2014. november 14., péntek

Az emlékkufár



Nőnek lenni nehéz. Elfordultam az ablaktól, ahogy megláttam a teraszon szivarozó férfiakat. A döntések baráti sörözéseken, együtt töltött hétvégéken születnek, és hiába teszek bármit, hiába vagyok a legjobb építész, a szavam semmit sem ér.

Mosolyogtam miközben visszafordultam a céges összejövetel nemzetközi résztvevői felé. Koktélpoharak és bájolgás, ezek vagyunk mi.

Mindig mosolygok. Néha félek, hogy egy nap nem találom magam a maszk alatt. Világosabb pillanataimban józanul látom, amíg tudom, hogy ez álca, addig nem vált eggyé velem, addig szabad vagyok ott alant, szabad ettől a törtetéstől, a sikernek nevezett hajszától. Szemem kékje mögé behúzódott az a régi, lófarkas kislány és őrzi a csendet és Istent. Minden csak máz. A bárány farkasbőrt húzott, hogy ne falják föl.


Összehoztam a cégnek az üzletet. Nem bukott be a város átépítése. Nem miattuk tettem, nem is a pénzért. A forgatható tükörrendszer, melyet terveztem, többet ad fénynél, álmokat visz az alant lakóknak. Nem érzik majd nyomasztónak a hatvanemeletes épületeket. A szélcsatornák jó helyen vannak, a szmog távozni tud. A sci-fit nézni izgalmas, benne lakni már kevésbé. Én így szolgálom az emberiséget, pénzéhes trösztök mögé bújva, átlényegítve a valóságot.

Szóba elegyedtem néhány jelentéktelen partnerrel. Ha már én nem érzem jól magam a fogadáson, legalább más tegye. Csevegtem, aztán megéreztem, hogy néznek.

Körbepillantottam, és belém szorult a szó. A fegyelmezett építésznő arcán ott maradt az udvarias mosoly, de a lófarkas kislány, ott alant, kiöntötte a döbbenettől a nemlétező poharat.

Noah volt.

Hogy kerül ide?!

Tíz éve gyakornokként nálunk dolgozott. Szelíd, esetlen fiú volt, akit csak egy nő álmodhat férfivá.

Házasként nem tehettem meg, hiába száradt ki a szám a jelenlétében. Egy férfi hírnevét erősíti a kaland, egy nő elveszti a szakmai megbecsülést is. Más nő pedig nem jött helyettem. Noah a szemem láttára vált fakóvá; eltűnt a lelkesedés, eltűnt a kitűnni vágyás és belesimult a szürkeségbe.

Néha álmodtam vele, izmos nyakával, puha tenyerével. Lev szobrászkeze érdes volt, a szemének nem lehettem elég tökéletes. Néha, mikor éjjel a fal mintáit néztem, eljátszottam, a „mi lett volna, ha” bűvöletével. Noah testére gondoltam, és az izzásra, a mohóságra, ami a szeméből sütött felém.


Noah. Pincérruhában.

Tekintetemre elfordult. Nyaka vöröslött a megalázottságtól.

Poharamba néztem. Odamehetnék. Beszélhetnénk.

És? Változik bármi? Mit adnák? Egy éjszakát? Ő egy életet akart valaha, nem alamizsnát.

Odabólintottam az ismerősöknek, majd könnyedén, ahogy a parfümöm illan, átsuhantam a termen.

A folyosó üres volt, hívogatott a végében a magányos ablak. Látnom kellett az eget.

Mi lett volna, ha évekkel ezelőtt lefekszünk? Társam lenne? Megérte volna? Józan voltam vagy gyáva? Mit adtam föl?

Bárcsak tudnám! Annyira erős volt a kétség, összeszorult a torkom.

Mögöttem diszkréten köhintettek.

Zavartan megfordultam. Egy elegáns, harminc év körüli férfi állt ott. A szemébe néztem, és megláttam a nem evilági sötétséget. A világ szövetében az ezer szín közé rothadó szálakat sző a gonosz. Eddig elkerültem, óvatosan, ahogy a macska átcsusszan az elektromos kerítés drótjai között. Óvakodtam ujjat húzni vele.

– Már kerestem. Miért nincs bent? Ez az ön napja, lenyűgöző, amit alkotott. Egy teljes város átépítése!

Udvariasan megköszöntem és el akartam surranni mellette.

– Várjon, van egy ajánlatom!

Ebben biztos voltam. A gonosznak mindig van.

– Hallott a síkálomról?

Az új drog. Hallottam róla. A párhuzamos Földekre nem tudunk átlépni, nincs anyagi kapcsolat, csak matematikai számításokból tudunk róluk. Az egyetlen, ami megszerezhető, azok az agyhullámok. Leélhetjük a másik világbeli önmagunk életét.

– A síkálom ócska blöff! Lehetetlen az információcsere. Mégis, hogyan tudná lemásolni az agyhullámokat?

Amint kimondtam, tudtam a választ. Ő képes volt bármelyik síkban megtestesülni.

– Üzleti titok. – Mosolygott és előhúzott egy sárga memóriakártyát. A kör alakjáról felismertem, szenzoros szexgépekbe való. – Ez egy apáca élete. Tudta, hogy errefelé is elkanyarodhatott volna a sorsa?

Persze. A mélyben a lófarkas kislány talán boldogabb lett volna.

– Ez a kék pedig egy újabb énje, kaland egy Noah nevű ismerőssel. Érdekli, mi történt?

Dobbant a szívem, gyanítottam, hallja.

– Van több száz más élet is. Csak magának tudom eladni, a maga agya ugyanaz, más számára ez értelmetlen zaj.

Egy emlékkufár. Meghökkentett, mivel foglalkozik manapság a Sátán.

– Mibe kerülne nekem? – kérdeztem gúnyosan. Egy kárhozatba?

Félreértette, egy magas pénzösszeget mondott. Kurtán felnevettem és elmentem mellette.

– Nocsak – nyúlt utánam. Egy pillanatig éreztem a hideg hüllőtapintást, majd visszahúzta a kezét.

– Maga lát engem.

– Távozz tőlem!

Amíg nem engedem az életembe, nem lehet benne jelen. Ahogy az anyagban benne rejlik a fizikai törvény, a gravitáció és a mozgás, úgy a transzcendens is önmagában hordja az áramlás szabályait.

– Régóta nem ismernek föl. Meglepő, hogy pont maga, egy céges hiéna képes rá. Azt hiszi, kísértem? Nézzen körül! Ide nem kellek, már rég nincsenek igazak. Ki halna meg a hitéért? A lelküket is eladnák egy magasabb bérezési sávért.

Egy fásult Sátán. A poharamba néztem, kiittam a maradék koktélt.

– Unalmas egy évezred. Nem, kislány, én csak a könnyeket veszem el. Hát nem jobb átélni, mi lett volna, ha félrelép? Maga jól döntött, mégsem boldog, mert nem láthatja a másik utat. Hát nézze meg, cserébe pedig hadd vigyem a sorslenyomatát. Másnak is segít vele. Az apáca egy zárt világban élt, de a kártyákkal élettapasztalata lett. Már tudja milyen családosnak vagy depressziósnak lenni. Hitelesebb tanácsokat ad.

– Hát persze. És hol a csapda?

– Ne legyen gyerekes, nem kell a lelke. Mondtam, csak a könnyeket veszem el.

Szó nélkül kikerültem és visszamentem a fogadásra.

Egész este éreztem Noah szomorú pillantását, és a sóvár vágyat, ahogy testemet nézte. Úgy, ahogy Lev, a férjem soha.



***



Hogy kell elbukni? Anyám nem mondta, csak azt hajtogatta, dolgozz keményen, és az élet neked ad mindent.

De mi van, ha ez a baj? Ha jobban befutottam, mint a férjem? Lev újabb pozitron szobra nem aratott sikert a mikrotárlaton; tudtam, már iszik a műhelyben. Éjjel hányni fog, aztán reggel bűnbánón matat a konyhában körülöttem.

Fásultan bámultam a semmibe az ágyamba fekve, majd fölöltöztem és elmentem egy éjszakai kávézóba. A negyvenedik szinten volt, az ónszürke égbolt mintha karnyújtásnyira lett volna. A habos kávét kevergettem, meg sem lepődtem, hogy mellém telepedik a gonosz.

– Ingyen adom. – Odacsúsztatta a kék kártyát. – Tudja, hány ügyfelem akarja a maga sorsát? Segítsen nekik, hadd éljék át, milyen a siker!

Keserűen elhúztam a számat, és a poharat néztem. Odakint megeredt az eső, csorgott az ablakon, csorgott le, a mélybe, az alsó szintekre.

– Nem kell a lelke, ne butáskodjon.

– Mit csinál most a másik énem? Az apáca. – Meg kellett kérdeznem. Mi lett volna, ha azt az utat járom? Boldogabb lennék?

– Honnan tudjam? Most az anyagban vagyok. Segítsen neki! Egy rendházban él, a szegényréteg lelki gondozását végzi. Maga gazdag, mégse rossz, ezt szeretné megérteni. Látja, ezt a zöld kártyát? Tegye be a gépbe, mielőtt megnézi a másikat. Majd eljövök érte.

Otthagyta előttem, és elment.

Nem néztem sokáig a kis köröket. Felragadtam őket és elmentem az első szex-szalonhoz.



***



Noah forró teste, csókok, közös álmok... A pletykák, a hátam mögötti suttogások… A házasságom örvényei, Lev összeroppanása… Mellőzés a cégnél… Noah karrierje beindul… Szülés – ó az a gyönyörű kislány! – majd otthon évekig… Besegítés Noah-nak, középvezető lesz, majd elhagy egy iktatós lányka miatt…. gyereknevelés egyedül… Lev sikerei, híres lesz az „Egy nő színeváltozásai”… Nekem csak sírás és magány… majd a férfi és az ajánlat a síkálomról….

Leginkább az lepett meg, hogy a másik énem nem ismerte föl a gonoszt.



***



A Sátán eljött a memóriakártyámért. Nem beszéltünk, csak odaadtam.

Hetekig feldobott voltam. Jó életem van. Igaz, nem lett gyerekem, de tudom, milyen lenne; láttam a babázást, az első lépéseket. Egy éjnyi idő alatt, sűrítve, éveket élhettem meg.

– Szóval, ki az? – kérdezte Lev egy reggel komoran. – Megváltoztál.

Szó szót követett, és én esküdtem, hogy nem csaltam meg. Furcsa veszekedés volt, és tudtam, érzi, hogy hazudok. Vajon megcsalás egy álom?

Végül elmondtam, mi történt.

Napok teltek komor szótlanságban. Nem tudta feldolgozni. Hogy lehetne haragudni, ha nincs miért? Hogy lehetne megbocsátani, ha a bűnt nem követték el?

A gonosz igazat mondott, a könnyeket vette el. De ahol nincsenek könnyek, ott a gyűlölet marad.

Lev abbahagyta a pozitron-szobrászatot, és naponta ivott. Utána a saját hányásában aludt.



***



Kávézó. Eső. És én újra csak bámulok. Egy másik megapolisz, a cég továbbköltözött, velük együtt én is. A város alatt tektonikus törésvonal húzódik, nem lett volna szabad bevállalni ezt a munkát. Engem persze kihagytak a döntésből, azt a húsz centit semmilyen szakmai zsenialitás nem pótolja.

A munka, melyet most kell végeznem, nem az örökkévalóságnak szól, hanem a pénznek. És ez lehúzott, súlya alatt a copfos kislány a földig roskadt.

– Üdv újra!

Mellém telepedett, de nem néztem rá. Már beadtam a válást. A síkálomnak Lev elvesztése lett az ára, az igazi ára.

– Az apáca látta a maga életét. Megváltozott tőle az övé. Akarja tudni, mi történt? Magának olcsón adom.

Akarta a halál.

Rápillantottam. Mosolygott. Volt valami nyugtalanító ebben a mosolyban, valami, amit tudnom kéne…

„Maga lát engem... Tudja, milyen régóta nem látnak?”

Hirtelen megértettem. Egy apáca, aki rájön, hogy az ördöggel üzletel.

Káromkodtam.

Legszívesebben nem érdekelt volna, elég nekem a magam baja. De a felelősség! Ő is én voltam, és egyszerűen tudnom kellett, mit okoztam önmagamnak.

– Mennyi?

Megmondta. Beütöttem az összeget a csuklón hordott számítógépbe, ő pedig megadta a számlaszámot.

Mennyire egyszerű, mennyire szürke és unalmas! Csak egy tranzakció a Sátánnal.

– Itt egy zöld-fehér kártya, majd erre vegye föl a saját emlékeit. De most utána.

Ránéztem. Mosolygott.



***



Tiszta öröm, néha magány, de a segítés mindenek felett… Az új életeket ingyen kapta, egy kedves fickótól… Aztán egy építész sorsa, és rájött, hogy a Sátánnal üzletelt… A sötétség ezer útja. A könnyek hiába, a gyónás hiába, a saját lelkiismerete veti ki az egyházból… egy téli nap, kilépés a rendből… aztán a gonosz, aki jön, és a jussát követeli. A jussát, hogy elvigye az építészlánynak… Nem akarom, hogy lássa!

Zihálva vettem le a fejemről a készüléket. A zárt szoba visszhangozta fújtatásomat.

A felelősség abroncsként szorított. Tönkre tettem az életét!

A gonosz nem unatkozott. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy elhittem! Dolgozott, sorsokat kevert, családokat és hiteket tépett széjjel. Felhasznált eszköznek mindent. A régi korok a pénzről, szexről, hatalomról szóltak. Nekünk mindez megszerezhető. Nincs nemesség, nincsenek kasztok, bármit elérhetsz, ha ügyesen küzdesz.

A mi korunk átka a választások sokasága, az ezernyi út, amin járhatunk. Kísértése pedig a „mi lett volna, ha” csábítása.

Tönkretettem Levet. És most a másik síkon egy ember hitét, életét. Én!

A lófarkas kislány megdermedt ott, alant. Belefagyott az időbe, bele a felelősség sötétségébe.

Elárultam azt, amiért élek. Külső erő soha nem vitt padlóra, de ha bennem törés van, megroppanok. Feszítette a torkomat az érzés, a végső kétségbeesés a minden-mindegy sötétség. Hívogatott a mélység, a semmibe fúlás. Táncoltam már a peremén, a sorsomban ez is benne volt.

Mi lesz, ha az apáca látja, mit tett? Hasonlítunk. Mint egy örvény, olyan mindez, lerántja őt is a mélybe. És minden önmagamat, ha a gonosz ügyesen keveri a memóriakártyákat…

Kimentem a szobából, anélkül, hogy felvettem volna, mit érzek.



***



Felhőkarcoló teteje. Hajnal, nézem az eget. Minden elomlott körülöttem, minden ebbe a percbe sűrűsödik be.

Egy ugrás, ennyi az élet.

Bepötyögöm a búcsúlevelet a karomra rögzített számítógépbe. Izzó szavak.

Mellvéd. Felállok rá, alattam a mélység.

– Még tartozol valamivel – reccsen rám hátulról a jól ismert hang.

– Nem adom meg.

– Ez nem így működik, kedvesem. Igent mondtál. Jogot adtál, hogy belenyúljak a sorsodba.

A következő pillanatban leránt, a lába elé esem, és nem tudok moccanni. A kezében ismeretlen szerkezet, a homlokomhoz érinti.

– A sok világ sokféle technikát is jelent. A kompatibilitás volt a munka neheze.

Aztán nem hallok semmit, csak lepereg előttem az elmúlt pár hét egészen a búcsúüzenetig és eddig a pillanatig.

Mikor ki bírom nyitni a szemem, egy zöld-fehér kártyát látok a kezében.

– Köszönöm, kislány. Tudod, hány életet változtatsz most meg?

A gonosz nevet. Puha, selymes kuncogás.

Elmegy, én pedig visszafordulok a mélység felé…



***



Nőnek lenni jó. Az embert mindenki alábecsüli.

Eljött még egyszer a gonosz. Akkor már nem emberi alakja volt, tombolt, én pedig nevettem.

Amint belép az anyagba, nem mindenható többé. Nem jött rá, hogy a felhőkarcoló tetején becsapom.

Sose tudom meg, hány életemet váltottam meg. És énjeim kiket tartanak vissza a síkálomtól. Mert beszélni fogunk, nyíltan vagy suttogva, élőben vagy neten, de széjjelhintjük, kivel üzletel az emberiség.

Mielőtt rájött a Sátán, vajon hány önmagamnak terjesztette el a „búcsúlevelet”? A lófarkas kislány igazi üzenetét?










4 megjegyzés: