2017. február 10., péntek

Februári ez+az

Egy februári blogbejegyzés olyan, mint egy szakdolgozat, nem történik benne semmi, de azt is hosszan és jól lehetne taglalni. Már ha az ember akarja, és ugye, miért ne akarná, ha már nem ír, hanem pótcselekszik... :D

Készül az Artúr - már megint -, és a karakterek elszabadultak - már megint. De most bátor leszek, és amikor Don megállítja az időt (értitek? az időt!), nem azt mondom, hogy
akoenyálbamégismikorlettélszuperalgatáposcsíra,
 és amikor beugranak az angyalok, hogy bocsi, eddig is itt voltunk, mizújs, nem csuklok kettőt, hogy
 hessvisszaaracionálisvilágképbeezegyépeszűregénykérem,
 hanem nagy levegőt veszek.
Hiszen ha egy világháború közepette Lucy beugorhat Artúrhoz sörözni,
akkor már az se bizarr, ha Chester vöröslő arccal Scar csontvelőjét tapizza,
Még jó, hogy Késes közli, szívecskéket rajzol a #°&-ra, 
mert nem bírja a nyálfaktort.

Cserélgetem a borogatást a homlokomon, és sóváran vágyom rá, hogy ez az öntörvényű banda végre megírja önmagát. Vajon hallottak ezek dramaturgiáról? Lelki szemeimmel látom, hogy agyonvernek majd az olvasók...
   
On Sai sírja