Scar - 7. részlet

Korábbi részek

Lucy végignézett a reggelizőasztalon. Őfelsége, Anargan L’aighton Chester mindig a Reggeli Tanácsteremben kezdte a napot. Miközben étkezett, a Főmentál tájékoztatta a két társadalom közös problémáiról, a másik hat tanácsos pedig udvariasan közbefűzte a saját véleményét.

Lucy közben titkon lecsiszolt egy nanométert az asztalból. Két milliméter kellett volna, hogy a hossza ne végződjön törtszámra. Évek óta minden nap, minden tanácskozás alatt csiszolgatta. Mulatságosnak tartotta, hogy a többi belső tanácsos nem veszi észre, de hát mindenki mást észlel egy adott helyzetben. Ő bármikor meg tudta mondani a dolgok méretét egy teremben, mégha nem arra figyelt is. Matematikus volta túl mélyen gyökerezett.

A nő a trónörökösre nézett, a huszonkét éves fiatalember még egy falatot harapott a zöld koe-kenyérből. Chester megint a kelleténél több szénhidrátot fogyasztott, és ezt a megbeszélés során automatikusan regisztálták a tanácstagok. És természetesen helytelenítették. Aki nem ura a saját testének, az hogyan uralkodhatna más teste és lelke felett?

Lucy biztos volt benne, hogy nem a mohóság áll a háttérben. Az a kölyök, aki tízévesen föltalálta a háromdimenziós térsakkot, tizenkét évesen megszilárdította a Birodalmat a határokkal és a kihelyezett támaszpontokkal, és már most utánpótlási helyeket hoz létre a két év múlva megvívandó kalózháborúhoz, az pontosan tudja, mivel lehet egy mentál megbecsülését elveszteni. Kérdés, hogy miért érdeke, hogy alábecsüljék?

Lucy óvakodott ettől. A trónörökös – magassága reggelente hajszálra pontosan kétszáz centiméter, testarányai tökéletesek – zseni volt, és ez rendszeresen megnyilvánult, bár burkolt formában. Lucy rutinból ellenőrizte a flotta csapatmozgásait, a titkosszolgálat ügynöktevékenységét és az adathalmazból kiderült, hogy Ferringtonnak, a Kalózkirálynak igencsak össze kell szednie magát, ha két év múlva, a koronázáskor megtámadja az ifjú császárt. Addigra minden mozaik a helyére kerül, Őfelsége mint egy kirakós darabkáit, úgy építi fel a tökéletes védelmet.

– A reggeli fogadóórára egy Om Theon nevű nemes is bejelentkezett. Egy új vegyszert szabadalmaztatott a krumplibogarak irtásával kapcsolatban. Szeretné, ha felkerülne a mezőgazdasági vegyszerdotációs listára – taglalta a Főmentál. Hátán nyugodtan lógott az energiacsapoló, ragadozó köpeny. Mind a hét tanácsos viselte, nem csak hatalmi jelkép volt, hanem háromszáz év fölött már akkora energiaszinttel rendelkeztek, hogy veszélyesek lehettek a környező élővilágra, például a primitív emberiségre.

– Mit csinálnak a minisztereim, ha már a krumplibogarakkal is nekem kell foglalkozni? – állt meg a villa a fenséges kezekben.

– Theon a várandós feleségével részt vett a hétfői estélyen. A nőnek alhasi fájdalmai voltak, így figyeltem föl rá. Megvizsgáltam a magzatot. Nem emberi lény, egy új faj. Teljesen torz, de élet- és szaporodóképes. Utasítottam a minisztert, hogy küldje tovább a kérvényt.

– Biztos, hogy a vegyszer miatt van?

– Igen. Az emberi szűrővizsgálaton átment az anyag. Hat éve használja otthon, négy éve került kereskedelmi forgalomba.

– Több mezőgazdasági bolygó már szennyezett lehet. Listát akarok ezekről a helyekről és az ott élők egészségi állapotáról. A permetanyagot betiltották?

– Még nem. A probléma az, hogy az emberi tudomány még nem fedezte föl azokat a… nos, a lényeg, ha felvilágosítjuk a tudóst, akkor kívülről forradalmasítjuk a genetikai kutatásokat.

Lucy undorral gondolt arra, mire használja az emberiség a genetikát. Egyrészt furcsa nemi szervekkel rendelkező vegetatív szinten élő testeket klónoznak perverziók kiélésére. Másrészt a bolygóközi kereskedelemben elterjedtek a bio-ládák, melyek saját „testanyagukkal” táplálják az állati szállítmányokat, ha hónapokig hajóznak az űrben. Ezek a ládák az állatok végtermékéből élnek. Az emberiség mindent képes lealjasítani.

Chester lenyelte a falatot és bólintott:

– Rendben, megígérem neki a dotációt, ha átmegy a csodaszere az udvari orvosok szűrővizsgálatán.

– Nem éppen erre gondoltam, felség – felelte a Főmentál.

Lucy érdeklődve figyelt. Chesternek sajátos fogalmai voltak a logikus megoldásokról. Lucy belegondolt, vajon hogyan bírná ki a Főmentál helyében, ha neki kéne oktatnia és elviselnie ezt a kölyköt…

 Chester mélykék szeme vidáman csillant:

– Amilyen hatékonyak az itteni bizottságok, még az unokái is az eredményre fognak várni. Közben a Szolgálat kicseréli placebóra az összes forgalomban lévő anyagot és fertőtleníti a földeket. Gondolom, van állati mutáció is.

– Ez összetettebb, felség, inkább mi végeznénk. Ellenőrizni kell a tartós élelmiszereket is. A Titkosszolgálat felgyújtaná a földeket és kiirtaná az állatokat, növényeket. Mi visszaállítjuk a módosult géneket.

– Van rá kapacitásuk? Ez hatalmas feladat.

– Igen. Legalább négynapi munka, de kell, hogy találjunk.

Őfelsége hangtalanul felnevetett.

– Imádom ezt a felfogást! Ha egy kísérlet harminc évig tart, az nem hosszú, de négy nap közmunka igen.

Lucy látta, a társai figyelmen kívül hagyják a megjegyzést. Don óta egyetlen mentállal sem találkozott, aki értette volna a humort.

A szóbeli kommunikációval párhuzamosan zajlott a Belső Tanács telepatikus ülése. Ezernyi adat, elemzés cikázott közöttük. A Negyedik Tanácsos beszámolt az energetikai mérésekről, a Hatodik Tanácsos a kiskorúak oktatásáról. Minden nap megosztották egymással a statisztikai összesítéseket, illetve a kiugró információkat. A Főmentál elemezte az adatokat, és beavatkozást javasolt, ha szükségesnek látta.

– A hajómentálok említették, hogy a múlt hónapban számos közrendű meghívót kapott a császári estélyre – jegyezte meg a Második Tanácsos, egy vézna, magas férfi. Kopasz fején megcsillant a reggeli napfény. Mind kopaszok voltak, Lucy is. Ötvenéves kor körül kihullott a hajuk, a molekuláris pajzs nem védte a szőrzetet, és a hajhagymákat a környezeti hatások – az űr hidege, egyes bolygók mérgező légköre, forrósága – tönkretették.

Lucy meredten nézte a tanácsos csillogó fejét, de fegyelmezte magát. Az ember-mentál kapcsolatok őhozzá tartoztak, nem a Második Tanácsoshoz! Nem tetszett neki, hogy a férfi az ő területére tévedt.

– Igen – bólintott Chester –, a jövő hónapban kezdődő bálsorozatot a flotta tiszteletére adom. Meghívtam a kitüntetést kapott hajók vezérkarát is.

– Tudtommal az emberiség társadalmi berendezkedése nem teszi lehetővé, hogy a trónörökös közrendűekkel szót váltson. – A Második Tanácsos nem vette a fáradságot, hogy kinyissa a száját. A legtöbb mentál nem használta a hangszálait, a beszédet  alantas dolognak tartották.

– Hát, a nemesek biztos nem örülnek majd – kapott be egy falat zöld koe-kenyeret a trónörökös. Csak növényi eredetű táplálék volt az asztalon, a szolgák gondoskodtak arról, hogy a mentáloknak gusztustalan ételek, mint a hús, tojás, ne kaphassanak helyet reggelente.

– Őfelsége természetesen erről előzetesen egyeztetett velem – csikorogta a Főmentál. Ő példamutató módon a hangszálait használta.

Lucy figyelte az apró közjátékot.

Biztos volt benne, hogy Chester már tudja, hogyan játssza ki a hagyományokat, és abban is, hogy okkal hívta meg a katonákat, valószínűleg a flotta hűségét erősíti meg. Ennél azonban fontosabb volt, hogy a Második Tanácsos telepatikusan azonnal bocsánatot kért a Főmentáltól.

Mindig behódolnak. Lucy tudta, ha felhozza a Pelegrinen szolgáló hajómentál ügyét, és a Főmentál nem áll mellé, akkor senki sem fogja majd a pártját. Így is gyenge a helyzete a Tanácsban.

– Ami a flottát illeti, van más ügy is – kezdte.

Meglepetésére a Főmentál az agytörzsi állományon keresztül azonnal tiltást küldött. Lucy még soha nem kapott az ősi agyszerkezeten keresztül telepatikus üzenetet. Azt sem sejtette, hogy ez lehetséges.

Megzavarodott.

– És mi az? – kérdezte Chester.

– Felség, úgy látom, túlzott az önbizalmuk. Nem veszik komolyan a szimulátorprogramomat.

– És mit akart mondani valójában? Merthogy nem ezt, abban biztos vagyok.

Chester szemtelenségére a Főmentál érzelemmentesen, közömbös pillantással reagált. Bár alapvetően mindig ilyen. Lucy úgy döntött, hogy nem „hallotta meg” az előbbi agytörzsi üzenetet.

– Valóban nem. A Pelegrin hadihajó mentálja ötven év helyett már a hatvankettediket tölti a cirkálón. Ritkán fordul elő, hogy valaki meghosszabbítja az emberek közt letöltendő kötelező gyakorlati időt. A titkosszolgálat kivizsgálást kért, szerintük a tisztikar drogozik.

– Azt tudná a mentál is – értetlenkedett a Harmadik Tanácsos, egy keskeny arcú, szigorú mentál.

– Pontosan ez a gond. Harminckét éve egy mentor felterjesztette ellenérzését az akkori Nyolcadik Tanácstaghoz, kikérve a véleményét, helyénvaló-e a hajóorvos tervezett kísérletsorozata.

– Igen – csikorogta a Főmentál. – Az interneuronok szinaptikus átviteleit vizsgálta. Összefüggést keresett volna az emberi álom, a kollektív tudattalan és egyes neurotranszmitterek késleltetett visszavétele között. Elutasítottuk. Utána abbahagyta ezt a vonalat, és más kutatásba kezdett.

– Arra gyanakszik, hogy illetéktelen kutatást végez? – kérdezte a Második Tanácsos feléje fordulva. Lucy érezte, ahogy a hátán a köpeny megmoccan. Igen, így kimondva, már nevetségesnek tűnt.

– Van bizonyítéka?

– Nincs.

A mentálok telepatikusan fölhördültek. Rendkívül súlyos a vád. A kimondott szó valóság. Egy mentál sem gyanúsíthat alaptalanul másokat! Ha ezt egy belső tanácsos teszi, akkor alkalmatlan a posztjára.

A többiek gondolatai kavarogtak a közös telepatikus térben. Lucy az asztal alatt durván megmarkolta a köpenyét. A lény rá akarta vetni magát a tanácsra.

Nem, nem hozhatja elő, hogy sértsék meg a törvényt. Lucy némán szitkozódott.

Chester körbenézett a hirtelen beállt csendben, majd gúnyosan felnevetett:

– Maga nemzőkapcsolatból származik, nemde? Lehet, hogy az érzelmei befolyásolják?

Az obszcén „nemzőkapcsolat” szóra Lucy köpenye azonnal rácsavarodott a nőre, hogy elnyelje a kitörő energiát. A másik hat tanácsos energiái is felvillantak, egyedül a Főmentál ült nyugodtan. A Negyedik Tanácsos, amikor lecsusszant róla a ragadozó lény, kimérten megjegyezte:

– Felség, a mi társadalmunk nem veti ki a gyermeket a szülők gusztustalan tettei miatt. Biztosíthatom, hogy társam méltó a posztjára.

A tanácstagok azonnal mellé álltak, nem törődve azzal, hogy előbb még maguk is kételkedtek benne. Lucyt ez a képmutatás felbőszítette.

– Ha nincs más, akkor végeztünk – közölte a Főmentál fagyosan. – A tanítványom bizonyára elnézést kér az előbbi modortalanságért.

– Természetesen – hajolt meg ültében elegánsan a fiú, majd felállt és a Főmentállal együtt távozott.

Lucy a felháborodott tanácstagokra pillantott.

Idióták!

A köpeny megint rájuk ugrott volna, de Lucy megragadta és átmaterializálódott vele a kedvenc bolygójára.

*

Minden mentál meditál valahol.

A bolygó lakhatatlan volt, bár a mentálok hajdan légkört hoztak létre, hátha nyersanyagbolygónak felhasználja az emberiség. Nem használták, kiesett a hajózási útvonalakból. Lucy szerette a kinyúló hegyormot, és az alatta elterülő forró, kopár, repedezett fennsíkot. A mélyben fém lapult, így időnként szárazvillámok csaptak le, kiegyenlítve a töltéskülönbséget.

Most is villámlott. Lucy nézte az erő játékát, a tomboló elemek között mindig élőnek érezte magát.

Sötéten sajgott a megaláztatás. Nemzőkapcsolat! Mikor mossa le magáról ezt? Gyerekkora óta kísérti!

Tudta, hogy meg kell tisztulnia tőle, az érzelmek túlontúl veszélyesek. Valaha képes volt a megbocsátásra, egy hosszúléptű fiú mellett, ligetek árnyékában, amikor még hitt az igazságban. Régen volt.

Azóta felnőtt. Az igazság ott van, ahol a hatalom.

Mellette egy kettévágott sziklatömb egyik fele állt. A törésfelületre hajdan egy hatalmas, tökéletes négyzetet csiszolt. Most belevéste a tanácskozáson elhangzott beszélgetés szövegét, és a hozzá fűződő gondolatait. Egy pillanatig nézte, majd becsukta a szemét, és blokkolta az emléket, apró energialökettel módosította az adott neuronok szinapszisait, így a megélt esemény soha többet nem kerülhet felszínre. Amire nem emlékezik, az nem fáj, nem dühít. A szülei halála óta így tett. A bokája csontjában apró vésetekkel feljegyezte, melyik blokkolás micsoda.

Néha félt, hogy amit így megtagad, visszavág, de sohasem történt meg.

Végzett a blokkolással.

Kinyitotta a szemét.

Az agya üres volt. Nem tudta, mit keres itt. Annyiszor élte már át ezt a fajta váratlan ürességet, annyiszor nézett gondolattalanul a fensíkra, hogy az ismerős helyzet megnyugtatta. Soha nem kéne megfordulni, soha nem kéne folytatni. Boldog volt ebben a tudatlanságban.

Aztán leküzdte a kísértést, a belehullást a semmibe, és a sziklafalra nézett.

Érdeklődve elolvasta, majd lecsiszolta a sziklát.

Végignézett a tájon. Nemzőkapcsolat. A szó most nem keltett benne érzést. A múltra gondolt, a valaha megvetett kislány lám, milyen messzire jutott.

Az ősei – a szülők megalázó szó volt – nem csak agykapcsolatban éltek, hanem nemi kapcsolatban is. Így fogant, gusztustalan módon az anyja testében, és csak utána tették a Mater bolygó vízébe.

Aki nemzőkapcsolatban élt, az ritkán érte meg a százharminc éves kort, és Lucy minden őse ilyen primitív volt, a mentáltársadalom legalja.

Kamaszkora óta tudta, nem lángelme, ő nem kapott olyan felbecsülhetetlen genetikai örökséget, mint a hosszúléptű fiú. Mikor száz éves lett, felismerte, hogy kutatással sohasem tűnhet ki, ezért nem is pocsékolta az idejét saját kísérletekre. Szolgaian ellenőrizte más eredményeit, végezve azt a munkát, amit minden mentál lélekölőnek tart. Nem a másikat akarta szolgálni, vagy elismerni, hogy okosabb, hanem hibát keresett. Hírneve már a nagykorúság betöltése után körbejárt. Amiben ő nem lelt tévedést, felderítetlen aspektust, abban még maga a Belső Tanács sem kifogásolhatott semmit.

A mentálok hamar hozzászoktak, hogy hozzá vigyék elsőnek az eredményeket. Kemény időszak volt ez, számos kutatási területtel meg kellett ismerkednie. A munka komoly önfegyelmet követelt.

Szörnyűbb volt ennél az emberekkel töltött első év. Három napja dolgozott egy szegénykórházban, amikor egy szüléshez hívták. Tudott róla, hogy az emberek undorító módon a saját testükből nyomják ki a gyereket, de más tudni, és más látni a hasban lötyögő magzatot. A perverzen közeli testi kapcsolatot anya és gyerek között, a keringési rendszer egységét. Aztán maga a szülés… a nyögő, lihegő, nyáladzó anya… a váladékban kicsúszott gyermek… a fájdalom, mely a nő agyából sugárzott…

Annyira állati, annyira mocskos volt az egész, hogy az áthelyezését kérte. Választhatott hadihajó és mentálbörtön között. Ő a börtönt kérte, ahol könnyebben forgolódhatott kétszáz év felettiek között, akik szívesen invitáltak egy szerény, tartózkodó fiatalt közös úszásaikra. Mélységesen unta őket, de szüksége volt a jó kapcsolatokra.

A mesterséges börtönbázis iszonyatos hely volt. A nagydarab emberpéldányok agyából áradt a telepatikus szenny. Gyilkosságok, alantas vágyak, éber álmok. Gyűlölték és kívánták őt.

Idősebb társa, egy ostoba, lecsúszott mentál lett. Sokadrangú kutató, aki irigyelte mások eredményeit, mivel ő maga tehetségtelen volt. Nem tudott rendet tartani, akárcsak a többi börtöntelepeket felügyelők. Mivel bírták volna fegyelemre az embereket? Erőszakkal? A rabok egymást kínozták.

Egy verekedést követő éjszaka, amikor felettese aludt, Lucy végiglátogatta a főkolomposokat. Óvakodott emberi jogokat sérteni, dallamos, furcsa magánhangzóival fülükbe susogta, visszasírják még a rémálmaikat. Mérhetetlenül ostobák voltak, idő kellett nekik, mire megértették, hogy igaz. A felettese sem volt eszesebb, hónapokig tartott, amíg ráeszmélt, mi folyik körülötte.

Riasztotta a Belső Tanácsot. Egy fura figura jött ellenőrizni, az akkori legifjabb tanácsos, a Nyolcadik. Az emberiség Öregnek hívta. Híres volt arról, hogy szavakban szeretett beszélni, és csak elemzéseket küldött telepatikusan. Az ostoba mentáltörvények – az ártatlanság vélelme – most Lucynak kedveztek: az Öreg nem nyittathatta meg az agyát. A férfi kedélyeskedett, csűrte-csavarta a szót.

Lucy nézte a szárazvillámokat. Merev arcán nem lágyított az emlékezés.

A különös férfi nem szidta össze. Erre a helyre hozta.

– Tetszik? – kérdezte örökké nyugodt hangján.

– Igen.

A Nyolcadik hallgatott. A villámok fényénél hosszan nézte őt.

– A munkatársad óvatos veled. Mindenki megérzi, ha valaki más, mint aminek látszani akar.

Lucy palástolta a félelmét, büszkén szembenézett vele.

– Sosem leszel olyan, mint a többiek. Ne szégyelld! Merd inkább megmutatni azt, aki vagy. Persze, a törvényeket betartva.

Nem tudott mit válaszolni rá. A Nyolcadik elfordította a tekintetét, az elemeknek kitett, pusztuló tájat szemlélte.

– Az összefüggések mintázata sokszor különös. Fiatal vagy, valószínű, hogy nem érem meg a Belső Tanácsba választásodat. Mert azt hiszem, ez a valódi vágyad.

Lucynek sikerült elrejtenie a döbbenetét.

– Hiába mondanám, hogy a hatalomtól nem fogod jobban érezni magad. Neked társ kell, nem birodalom. Majd ha eléred a tanácsnokságot, és nem lesz miért küzdened, te is rájössz.

– Én csak egy senki vagyok, rossz génekkel – suttogta Lucy. A világuk a jó génkészleten és az intelligencián alapult. Hihetetlennek tűnt, hogy az Öreg valóságként kezeli a tanácsnokságát, legtitkosabb álmát.

– Az alantas származásod tesz igazán erőssé. Majd rájössz. Hatalmas dolgokra leszel képes, de az egyetlen pont, ahol elbukhatsz, a düh. A törvények szerint a gondolkozás helyessége számít, a gyakorlatban azonban a cselekedetet figyeljük. Bármit gondolsz, maradj meg a helyes cselekvés útján, azt hiszem, ennél többet ostobaság lenne kérnem tőled.

Nehéz hónapok jöttek. Társa és a más börtöntelepeken élő mentálok kiközösítették. Magányos volt, így felvette a kapcsolatot néhány volt évfolyamtársával, igaz, csak a sokadrangú kutatók barátkoztak vele.

Fél év múlva, mikor egy börtönben két banda egymást gyilkolászta, a Belső Tanács őt helyezte át arra a telepre. Bizalmuk megtiszteltetés volt, de ő kikötötte, akkor hajlandó elvállalni, ha három napig lefedheti a mesterséges űrállomást, nem láthat be egy telepata sem. A börtönöket felügyelő mentálok felzúdultak, tiltakoztak, mivel korábban már megfenyegetett embereket. A Belső Tanács feltette a kérdést: megoldják ők a helyzetet?

Nem tudták. Lucy megkapta a három napot, azzal a szigorú figyelmeztetéssel, ha bármit vét az emberi jogok ellen, az agyával felel.

Az egyik kisülés kis híján Lucyn elégült ki. Követhetetlenül gyorsan vont maga köré aburkot és csorgatta le kétoldalt a villám energiáját.

Az első reggelen összehívta a hatszáz embert. Elmondta nekik, ő itt a minden. Nevettek. Oszlásra szólította őket, átinvitálva a két bandát egy kisebb műhelybe. Az emberek nem moccantak és Lucynek sem kedve, sem ideje nem volt a türelemhez. Mély, bútorrezegtető basszussal ismételte meg a kérést. Ezúttal sikeresen.

A bandavezérekkel való beszélgetés nem szokványosan indult. A Kajak nevű egyed obszcén, orális szexre invitáló megjegyzésére válaszul megkérdezte, hogy elégedett-e a férfi becses szervével, nem akar-e hosszabbat. Akart. Talán viccnek vette.

Lucy nem. A férfi megtapasztalhatta, milyen érzés egy combnyi vastag, másfél méter hosszú fallosz.

A Bicepsz nevű bandavezér egy peremvidéki káromkodást eresztett el.

Lucy valóra váltotta a szavait, a férfi oldala megnyílt, lefoszlott róla a bőr, a hús. A belek tekervénye fölött egy nyálkás szerv kínálgatta önmagát.

Lucy ekkor ült le. Egyik lábát kényelmesen átvetette a másikon.

"– Itt az ideje, hogy beszéljünk a hullákról. Engem nem zavarnak, ahogy a maguk teteme sem zavarna. Sajnos a Belső Tanács több halottat nem akar.

– Milyen hullák? Miről beszél? – hazudta Kajak, kevésbé magabiztosan.

– Erre gondoltam – mondta Lucy és a test megjelent az asztalon. Látta, hogy mennyire zavarja az élőket a fagyasztott holt látványa.

– Meg ezekre – tette hozzá kedvesen. Huszonhat tetem jelent meg a padlón és a környező asztalokon. Sokukat kikérték és földbe temették a hozzátartozók, ezekből most kukacok tekergőztek a fény felé.

– A maguk agya elég primitív, amíg gondolkoznak, iszom egy kis narancslevet – állt fel és indult kifelé.

– Hé! Nem hagyhat így! Csinálja vissza! – kiáltotta Bicepsz a kitüremkedő belső szerveire nézve.

– Jó. Majd – szólt vissza ő. A torkának ugró gyilkosok arasznyira tőle lepattantak. A rugalmas fal láthatatlan volt. Tudatával bezárta az ajtót, és kioltotta a műhely fényeit.

Visszatért az ebédlőbe, ahol a nehézfiúk falként tornyosultak előtte. A testét védő molekuláris pajzsot méteresre terjesztette és zavartalanul utat söpört köztük. Letelepedett az egyik asztalhoz.

– Hozna nekem egy narancslevet?

A nyomorult fiú húszéves lehetett, idegesen ugrott teljesíteni a parancsot. Ülepe táján lukat vágtak a nadrágjába. Lucy gyors vizsgálat után látta a szöveti elváltozásokat. Undorítónak tartotta. Az ital megérkezett.

– Nem tetszik ez a viselet. Lépjen elő mindenki, aki hasonló szexuális szolgáltatásokat végez!

Haboztak.

– Gyerünk! – üvöltött Lucy és lecsapta a poharat. Keze nyomán az acélból gyártott,  vaskos asztal lapja megrepedt, lábai hatalmas robajjal kidőltek alóla.

– Bocsánat – csendült fel meglepett hangja a beálló némaságban. A szemek érthetetlen módon derülten összevillantak. Később sokat gondolkozott, vajon miért? Visszanézve, ez volt az a perc, amikor megtalálták a közös hangot.

– Mivel a jövőben együtt fogunk élni, közlöm, hogy nem tűröm ezt az öltözetet, sem az ilyen nemi életet. Ez károsítja a testet, kihat az egészségi statisztikára, azaz árt a jóhíremnek és az előmenetelemnek. Amennyiben folytatják, kénytelen vagyok megbüntetni önöket.

Szavaira zavartan néztek egymásra a megalázottak, míg a többi rab érthetetlen módon röhögött.

– De mit tegyünk, ha megint kényszerítenek? – suttogta alig hallhatóan a fiú, aki a gyümölcslevet hozta.

– Nem önként teszik? Mindegy, eddig sem értettem a maguk alantas civilizációját és ezután sem vagyok kíváncsi rá. Ha olyasmit tesznek, ami tilos, mind a két felet megbüntetem.

Közben felolvasztotta az asztalt – a rabok hátrahőköltek a hatalmas hő elől –, majd formálni kezdte az újat. Gyémántasztalt csinált, az keményebb anyag. A rabok lenyűgözve figyelték. Közben a műhelyből ütemes dörömbölés hallatszott, a vezérek megpróbáltak kitörni, persze sikertelenül.

Lucy nem értette az emberek megdöbbenését, számára egyik anyag olyan volt, mint a másik. A következő órában, amíg formálódott az új asztal, megvitatták, milyen legyen az ebédlő. A rabok „bögyös nőcis” képeket akartak. Értelmezhetetlen kérés volt, mivel minden nőnek van melle, tehát definiáltatta velük. Kiderült, hogy bizonyos megkötéseik vannak az életkor és a mellbőség tekintetében.

Másnap kinyitotta a műhely ajtaját. Szívesen otthagyta volna még a bandavezéreket, de beindultak a bomlási folyamatok. A szag, ami kiáradt – és amit szaglás híján csak ő nem érzett –, hatásos belépő volt.

Három nap alatt lefektették közös életük alapjait. A rabok kértek virtuális szexprogramokat és klónozott vagákat. Ő termelési eredményt és jó magaviseletet akart.

Az első brutális verekedéskor bokszringet készített. Szerette nézni a meccseket, ezt a nyers, állati erőszakot. Idővel a bandavezérek másfajta tekintélyért küzdöttek: az ő elismeréséért.

A Belső Tanács véglegesítette.

Különös bázissá váltak, a legtöbb alkatrészt ők gyártották és a legelégedettebbek is itt voltak a rabok, annak ellenére, hogy Lucy önmaga volt, gyakorta szabadon engedte a dühét. A rabok kiismerték, megtanulták, meddig mehetnek el, nem csak egy szenvtelen, idegen lény volt a számukra. Ráadásul közöttük élt, állandóan látták, nem úgy, mint az elődjét, aki csak telepatikusan figyelte őket.

Karriere első lépése volt ez.

Hírnevét megalapozta másként is. Mikor megtudta, hogy egy kétszázhetvenhat éves mentál olyasmit jelentett ki vele kapcsolatban, hogy a bűnözőkkel elért sikereit annak köszönheti, hogy nem sokban különbözik az őrizetére bízottaktól, nem gátolta a tekintélytisztelet. Tudta, hogyha kínos helyzet idéz elő, az kettétörheti a reményeit, hiszen a mentálok nem felejtenek. Ám a Nyolcadik Tanácsos azt is mondta, legyen önmaga, és ez a sértés olyan mélyről jövő dühöt fakasztott benne, hogy nem bírta szó nélkül hagyni. Megjelent az éppen fürdőző férfi előtt.

– Azért jöttem, hogy a velem kapcsolatos kijelentését megmagyarázhassa.

– Mit kell ezen magyarázni? – felelte megvetően a férfi. Kéttucat társából is ilyen telepatikus hullámok áradtak. Lucy bólintott. Túlságosan is halkan folytatta, a dallamos hang fegyelmezetten szenvedélytelen volt.

– Az én életem a kötelességről szól. Szolgálom a fajomat, a társaimat, hogy civilizációnk előrébb jusson, elvégzem azokat a feladatokat, amiket senki más nem akar. Kicsoda ön, hogy minősíteni mer? Tett a közösségért annyit, amennyit én? Rászánja a legértékesebbet, az életidejét? Megjegyzését méltatlannak érzem, vagy megmagyarázza és okít, ahogy idősebbnek illik a fiatalt, vagy nyilvánosan bocsánatot kér. Válasszon!"

Távozott.

Másnap a kétszer annyi idős mentál nyilvánosan megkövette.

Harmadnap meghívta a többi börtöntelep felügyelője úszni. Elutasította őket, nem feledett, megmaradt az évfolyamtársainál, akik a bajban is mellette álltak. Csodálkozva látta, hogy azok értékelték hűségét, sőt, számára érthetetlen okból kifolyólag, még a visszautasított mentálok előtt is nőtt a tekintélye.

Más börtönökben is próbáltak az ő módszerei szerint dolgozni, de a rabok a szemükbe nevettek. A mentálok kérdezték Lucy-t, mi a titka. Személyes kisugárzás, felelte. Az évek alatt meghívták minden börtönbe, már hozzászoktak a háromnapos izoláltság kérelemhez. Rendet tett, majd hetente egyszer visszanézett. Megivott egy narancslevet és elbeszélgetett a furcsán izzadó rabokkal. Százötven évesen gyakorlatilag ő ellenőrizte és irányította az összes börtönt.

Elérte a kort, mégsem szabadult meg az emberektől. Hatalma volt fölöttük és szerette ezt az érzést. Az évek során dühe lelohadt, hirtelen érzelmi fellángolásai ritkultak, talán a lehetőség, hogy a munkája során kiélhette az indulatait, az hatott rá így. Nem gondolkozott ezen. Izgalom nélkül fogadta a hivatalos kinevezést is, a mentál-ember kapcsolatok egyik szervezőjének választották. Élete ettől nem változott, ellenőrizte a büntetőtelepeket, vizsgálta mások kísérleteit.

Százhetven volt, amikor az első mentál eljött hozzá és életvezetési tanácsot kért tőle. Az elsőt követte a többi. Mohón várakozott, nem ment a Belső Tanácshoz korengedélyt kérni, hogy mentor lehessen, azt akarta más tegye meg helyette. Egy évtizede ráment, de milyen csodálatos érzés volt, hogy amikor a Belső Tanács vonakodott, harminchat felháborodott mentál állt ki mellette! Ő szerényen csitította őket: "ugyan, vannak nálam alkalmasabbak erre". Szinte rátukmálták a tisztséget. Ő végül elfogadta, alázatosan megjegyezve, egy mentál soha nem térhet ki a kötelesség elől.

Egyedül a Belső Tanács látott át rajta.

Hiába nevezték ki, továbbra is ellenőrizte mások kísérleteit. Nem nézte senki korát, nem tartotta megalázónak a fiatalabbak szolgálatát, sőt, őket kedvelte igazán. Élvezte csodálatukat és azt, hogy megtisztelve érzik magukat a jelenlététől. Most már mentálok által is részesült a hatalom ízéből. Úgy vélte, a Nyolcadik tévedett: mi lehet édesebb egy belső tanácsnokságnál?

Százkilencven éves korára felmagasztalták. Meglepetten vette hírül, hogy egy – őt személyesen nem ismerő – mester a kiskorúak előtt követendő példának állította. Tekintélye hatalmasat nőtt, egyre több fiatal választotta mentornak.

Mint mentornak joga lett a Dion algatelepen lakni. Mikor a vallásháború ivartalanított milliói megöregedtek,  a mentálokelőrelátóan átvállalták az emberiségtől az árvaházakat.  A gyerekeket űrbázisokra vitték, nagykorúságukig ellátták őket, emberekkel neveltették, majd felajánlották nekik, hogy a bázison maradhatnak dolgozni, és áthozták a börtönök gyártósorait, kibővítve a bázisokat néhány csarnokkal. Sok fiatal a maradást választotta, hiszen nem ismerte a kinti életet.

A Di űrbázison több ezer ember lakott, és a mentorok nagy része is itt élt. Saját szubkultúrát alkottak, hiszen egy átlagos mentál kínosan érezte magát egy agyfürkész társaságában

Lucy át akart költözni, de elég volt fél napot ott töltenie, hogy rájöjjön, nem bír mentálokkal élni. Az illendőség úgy kívánta, hogy pszichésen folyamatosan a közös telepatikus térben tartózkodjon, és ő erre képtelen volt, ahogy az érzelmek nélküli életre is. Lucy este boldogan tért vissza előző lakhelyére, és attól kezdve a börtönbázist tekintette otthonának.

A pályafutása meredeken felfelé ívelt. Lemondta az egyszerű mentorságot, csak problémás esetekkel foglalkozott, másra nem volt kapacitása, mivel maguk a mentorok is hozzá jártak tanácsot kérni. Egyre feljebb emelkedett az iratlan rangsorban.

Kétszázhúsz évesen már közvetlenül a Belső Tanács alatt állt, noha ők ezt nem legalizálták, nem bízták meg feladatokkal. Kivárt. A taktika lételeme volt. Közben – részben, hogy alázatosságát bizonyítsa, részben, hogy ne maradjon egyedül önmagával – amikor ideje engedte, ellenőrizte az ifjak kísérleteit.

Kétszázharminc körül járt, amikor egy agy kimosásához keresett a Belső Tanács mentálokat. Ritkán adódott ilyen feladat, ezért nem voltak állandó megbízottak. Minden mentál gyűlölte, ha ilyesmire kijelölték. Életében először tolta előre magát, önkéntes jelentkezése megdöbbenést és irtózást szült. A miértekre azt felelte, mindig olyan feladatokat vállalt, amiket más nem. "Egy mentál dolga a kötelesség teljesítése." A szlogent csak a Belső Tanács nem hitte el. A kijelölt mentálok szívesen kihúzták magukat a feladat alól, így hát bekerült a majd háromszáz évesek csapatába. Vigyázott, ne sejtsék meg, mennyire várja a legális pusztítást. Évek óta vágyta már.

Mikor a tíz agymosó mentál összegezte energiáit és a tudat törléséhez látott, a nyomorult elítélt eleinte még képes volt az önfegyelemre. A józan ész azt diktálta, ne álljon ellent, azzal csak elnyújtja az irtózat idejét. Egy idő után azonban a rettegés, és a fájdalom védekezésre sarkallta. Mindenki tudta, hogy a szánalom ilyenkor gyakran megtorpanásra készteti a tíz mentált.

 A többiek valóban megtorpantak, de ő nem. Energiasugaraival tovább pásztázta a sarokba szorított állatként szűkölő férfit. Kiélvezte a pusztítás hatalmát. Rájött, hogyan kell erőt meríteni a másik rettegéséből.

Először csak egy mentál állt le, majd sorban a többi. Magára hagyták. Észlelte, de nem törődött vele, képtelen volt félbehagyni az agymosást, ennyire élőnek, ennyire hatalmasnak nem érezte még önmagát! Mi a boldogság, ha nem ez?

Mikor végzett, és lába előtt egy kómás mentál hevert, a többiek felé irányította a figyelmét.

Soha olyan mély csend nem volt a telepatikus kommunikációban, mint akkor. Egy iszonyatos pillanatig azt hitte, leleplezték. Kivetik magukból, mint méltatlant.

Ám aztán elismerően felzúdult a Mentáltanács, méltatták erejét és kötelességtudatát. Csak a Belső Tanács hallgatott mélységes mélyen. Annyira feltűnő volt mindez, hogy kérdőre vonták a vezetőséget, hogy lehet, hogy egy ilyen rendkívüli mentált nem értékelnek megfelelően.

Lucy akárhányszor felidézte ezt, nevetni támadt kedve, mert a nyolc leghatalmasabb majdnem megfulladt, de nem rágalmazhatta meg őt. Bármit sejtettek, nem nyilvánították ki, helyette fogcsikorgatva megköszönték a közreműködést.

Akkor találkozott másodszor a Nyolcadikkal. Senki sem tudta, hogy már haldoklik. Ezt az apróságot eltitkolta a Belső Tanács elől, máig sem tudták, hogyan.

A Belső Tanács energiaszint-mérést óhajtott. A férfi – törtszám, csupa törtszám minden testrészén – elvitte őt ahhoz a légkör nélküli bolygóhoz, melyet fel kellett melegítenie.

Megálltak a szomszédos holdon, és Lucy minden erejével koncentrált. Tudta, hogy sokan figyelik, bizonyítania kell. Sikerült negyvenegy fokig felhevíteni a hatalmas bolygót. Büszke volt magára.

A nyolcadik úgy tűnt beszédes kedvében volt:

– Egész jó, de még próbálkozz egy kicsit. Hátha. Érdekes, hogy pont neked van a legtöbb energiád az évfolyamodból. Az őseid régóta nemzőkapcsolatból származnak. Már szépen túlélted őket.

Lucy összeszorította a száját. Mennyire gyűlölte a múltat! A bolygó tovább melegedett indulata miatt.

– Sőt, sok évfolyamtársadat is. Hatan élnek. No, meg az a különc mentál. Tudod, aki nem lépett be a Mentáltanácsba. Ti hajdan jó barátok voltatok, nem?

Lucy érezte, ahogy megugrik az energiaszintje. A bolygó átlaghőmérséklete elérte a hatvan fokot.

– Érdekes az a fiú. Van benne valami sajátos bölcsesség.

Valóban volt, de mit tudhat erről ez az ostoba belső tanácsos? Hirtelen beléhasított a félelem: talán a hosszúléptű fiú mesélt róla. Irtóztató düh ébredt benne, ahogy saját szavaira emlékezett. A tengerszemnél eldadogott vallomására.

Megbocsáthatatlan tapintatlanság, hogy Don még él! Energiacsóvákat szült dühe lángolásaiból. Félt a mellette álló férfitől, nem sejtheti meg az érzelmeit!

Az ostoba Nyolcadik csevegett.

Mire az energiaszint mérés egy órája letelt, Lucy megolvadt kőzetet hagyott maga mögött. Annyi ereje sem volt, hogy megvárja a számokban kifejezett eredményt. Szobájába materializálódott és halállal rokon álomba zuhant.

Kiderült, ő a negyedik legerősebb mentál. Olyan tisztelet övezte ettől kezdve, amit eddig el sem tudott képzelni. Ha nyilvános helyre ment fürdőzni, számos mentál csatlakozott hozzá. Nem „szólították” meg, vártak, amíg ő kezdeményez, és megtiszteltetés volt, ha valakivel kommunikációba elegyedett.

Kétszázötven volt, amikor meghalt a Belső Tanács feje. Nagy megtiszteltetés volt, hogy mikor előtte utódot keresgélt, az ő neve is felmerült. Persze, túl fiatal volt a ranghoz, a háromszázat se érte el. Helyette a mostani Főmentált nevezték ki.

Kétszázhetven volt a Nyolcadik Tanácsos halálakor. A fura férfi utóda sem volt különb, fittyet hányt a Belső Tanácsra és nem foglalta el a helyét. Tizenegy napig vitatkozott a társadalom azon, betöltsék-e a posztot, de ehhez meg kellett volna szegniük saját hagyományaikat. Néhányan abban is kételkedtek, létezik-e az utód. Ötvenévi várakozást szavaztak meg, addig betöltetlenül marad a hely.

Kétszázhetvennyolc éves volt, amikor meghalt a Hetedik tanácsos is. Nem jelölt ki utódot, a Belső Tanácsra hagyta, bajlódjanak vele ők. Az eltelt pár év láthatóvá tette, mekkora probléma a Nyolcadik hiánya. A többiek, hogy pótolják a kiesést, az alvásidejüket rövidítették meg. A Hetediknél is a túlterheltség indította meg a haldoklási folyamatot. Mégsem akarták őt választani, más jelölteket vizsgáltak meg. Közben kiszivárgott, hogy a Negyediknél, a tanács egyetlen nőtagjánál, egy kék szemű, tűnődő mentálnál is gondok vannak. Az ő haldoklása is beindult.

A Mentáltanács felhördült, választ követelt az ő igazságtalan mellőzésére. Érthetetlennek tartották, hogy a vezetők miért nem adnak korengedélyt egy ilyen erős mentálnak, aki ennyire kiváló mentor, kiváló elemző, és még szerény is. Szinte unottan csitította őket, annyira biztos volt a sikerben.

Két nappal később – izzó vita után – a Belső Tanács felkérte utódnak. Lucy arcátlanul egy nap gondolkodási időt kért, mielőtt elfogadta.

A villámlás a fennsíkon véget ért, a töltéskülönbség átmenetileg kiegyenlítődött. Sóvár cseppekben hullani kezdett a savas eső. Az ő testében nem tehetett kárt, de a köpeny fájdalmasan izgett-mozgott. Lefedte a molekuláris védőpajzzsal a lényt is, no, nem szánakozásból, hanem mert a köpeny hatalmi jelkép volt, csak a belső tanácsosok viselhették.

Igaza volt az Öregnek, üressé vált. Ahogy a pozíciót megkapta, már nem volt miért küzdenie. Ráébredt a magányára is.

Sokan akartak házasságot vele, de kinek mutathatná meg önmagát? A páros agykapcsolat állítólag a legcsodálatosabb egyesülés – csakhogy nem marad titok; emlékek, gondolatok, vágyak… mindent látnak a másikból. A világ előtt valaki lett, a mélyben azonban ugyanolyan visszataszító volt, mint hajdan. Bárcsak embriókorában kiszedték volna a Mater vizéből!

A belső tanácsosok sem fogadták be. Mikor egy lett közülük, mindannyian megnyitották az elméjüket, hogy megismerhessék egymást. Próbálta elrejteni valódi énjét, és azt, hogy mennyire élvezte az agymosást, de megsejtették. Csak egyre nem jöttek rá, legféltettebb titka, a hosszúléptű fiú árnya homályban maradt.

Ott, előtte tanakodtak arról, hogy inkább agymosást érdemelne, nem tanácsnokságot. Megvetően villant: ugyan, mutassanak rá, hol vétett a törvények ellen? Visszavágtak: a betű ellen nem is, csak a törvények szellemisége ellen.

Nem volt közvetlen bizonyíték, így minden nyilvános érv rágalom lett volna. A Főmentál végül rendet tett, kiosztotta a feladatokat, ő az ember-mentál kapcsolatokat kapta, ami a titkosszolgálattal való kapcsolatot is jelentette. Magányos munka. A többiektől minden ellenőrzési feladatot átvett, ő ezekkel gyorsabban boldogult.

Évek alatt megszokta őt a tanács. Tökéletes ellenőr volt.

Lucy elmosolyodott. Ez a hely volt az egyetlen, ahol megengedte magának az emberi mimikát.

A lecsiszolt sziklára nézett. Hosszú utat tett meg a hajdani nemzőkapcsolatban élő szülei óta, a kölyök Chester föl se foghatja mekkorát. Gúnyolódhat rajta, de eljön az idő és megérti. Az ő sorsa jóval nehezebb lesz. 

Lucy újra a Pelegrin hadihajóra gondolt. Ha bebizonyítja a hajómentál bűnösségét, akkor a Belső Tanács megszégyenül. Ezek a nyomorult, jó génekkel rendelkező tanácsosok… Gyűlöli őket, hiába került be közéjük, és örömmel alázza meg mindet.

Magánnyomozásba kezd a Pelegrin kapcsán. Az élet apró örömökből áll. Ki kell élvezni.