Mulyad Szilvia: Lidérc (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)

 

Port köhögött fel és vért, négykézláb próbálta kikaparni magát a beomlott sziklák közül, de a lába beszorult, viszont, ha a mágiájával akar kiszabadulni az egész a nyakukba szakad. Vajon a többiek meghaltak? Futott át az agyán, majd lehunyta a szemeit, hogy lenyugtassa a szívét és kizárja a környezetét. Mágiát keresett, de sehol sem érzékelt semmit. Még nyöszörgést sem hallott, vagy jajveszékelést.

-          A rohadt életbe! – szitkozódott, aztán mérgében kitépett egy szikladarabot a helyéről, mire csupa seb és vér lett a keze.

Aztán amikor megpillantotta a felbukkanó fénypászmát, örömében és fájdalmában felkiáltott.
Órákba telt, mire kiásta magát a beomlott bánya törmelékei közül. A friss oxigént nyelve a legközelebbi homokos felületre dobta fáradt testét és csak lihegett. A napot kitakarták a felhők, amik vihart ígértek.

Bárcsak tiszta lenne az égbolt. De már rég lemondott arról, hogy ilyen bagatell kívánságok és óhajok hagyják el az ajkait, ezért csak némán, véresen feküdt tovább a beomlott bánya előtt. Körülötte kőtörmelék, piszok és hullatenger.

A kívánságok helyett felordított.

Lidérc a kezeit összekulcsolta a tarkóján és úgy támaszkodott neki az egyik háztetőn lévő kéménynek. A borongós eget kémlelte, amik felidézték benne ezt a fájdalmas emléket. Az egyik lidércnyomást a sok közül. Elhessegette ezt a gondolatot. Most végre újra itt van. Kapott még egy lehetőséget.

Végre elhagyhatta azt a rohadt fedélzetet. A hónapokig tartó sínylődés után szilárd talaj helyett viszont a tetőcserepeket kellett választania. Út közben megnőtt a haja és a szakálla is, ezért rá fért volna egy kis szőrtelenítés. Valószínűleg még csak most fedezik fel a kikötőben a hiányát, szóval még volt egy kis ideje. Elképzelte Ras arckifejezését, ahogy rájön, hogy nincs ott, ahol lennie kellene, ezért megeresztett egy elégedett vigyort. Már értesítette arról, hogy ne várjon rá, úgy, mint egy Hercegre. Számkivetettként élt, és úgy is jött vissza. Milyen otthon az, ahol nem érzed otthon magad és nem látnak szívesen? Erre a gondolattöredékre felhorkant.

Megtapogatta a borostás állát, aztán felsóhajtott és felült. Igaz, hogy nem érdekelte mit gondolnak róla mások, de talán jobb lenne, ha nem nézne ki százszázalékosan hajléktalannak. Kicsit viszketett már az arca, ezért neki látott szakattas zsebéből elő halászni egy pengét, amikor különös jelenségre lett figyelmes.

Egy karcsú alak jelent meg a tetőn a cserepeken egyensúlyozva.

Mi a..?

Ki az az elmeháborodott, aki pont itt közlekedik?

Döbbenten figyelte a szokatlan jelenséget, amint a fiatal fiú – ránézésre nem lehetett több 16-nál -, a cserepeken szlalomozva próbál el lógni az őket kergető máguskatonáktól.

Csak nem megszökött? Ez kezd érdekes lenni!

Felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a fiú irányt vált és elindul felé. Felé.

Ó, az a kis nyomorult! Ide csalogatja azokat, akiket pont ki akart kerülni. Ügyesen átugrotta a tetőt, aztán eltűnt a perifériájáról a mögöttem lévő háztetőre. A kémény mellett ült, ezért neki támaszkodott, hátha kikerülik. Morgolódva folytatta a borotválkozást, amikor, naná, hogy a kölyök bukkant fel mellette. Úgy tűnt ő is meglepődött a jelenlétén, de nem hagyta szóhoz jutni:

-          Nem kapsz el, kölyök! – mondta neki figyelmeztetően.

Erre olyat reflektált, hogy kitört belőle a röhögés. Ám a katonák megjelentek a tető szélén, ezért bosszúsan, homlokráncolva felpattant.

-          Mi a fene, ez a nagy forgalom?

Lidérc akkor jött rá, hogy álmodik, amikor ez az emlék eltorzult előtte, majd az asztalon fekve találta magát a várban. Roan a karján feküdt és hozzá bújt. Annyira természetesen simult hozzá, hogy nem volt kedve elhúzódni tőle. Az illata pedig… Roan megmoccant mire felnyögött. A következő pillanatban már szőlőt aszaltak. A lehető legzavarba ejtőbb módon.

Izzadtan, csatakosan ébredt fel a kusza álom mozaikból. A várban lévő hercegi szobában volt, a prémekkel és bundával kényelmesebbé tett ágyon.

Félmeztelen mellkasára és nyakára tapadt nyirkos haja. Az arcát az egyik kezébe temette, majd a másik ágyon fekvő alakra tévedt a tekintete.

Roan az oldalára fekve aludt, a kezeit a feje alá téve, olyan ártatlannak tűnt, mint egy grófkisasszony. A két kezére támaszkodva figyelte egyenletes szuszogását. Még mindig nem tudta megfogalmazni mi olyan különös és különleges benne, de örült neki, amikor végül elfogadta, hogy a tanácsosa és a gyógyítója lesz.

Roan hirtelen felnyögött, mire Lidérc kihúzta magát. A fiú a hátára gördült és ledobta magáról a takarót.

Figyelmesen követte a mozdulatot, de a szeme megakadt a mellkasán. Összevonta a szemöldökét. Mintha… nem! Biztos csak az árnyékok. Nagyot nyelve elszakította a pillantását az alvó alakjáról, és ő is visszadőlt a fekvő alkalmatosságára, amikor Roan elkezdett motyogni álmában.

-          Nem! Nem így kell! Roan, az agyamra mész! – szavai kissé összefolytak, ezért Lidérc a fülét hegyezve hallgatózott.

Tudta, hogy nem illendő, amit csinál, de a kíváncsisága felül kerekedett rajta.

-          Istenem – sóhajtotta most a fiú, majd újra az oldalára gördült. – Lidérc! – kiáltott fel újra.

Lidérc azt hitte, kiugrik a szíve a helyéről. A lábai ösztönösen a földön csattantak, majd halkan Roan ágya mellé lopakodott.

Vajon miről álmodik? A kis szőlőcskének megint piszkos gondolatai támadtak? Vigyorogva hajolt közelebb hozzá.

Roan ekkor újra a hátára vetette magát. Ajkai elnyíltak és olyan nőies nyögés hagyta el a száját, hogy Lidérc érezte, hogy belevörösödik és a mágiája életre kel.

Amikor látta, hogy a szemhéjai megrándulnak, azonnal az ágyába vetette magát.

Mármint a sajátjába.

Az oldalára fordult és úgy tett, mint aki alszik, amikor neszt hallott.

-          Ó, a fenébe! – hallotta a halk káromkodást, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.

Aztán csend.

Egy darabig még hallgatózott, aztán hallotta, ahogy a másik vissza alszik. Lidérc meglepetésére egy gerle telepedett meg az ablakpárkányon. Egy darabig nézte a madár szürke tollait, ám

végül a madár turbékolására és Roan nyugodt szuszogására álomtalan alvásba zuhant.

Jóval később jött rá, hogy csak Roan mellett voltak nyugodt éjszakái.