2015. augusztus 26., szerda

Apa, randizhatok egy lovaggal? - 3. részlet



Előző részek a linken.

***

Mia Anne

Mia Anne egy szót se értett, de gyönyörködve nézte a fiút.
Az egész álom annyira részletes és élethű volt; érezte az erdő telt, erős illatát, és az égő kalászok füstszagát, hallotta a ropogást, az eső halk neszezését, és a nyirkos ruha úgy is tapadt a bőrére, hogy vacogni kezdett a hűvös érintéstől. Megsimogatta a lovag lángoló arcát, aztán mivel a fiú meg sem rezzent, végighúzta a kezét a bőrén, megérintette a vastag szájat, az erős nyakat. A fiú csak ájult lehetett, mert halk szuszogással lélegzett.
A fiatal lovag keze még a bőrvérten hevert, a testük között, a kézfeje hozzáért az ő melléhez. A lány ruhán át is érezte, milyen meleg.
– De kár, hogy nem vagy igazi… – megcirógatta az arcot, félresimította a barna fürtöket. – Hullabűvölő… milyen hangulatos szó…
Ujjai a lovag állára tévedtek. Micsoda áll! Bele lehet zúgni valaki arccsontjába?
Váratlanul prüszkölést hallott a füle mellett, összerezzent a hangra. Az éjfekete csatamén ellenségesen figyelte, úgy tűnt, nem tetszik neki, hogy a gazdáját simogatja.

– Jól van, na! – sóhajtott Mia Anne, és megpróbálta kiszabadítani a fiú alá szorult karját. Már kezdett zsibbadni.
A ló egy pillanatig figyelte, majd megvetően fújt, és lehajolt a lovaghoz. A fogával óvatosan megfogta a bőrpáncél szélét, és megemelte vele a testet. Mia Anne most már könnyedén kihúzta a kezét.
– Milyen okos ló vagy!
A ló megvetően prüszkölt, és támadóan előrébb lépett. Dobbantott egyet a lábával, mintha el akarná taposni.
Mia Anne azonnal felállt és elhátrált. Egy rosszkedvű csataménnel az ember nem vitatkozik.
– Harapsz, mi? Engedj vissza, nem bántom!
A fekete ló felhúzta az ínyét. Csapzott, sáros sörénye a nyakára tapadt, a szügye vérzett. Ő is olyan rosszul festett, ahogyan a gazdája.
– Jól van, tudod, mit? Akkor elmegyek, és itt fog megrohadni.
A ló megvetően horkant.
– Hallod? Meghal, elpatkol, alulról legeli a füvet... Csak azt akarom megnézni, van-e rajta seb. Állj már félre, te ló!
Az állat újra horkantott, de aztán kelletlenül elhátrált.
– A gazdád is ilyen kedves, mi? – morogta Mia Anne, miközben négykézláb visszamászott. Alaposan szemügyre vette a bőrvértet, aztán pedig a nadrágon lévő vérfoltokat. – Valami vérmérgezést mondott. De hol a seb? Te tudod?
A ló megkerülte a testet, közelebb lépett, lehajolt és az orrával megbökte a fiú combját, mintha azt mondaná, hogy nagyon idióta az, aki nem veszi észre, hol a sérülés.
Mia Anne kitapogatta a sáros, nedves nadrágot. Habozott, netán hámozza ki a fiút a gatyából? Ahhoz zavaróan jóképű. Tétován beharapta a száját. Túl részletes ez az álom. De legalább az eső elállt végre.
A ló hirtelen felkapta a fejét és dühösen odavágtatott a nekromantához, akit csak a kardnak a markolata talált el, és eddig ájultan hevert. Mia Anne akkor vette észre, hogy a fickó megpróbált bemászni az utat szegélyező nyárfaerdőbe. A ló fellökte a mellső lábával, mire a langaléta férfi hasra esett, belecuppanva a sárba.
De ott nem moccant, nehogy a csatamén újra megtámadja, hanem rémülten kiabálni kezdett:
– Kérlek, mágus, engedj el! Tudok egy romot a közelben, a pincéjében egy régi varázsláda áll!
Mia Anne felállt, és odament hozzá. A hullabűvölő mézes-mázos hangon folytatta:
– Az istenek kevés embert szerencsételtetnek ilyen fogásban! A sors is azt akarta, hogy találkozzak veled, gyönyörű varázslólány. Ha kívánod, máris mehetünk!
– Nem kellenek varázsládák.
– Szép ékszerek is vannak, kecses, fehér nyakadra valók! Induljunk mihamarabb, ne tegyen kárt bájosan hamvas bőrödben ez a hűs eső.
– Nem kell ékszer.
– Neked ajándék az első két nyakék, szépséged úgy ragyog majd velük, mint telihold a város felett…
– Esküszöm, mint egy porszívóügynök!
– Borszívó? – nézett értetlenül a másik a sárból. De nem mert felülni.
– Porszívó.
– Szívni a port? Ez valami új kínzási módszer? – A hullabűvölő elhagyta a túl nyájas hangot, és ingerülten felcsattant. – Úgy véled, hogy az őrmágusok előtt eljátszhatod a bolondot?! Nincs a válladon hímzés! A határ szélén vagyunk, de itt is megölik az álruhás varázslókat.
– Őrvarázslók? De fura álom!
– Azt hiszed, hogy alszol? – döbbent meg a férfi. – Nem alszol.
– De.
– Nem.
– Majd pont a saját álmommal fogok erről vitatkozni! Az előbb még az ágyamban feküdtem.
– A dólényekre! – kiáltott fel döbbenten a másik. – Csak nem csillagfattyú vagy?!
– Fattyú az anyád! Na, jó, ez már fárasztó!
– Nézd, bárki vagy, el kell mennünk! Most azonnal! Aranyföld határában állunk, és felgyújtottál egy búzatáblát. Ide tartanak a falusiak, de a varázslók is észlelik a mágikus tüzeket. Mindkettőnket megölnek!
– Téged miért bántanának? A hullabűvölésért?
– Hé, lajstromba vett alsóbbszintű varázsló vagyok! Nem kell megvetni a munkámat! Kik tartanák tisztán a csatornákat? Kik dolgoznának a szemétégetőknél, ha nem használnánk élőholtakat?
– Bocsánat – visszakozott Mia Anne. A nekromanta sértetten védte a szakmáját, de a lány átlátott rajta, ez is csak mellébeszélés volt. Hirtelen eszébe jutott a kis zsákocska. – Mérget árulsz, már emlékszem. Még a giliszták is kipusztulnak a földben, azt mondtad.
– Magadnál vagy? Ilyet ki se ejts a szádon a ló előtt! – sziszegte a férfi, és pánik teli pillantást vetett a sötéten figyelő csataménre. – Dehogy árulok! A helyiek őrültek, semmi nem érdekli őket a kertészeten kívül! A legnagyobb politikai problémájuk a kövirózsa-törpefa vita. A világ legerősebb mágusai laknak errefelé. Azt hiszed, meg tudod magad védeni?
– Vicces, ahogy szónokolsz. De úgyse engedlek el.
– Nem akarod itt hagyni a lovagodat, mi? Ne légy ostoba, a fiú meghal, mielőtt a pártodat foghatná.
– Hogy érted?
– Nem érzed, varázslólány? Mérgezett a vére. Perceken belül halott. Szívós kölyök, hogy eddig élve maradt.
Mia Anne idegesen pislogott a lovag felé.
– Tudok segíteni, csak engedj el! Rendes mágus erre nem képes, de a vérmérgezés és rohasztás a mi területünk. Kérlek, könyörgöm!
Volt valami végső elkeseredés a hangjában. Mia Anne látta, nem őt nézi, hanem a felszálló füstöt figyeli. Odafent az ónszürke égbolt alatt nagy szél fújhatott, mert hiába szállt fel egyenesen a füst, a magasban különös mód elnyúlt az erdő felé.
Mia Anne hirtelen rájött, hogy az esőben még csipogtak a madarak, de most minden nagyon csendes. Túl csendes. Mintha valami baj közeledne.
– Rendben. – A lány vállat vont. Végül is mit veszthet? Előbb-utóbb felébred.
Megragadta a ló kantárját. A fickó bukdácsolva sietett a testhez. A ló kapált a patájával, de végül nem rontott neki, hanem engedte, hogy Mia Anne odavezesse a sebesülthöz. A nekromanta feltépte a lovag nadrágját, kibontotta a kötést. A seb egy fekete, kerek folt volt, amiből fekete sugarak látszottak, mintha a vérereket megfestette volna valami.
A nekromanta a seb felé tartotta a kezét, majd kántálni kezdett. Homlokán kidagadt egy ér az erőfeszítéstől. Mia Anne meglepődött, egyszer egy hegyi patakba belelépett és a csizmáján át is érezte a sodrást, most ilyen láthatatlan áramlást érzett.
A hullabűvölő egy perc múlva felnézett, arcáról sütött a kimerültség:
– Kell a véred!
– Micsoda?! Hé, elég ronda vagy Edwardnak!
– Siess, könyörgöm! Muszáj pár csepp erős varázslóvér, különben nem tudom megcsinálni, ez hatalmas mágiaforma. A lábadon van egy seb, érzem a véred. Tépd le a szoknyád alját, és kend meg a véreddel.
Mia Anne elengedte a csatamént, aki most várakozóan figyelt. Aztán felhúzta a saját szoknyáját, és megtalálta a könnyű vágást a bokáján. Az alsószoknyájából letépett egy tisztább darabot, azzal itatta fel a vért, majd odadobta a hullabűvölőnek a rongyot.
A hullabűvölő a sebre fektette és hadarva újabb varázsigéket sorolt. A rongydarab csillogni kezdett, majd vörös porrá hamvadt, és behatolt a sebbe. Váratlanul az ereket borító feketeség elkezdett visszahúzódni, és éjszínű porként kilökődött a levegőbe, szétszóródott a szélben. A ló rémülten hátrált az ébenfekete hamufelhő elől.
Pár pillanat múlva a hullabűvölő rekedt hangon, halálosan fáradtan megszólalt:
– A fekete mágiát kiszívtam. A sebet ki kell mosni, de a láza estére lemegy. Most már engedj el, ifjú varázsló!
– Köszönöm. Menj!
A férfi iszkolt volna, de a ló azonnal felhúzta az ínyét, és ellenségesen nyerített. Testén megfeszültek az izmok, ahogy a földet kapálta a mellső lábával.
– Kérlek! – könyörgött kétségbeesetten a nekromanta.
Mia Anne elkapta az állat kantárát, elvégre álmában csak nem eshet baja.
A ló dühösen rángatta a fejét, de Mia Anne jól számított, nem bántotta őt. A hullabűvölő eszét vesztve berohant az erdőbe.
Közben erősen feltámadt a szél, átfújta Mia Anne ruháját, és ő fázósan megborzongott. Orrában megült az égő búza erős, kesernyés füstszaga.
– Na, mit csináljunk te ló? Haza kéne vinni a gazdádat.
A ló táncolása megállt, az állat kecsesen bólintott, mintha meghajolna.
– Így már sokkal jobb. Tudsz te kedves lenni, ha akarsz.
– Legyen termékeny a föld!
Mia Anne megperdült a hangra. Két férfi állt mögötte az úton, az egyik zöld, a másik kék selyemkaftánt viselt, de jobb vállukon a hímzés egyformának tűnt: egy aranyszínű lángot ábrázolt.
– Izé… legyen termékeny. Nőjön sok… búza.
A ló a háta mögött úgy nyikkant, mintha röhögött volna.
– Üdvözöllek, ifjú hölgy. Aranyföld őrmágusai vagyunk. Mi történt? – kérdezte a fiatalabb udvariasan, ám az idősebb megállt távolabb, kezét lazán a teste mellett lógatva, tenyerét feléjük tartva.
Mia Anne lopva a szigorú arcú, kék ruhás öreget figyelte, valahogy az volt a benyomása, hogy a feléjük tartott tenyér nem ígér sok jót. Közben elmagyarázta a másik férfinak, a bikanyakú fiatal varázslónak, hogy megtámadta őt egy hullabűvölő, majd megmentette a lovag.
– Értem – mondta tartózkodóan a fiatal mágus. A tenyerét a búzaföld felé tartotta, és mormogott valamit, mire a lángok kialudtak.
– Jól sejtem, hogy te gyújtottad fel a vetést, ifjú hölgy?
A ló prüszkölt egyet, és bólogatni kezdett.
Átkozott, árulkodós dög! Mia Anne lesújtó pillantás vetett a lóra.
– Véletlen volt. Többet nem fordul elő, ígérem.
– Szemtelenséged közeli halálodat okozhatja, jelöletlen ifjú varázsló. Bizonyos vagy benne, hogy ezt akartad mondani?
– Mondom, hogy a tűz véletlen volt. Tudja, csillagizé vagyok… olyan csillagfattyú és csak eltévedtem.
– A türelmem határán jársz – felelte elkomorodva a zöld kaftános férfi. – Mit tettél dicső lovagunkkal? A szövetekben mágia nyomát érzem.
– Hé, nem én voltam! Én csak segítettem megmenteni. És azt üzente, Hit lovag megölt valami kapumágust, méghozzá úgy, hogy…
– Azt hiszed, elhiszem az ostoba fecsegésedet? A kapumágust senki sem találja! De ha halott lenne, akkor lezárult volna a Fal. Vagyis nem lehetne itt egy csillagfattyú!
Az ifjú mágus gúnyosan nevetett és a tenyerét Mia Anne felé tartotta.
– Várj! Talán tud valamit a kapumágusról – mondta az idősebbik. – Ha megölöd a némbert, Bah mester nem tudja kihallgatni. Ismered, milyen dühösen, jobb lenne nem bosszantani.
– A nevem Mia Anne, és nem némber!
– Nyújtsd ki a tenyered a föld felé tartva, Miah’En. Béklyóvarázst teszünk rád, és elviszünk a Lovagrend kúriájára. Hont parancsnok és a nagyhatalmú Lilloha szélmágus majd dönt a sorsodról.
– Mire vársz, asszonyszemély? Engedelmeskedj!
– Dehogy fogok. Még álmomban se megyek el idegen pasikkal! Már csak az kéne, az apám ki is nyírna!
A két férfi tenyerén zölden lángoló tűzgolyó jelent meg:
– Nekünk így is jó. – A fiatalabb vállat vont. – Bátorságod lenyűgöz! Ígérem, gyors halálod lesz.
A ló bosszúsan prüszkölt, és azonnal arrébb ügetett mögüle.
– Francba – suttogta Mia Anne, és idegesen nyelt egyet.



folyt. köv. jövő szerdán

3 megjegyzés:

  1. "elég ronda vagy Edwardnak." :D Nagyon jó, de még jobb lenne már egyben olvasni. :)

    VálaszTörlés
  2. ...de inkább hamarabb, jó? :D

    VálaszTörlés