetem a tudatából a jelenetet? – kérdezte Don kíván­csian. Minden információ­morzsa érdekelte, idő kérdése és kirakja a rejtvényt, amit ez a bizarr gyereklány képvisel. A navigátornő biccentett.
Megjelent a holokép. Scar inni próbált a vezérlőben lévő automatából, de rászóltak, mire megvetően bedobta a teli poharat a megsemmisítőbe. A mentál döbbenten nézte a besüppedt arcot, lepedékes nyelvet.
– Éhes.
– Akkor menjen az ebédlőbe. Én aztán nem hiányolom! Idegtépő, ahogy les egész nap – vont vállat a köpcös kapitány.
– Elnézést, nem jól fejeztem ki magam – felelte a mentál. Minden ember vagy mentál személyisége szubjektív szűrő. Egy adott helyzetben is mást észlel mindenki, nemhogy egy adott szó kapcsán. – Éhezik, szűkölködik, koplal, nyomorog, táplálékhiány lépett fel nála, ínséget lát, alig tengeti az életét, vegetál…
– Köszönöm, Don, mielőtt felsorolja a szótárat! Ilyen nehézfejű azért nem vagyok!
– De hát miért nem eszik? – értetlenkedett Lenina.
– Logikus köveztetés: külső körülmény gátolja.
A két ember értetlenül nézett egymásra, aztán Lenina feljajdult:
– A Galaxisra! Nem adtuk ki az élelmiszerkártyát!
– Ugyan már, minden űrhajósnak van egy rakás...
Ha szolgált valahol! Hát nem érted, Aman? Ezért követelte a felszerelést, és ezért szegte meg a szabályzatot, csak itt a hídon ingyenes az italautomata.
A kapitány ingerülten fölhívta az ötös kabint, hosszan kicsengett.
 – Don, mit áll itt, csináljon valamit!
– Nem lehet, megsértem az emberi jogait, ha a szobájába lépek, vagy telepatikusan ellenőrzöm. Volt némi problémánk egymással, az agymosásomat kockáztatom. Valószínűleg eszméletlen, azért nem fogadja a hívást.
Lenina benyúlt a vezérlőpult alá, a mágnessel felrögzített lézerfegyverhez. Mindkét tiszt kirohant. A mentál kényelmesen utánuk ballagott. Elismerően gondolt a kadétra. Szóval napok óta némán szenved. Micsoda kitartás! Bár normális ember nem feltételezné, hogy éheztetik, kivéve, ha vannak ilyen tapasztalatai. Érdekes.

Fél órával később a lány kinyitotta a szemét, és meglepve az ágy körül toporgó tisztekre pillantott. Don hátul állt, csak azt ellenőrizte, hogy minden testfunkció jól működik. Türelmesen megvárta, hogy felfogja az emberi agy az orvosi szoba látványát. Míg eszméletlen volt, szénhidrátot és vitamint juttatott a vérébe, természetesen nem a normális, teleportálós úton, hanem egy emberi infúziós készülékkel.
– Miért nem szólt? – kérdezte ingerülten Djel kapitány. – Mit hitt? Hogy napokig éheztetem?!
– Aman, megígérted! – szólt rá Lenina.
– Kedves vagyok! Nem látszom kedvesnek?!
– Nézze, kislány – szólt közbe Lenina, megfogva Scar kezét. – Tudom, hogy nem ilyen hajót várt, és megnehezítettük az életét, de valójában mi nem oktathatunk kadétokat. Hetente üldözőbe vesznek. Át kell jelentkeznie máshová
– Üldözőbe? – csillant föl mohón a lány szeme.
– De mennyire – vigyorgott Hort az ágy lábánál. A hajába festett neonzöld körök szembántóan rikítottak. – Örülnék, ha a hajón maradnál, legalább nem lenne olyan unalmas az élet.
A kadét reménykedve nézett a kapitányra, közben felült.
Azonban amint a látószögébe került Don, a lány megdermedt, majd rögtön fegyvert keresett. Leugrott az ágyról és fölragadott az asztal mágneslapjáról egy fémalátétes, nehéz üvegtálat, kilöttyintve belőle az amőbákat.
– Ne! – üvöltött Djel.
Dont lenyűgözte a pánikreakció. Elkapta a levegőben repülő folyadékot, ami így gömb alakot vett föl. Majd mikor a lány hozzávágta az üvegtálat, Don elkapta, és belelebegtette az egysejtűeket.
– Két éve magyarázom az amőbáknak, hogy kell a csillókat ellentétesen mozgatni – mondta szemrehányón.
Scar közben már megtette azt a két lépést, ami elválasztotta Horttól. Az elsőtiszt röhögött, esze ágában sem volt megakadályozni, hogy a lány újra fegyverhez jusson.
– Elég – üvöltött Djel. – Azonnal távozik a hajóról! Nem érdekel a jog! Maga közveszélyes.
– Kukkolt a rohadék! Meglesett a zuhany alatt! – Scar Donra szegezte a fegyvert.
Djel kapitánynak volt annyi esze, hogy ne álljon kettejük közé:
– Mit beszél?!
– Kadét, biztosíthatom, hogy magáról nem a szaporodás jut eszembe  - felelte elegánsan Don.
– Tényleg kileste? – nézett rá döbbenten a kapitány.
– Csak megnéztem, de valószínűleg érezte, és amikor hívott, hogy menjek oda, én odamentem. Sajnálom, hogy meztelen volt.
– Nem hívtam!
– Dehogynem. Maga kérte, hogy jelenjek meg.
A kadét meghökkenése megint túl intenzív volt, Don feje megfájdult. A lány zavartan pislogott, majd leengedte a fegyvert.
– Tudna kevésbé erős érzelmeket produkálni? Sajog az agyam öntől.
– Jól értem, megleste a vagáját? – röhögött Hort a maga közönséges módján, közben visszavette a fegyverét.
– Az a testrész legföljebb magát izgatja, Hort, engem a mája jobban érdekelne. A kadétnak lenyűgöző a génkészlete, a kikötőben megvizsgáltam az egyik elejtett hajszálát, csodálatos ez a recesszív állomány. Tudja, hogy a valószínűsége egy a trillióhoz?
– Várjunk csak, ezért segített? Mert tetszett a génkészletem? – Scar hitetlenkedve nézte.
Nem ezért, hanem a Valami miatt. Don nem tudott hazudni, így jobbnak látta a hallgatást.
– Segített? – kérdezte összezavarodva Lenina. – Mit segített?
– Megmutatta a hajót.
A tisztek összepillantottak. A köpcös kapitány végighúzta az ágy szélén a kezét, majd megköszörülte a torkát:
– Tudja, mentál, azt hittem, egy csónakban evezünk. Közénk tartozik.
Don bólintott:
– Bármit megteszek önökért. Kivéve, hogy egy bajbajutott embert cserbenhagyjak.
– Mi talán nem azok vagyunk? – kérdezte indulatosan a kapitány. Egy fél pillanatig várt a válaszra, de Don nem felelt. A kapitány ingerülten intett a két tisztnek, és kimentek.

Don kettesben marad a kadéttal. Scar most nem félt, fürkésző pillantással nézte.
– Ha átlagos lennék, akkor is segített volna, ugye?
– Mármint a génkészlete? Igen – felelte Don, és szégyellte magát a szavak kiforgatásáért.– Miért nem szólt a kapitánynak, hogy nincs élelmiszerkártyája és üres a számlája?
Érezte, ahogy a lányban megugrik a szorongásszint:
– Feltörte a számlámat?!
– Nem értem a problémát.
– Igen, azt észrevettem. Leselkedik, belekotor a magánéletembe, még talán az álmaimat is figyeli!
– Mostantól nem nézhet a székekre. Megtiltom. Látja? Azonnal odanéz. Próbálja ki egy napig, be tudja-e tartani. Én tisztelem az emberi jogokat, de automatikusan tisztában vagyok a hajón mindenki térbeli helyzetével és fiziológiai funkcióival. Nem tudok nem mentál lenni. Nem tudom nem hallani, ha valakinek rémálma van, vagy nem észrevenni, mit gondol, ha velem egy szobában van. Hallgatok róla, és nem avatkozok közbe, ez a legtöbb, amit tehetek.
A kadét elgondolkozva rágcsálta egyik hajtincsét:
– És nem zavaró?
– De. A legtöbb mentál nagyon nehezen viseli, nekem is időbe telt, mire megszoktam. Szeretem azt a csendet, ami körülveszi magát. Viszont ha dühöng, fájón „zajos”. Túl lobbanékony, és túl hirtelen változnak az érzései, ilyenkor fejfájásom lesz öntől.
– Sajnálom. Ha letelik a három hónap, akkor át tudok jelentkezni más hajóra.

 Don habozott. Már ellenőrizte a navrani házaspárt, akik hivatalosan a lány rokonai voltak. A génkészlet nem egyezett. Ha a kadét átjelentkezik, nem az automatikus rendszer bírálja el a lapját, hanem egy ember. Bár kicsi az esélye, de lebukhat. Figyelmeztesse erre a lányt?
Mi történik, ha itt marad? A mentáltörvények miatt ő nem avatkozhat bele. Védenie kell a kadét személyi jogait, a hamis adatokról nem beszélhet a kapitánynak. Viszont aki futárhajón teljesít, az utána jóval könnyebben bekerül a titkosszolgálathoz. Mi van, ha a lány kalóz? Vagy ennek a Valaminek a beszivárgó egysége?
Háború lesz, a Kalózkirály a Chester koronázásakor megindul a végeken. Milliók fognak meghalni, ahogy gyerekkorában, a Vallásháború alatt. Don emlékezett még a régi világra, amikor nem éltek az emberiséggel. Mennyire tökéletes, mennyire nyugodt volt minden! A társadalmi vitákat a felnőttek között a kutatási eredmények jelentették. Ők, gyerekek azon versengtek, kinek elegánsabbak a matematikai levezetései.
Iszonyatos élmény volt találkozni az emberiséggel. Őket egy új bolygóra költöztették a nevelőkkel. A felnőttek lezárták előttük az elméjüket, de mikor meglátogatták őket, néha átszivárogtak gondolatok. Halál, erőszak, érzelmek kavalkádja. A felnőttek sem értették az embereket, gyakran undorodtak tőlük, de a Belső Tanács utasította őket, hogy vessenek véget a Vallásháborúnak. Kötelességük volt az élet védelme, kerüljön bármibe. Don akkoriban nem értette, mekkora áldozatot hoztak.
– Don?
Mit tegyen? Nincs joga kutatni a lány után. Viszont elmehet-e csukott szemmel a Valami mellett? Vajon a Belső Tanács tud a jelenségről? Az egyszerű mentálok biztosan nem.
A lány anomália. Mindenképpen utána kell járni, mit hord magában. Jelenthetné a Belső Tanácsnak, de azzal egyrészt megsérti a lány személyi jogait, másrészt Lucy nem csak a kadétra, de őrá is felfigyel. Nem magát féltette, de ha a Mentáltanács rájön a kékes-fekete ragadozó köpenyre, abba megroppan a társadalom.
– Nos, az ön jelenléte már bekerült a központi rendszerbe. Logikusabb megoldás, ha Djel kapitány pénzt szerez, és tévedésre hivatkozva visszafizeti a jogtalanul felvett összeget. Ha jobban alszik tőle, éjjelente elhagyhatom a hajót.
– Megtenné? – kérdezte meglepve a lány. Don biccentett. – Köszönöm.
Scar habozott.
– Jobb, ha elkérem a kártyát. Éhes vagyok.
– Logikus – felelte Don. A lány kiment. Don telepatikusan lefertőtlenítette a helyiséget az emberek után.
Mióta azt a furcsa változást tapasztalta két reggel ébredt félelem nélkül, nyugodtan:; amikor a kadét ott szuszogott a másik kabinban. Viszont tegnap éjjel, a faházban megint rátört a szorongás.
Nem szívességből ajánlotta fel a máshol éjszakázást. Vajon van korreláció a kadét és a reggeli béke között?







7 megjegyzés:

  1. Nem akartam belekezdeni, újabb regényfolyamba, de elsodort a történet.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik :) Eddig Don a kedvencem :)

    VálaszTörlés
  3. Hm, eddig olyan tetszik is meg nem is volt a hozzáállásom a Scarhoz, de most megfogott.

    Ne kérdezd, hogy mivel!

    Tetszett, mert scifi és nem tetszett mert a vallásoktól feláll a szőr a hátamon. A vallási témától még mindig berzenkedek, de most átestem az idegenkedésen, valahogy megfogott. Kezdem azt érezni, hogy a vallás itt olyan "környezeti tényező" lesz, mint az Alkonyat szériában a család vámpír mivolta(ami a közhiedelemmel ellentétben nem a lényege a sztorinak, hanem csak egy adalék ahhoz, hogy ne csak egy átlagosan unalmas tini lovestory legyen). Egy nem befolyásolható, állandóan jelen lévő állandó, amit nem lehet kiiktatni.

    Talán a fülszöveg tartalma és ez a jelenet itt a végén, amiben Don és Scar végre előítélet mentesen beszél egymással... nem tudom, de hirtelen nagyon tetszeni kezdett a dolog és van egy olyan sejtésem, hogy annak ellenére, hogy Don kizárja azt, hogy köze legyen Scarhoz, szerintem lesz közük egymáshoz fizikailag is idővel...

    Üdv!

    VálaszTörlés
  4. Most ütött szöget a fejembe a 3. részlet utolsó bekezdése. A mentál belső tanács 22 éve megszegte a "legsúlyosabb" mentáltörvényt. Scar elvileg 20 éves(de nem tudjuk mennyire 20, esetleg már közel van a 21-hez?), közben még ugri-bugrizunk is az időben... Amikor Scar nem akarja, hogy belelássanak a fejébe --> nem látnak, ha érzelmi kitörése van --> belefájdul egy rutinos mentál feje a telepatikus zajba. Véletlen lenne? Nem hiszem. (közel 21 év + 9 hónap = ~22 év) Scar valami kísérleti "egér" lenne?

    Hmmm?

    VálaszTörlés
  5. Tök jó látni, miket gondoltok! :)

    Addenda, gratulálok, kiszúrtad az egyik legfontosabb elszórt infót. :) Ilyen egy értő olvasó. Próbálok félmondatokat itt-ott betenni, ami később bombaként robbanhat, és máris lelepleztél. :)
    De nem Scarra vonatkozik, hanem hamarosan megtudjuk, mire.

    Ha nem szereted a vallásokat, akkor igazán jó kaland lesz ez a regény, a hit csak háttér, de óhatatlanul felvet pár kérdést, és egyik szereplő sem gondolkozik szokványosan erről. A következő Artúros fejezetet meg külön élvezni fogod. :)

    VálaszTörlés
  6. A vallásokkal én is hadilábon állok, talán ezért ódzkodtam ettől a műtől, de mint írtam, a két férfi karakter volt az, aki miatt elgondolkodtam, hogy talán mégis nekem való ez a könyv. És most Don... :D nem tudom miért, de Sazedet juttatja az eszembe a Ködszerzetből. Egyszerűen imádom ezt a palit :D Azt hiszem a decemberi vizsgáimat hamar letudom, ugyanis erre és a Calderonra is időt kell szánnom :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A lányomat megkérdeztem, és szerinte tényleg sokban hasonlítanak, ő is úgy látja. :) Most már mindenképp el kell olvasnom... :)

      Törlés