Somogyi Edina: Egy újabb nap (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)

Lassan tértem magamhoz, nem akartam elengedni az álombeli világot, ahol minden csupa napfény és melegség volt. Lidérc karjaiban feküdtem, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a fejem alatt. Tegnap éjszakába nyúlóan a mágiáját próbáltuk előhívni, de nem sok sikerrel. Úgy tűnik az aszalás óta az ereje megmakacsolta magát. Hamar ráébredtem, hogy az alhasam tompa fájdalma ébresztett, a piros virágom előjele. Minél előbb el kellett jutnom a paravánhoz. Zahert a mérgezések óta minden éjjel kicsempészték a testvérei, így miénk volt az egész hercegi szoba. Igyekeztem óvatosan feltápászkodni és csendben elosontam a paraván mögé. Hálásan gondoltam Kimcse néne előrelátására. Kinéztem az ablakon, a hajnal épphogy csak derengeni kezdett az ég alján. Felöltözködtem, hogy megkeressem Fola asszonyt szükségem lesz a segítségére a gyolcsokkal, nem hiszem, hogy lesz lehetőségem saját kezűleg kimosni. Az egész vár napok óta olyan, mint egy felbolydult méhkas, Erdon herceg és seregének érkezése holnapra várható.

Az udvaron csak pár katonát láttam mozgolódni, a reggeli fagy csípte az arcomat, így iparkodtam, hogy minél előbb magam mögött hagyjam a hideget. A konyhában kellemes meleg és frissen sült kenyér illata fogadott, mindenki serényen dolgozott. Tina és Lina mosolyogva intettek, amint megláttak. Fola asszony a nagy munkaasztalnál felügyelte a reggeli előkészületeit. Odamentem hozzá és diszkréten elmagyaráztam a problémámat.

-          -- Nagyon vigyázz, – intett a kulcsárnő – ezekben a napokban kissé összezavarodhat az erőd és sokkal csábítóbb a férfiak számára. - Majd a sürgölődő lányok felé fordult – Tina, készíts Roan úrfinak egy kis kamillateát, biztosan jól esne neki.

Örömmel vettem a figyelmességét, Kimcse néne is mindig gyógyteákkal itatott, hogy a görcsöket enyhítse. Édesanyám szerint a piros virágzás a női lét velejárója, ilyenkor megtisztul, és egy kicsit újjászületik a testünk. Leültem a teámmal és hallgattam az ébredező várat, a forró ital kellemesen átmelegített. Lassan ideje volt, hogy átmenjek az étkezőbe, a lányok már készülődtek, hogy áthordják a reggelire szánt kenyeret és sajtot. Még mindig elég korán volt, nem sok fiút láttam a hosszú asztalok mellett, beléptemkor minden fej felém fordult és tekintetükkel végig követtek, amíg le nem ültem. Azért remélem ennyire nem csábító az erőm, bár még soha nem vett körül ennyi férfi a piros virágzásom idején, a kastélyomban, ha lehetőségem volt rá, ilyenkor a szobámba zárkóztam egy jó könyv társaságában.

Hamarosan Lidérc is megérkezett, nagyot dobbant a szívem, ahogy megláttam. A gyertyafény puhán csillant hollófekete haján, ahogy leült mellém, legszívesebben megérintettem volna.

-          -- Elég sápadt vagy ma reggel, jól aludtál? – fordult felém.

-          -- Persze, csak szükségem volt egy napindító teára. – feleltem mosolyogva.

Reggeli után kivezényeltek minket a vár elé, hogy a tűzmágiát gyakoroljuk. Az utóbbi időben meglehetős fejlődést mutattam, már viszonylag sokáig meg tudtam tartani egy tűzgolyót. Ám ma még egy apró lángocska sem akart sikerülni. Helyette egy nagy, süvítő széllökést lőttem magam elé. Ras meglepődve nézett rám.

-          -- Azt hittem ezen már túl vagyunk.

-          -- Ma nem vagyok formában – morogtam magam elé. Lidérc bíztatóan rám mosolygott, neki se ment a tűzmágia.

Mire a sikertelen mágiaóra véget ért mát dél is elmúlt, a várba visszaérve Ras szólt, hogy felnyergelték a lovainkat. Ma volt az egyik alkalom, amikor Lidérccel elmehetünk várost nézni, vagyis a tetőket ellenőrizni. Egy számomra ismeretlen katona – mint kiderült Nimród – kísért minket. Természetesen nem engedtek el minket kettesben, Ras pedig a kiképzéssel és a herceg holnapi érkezésével volt elfoglalva.

Lovaglás közben keveset beszéltünk, kicsit feszélyezett az ismeretlen katona jelenléte. Tegnap vacsora után Frellelon gyógyítótól kaptam egy viszonylag részletes térképet a városról és egy darab szenet, hogy jelölni tudjam a nem megfelelő tetőket. Mikor a kezembe nyomta, látszott rajta, hogy a tekintetével felnyársalna, ha megtehetné.

A lovainkat egy fogadónál hagytuk és gyalogosan indultunk a város felfedezésére. Nimródon látszott, hogy szívesebben ülné végig a túránkat egy söntésben. Bennem buzgott az ismeretlen kalandok iránti vágy, és úgy láttam Lidérc is örül ennek a kis szabadságnak.

A palotanegyed szélénél jártunk, amikor ismerős alakokat pillantottam meg. A „húgom” és Fini sétálgattak karöltve. Elöntött a méreg, Roan mégis mit képzel magáról, a beteg grófkisasszonyt kellene játszania, nem Finit kísérgetnie. Felháborodottan eléjük léptem.

-          -- Drága, húgom – mondtam fenyegetően – inkább pihenned kellene a szobádban, tudod, hogy nem szabad megerőltetned magad.

A fátyol mögött nem tudtam kivenni az arckifejezését, de mintha kicsit elszégyellte volna magát.

-          -- Jaj, Roan – szólt Fini – micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk. Kérlek, ne haragudj a húgodra, az én javaslatom volt, hogy levegőzzünk. Már napok óta itt vagyunk, de még alig láttunk valamit a városból.

-          -- Nos, hölgyek, engedjétek meg, hogy visszakísérjünk titeket a szállásotokra. – javasoltam - A húgomnak gyenge az egészsége, még egy kis séta is kimerítheti, nem szeretném, hogy baja essen.

Nem voltunk messze a vendégháztól. Finona végig szóval tartotta a társaságot és természetesen kacérkodásra is jutott ideje. Roan csüngött a szavain, Lidérc érdektelenül hallgatta a beszélgetést, Nimród pedig nem is foglalkozott velünk, inkább a járókelők között bámészkodott. A ház előtt a szokásos udvarias búcsúzási formák kezdődtek, de kissé nyersen közbevágtam.

-         -- Kérlek, bocsássatok meg egy pillanatra, szeretnék négyszemközt beszélni a testvéremmel. Magam után rángattam Roant a házba és behúztam őt az első üres szobába, egyből nekiestem.

-          A Tűzisten szerelmére Roan, mégis mit képzelsz, az utcán andalogsz Finivel?

-          -- Jaj, Rianna szörnyen unatkozom, Fini pedig olyan kedve.

-     -- Na, persze, helyet kell cserélnünk, most rögtön, még mielőtt valami baj történne. Holnap megérkezik Erdon herceg, ráadásul a piros virágom is nyílik, nehezebb lesz eltitkolnom, hogy ki vagyok.

-          -- Ria, hát nem fogod fel, hogy a cserének nincs semmi értelme, túl jól ismernek már téged a várban, ha én mennék oda hamar kiderülne, hogy más vagyok és azzal buktatnám le magunkat.

A dühöm most már elkeseredettségbe csapott át, az öcsémnek igaza volt.

-          -- Akkor mégis mit csináljunk?

-          -- Eddig sem, jöttek rá és ezután sem fognak, jól játszod a szereped és én is az enyémet – mosolyodott el. Majd vigasztalóan átölelt. A mágiánk összekapcsolódott, az ismerős érzés átmelegített és kicsit meg is nyugtatott.

Egy váratlan kérdés szakított ki az átmeneti idillből.

-          -- Mi ez az egész Roan? - Legnagyobb rémületemre Lidérc állt az ajtóban és megrökönyödve nézett ránk. Gyorsan szétrebbentünk, de már késő volt, rájött a titkunkra. Felindultságomban nem csuktam be rendesen az ajtót, Lidérc pedig olyan csöndesen képes osonni, mint egy zsákmányára vadászó vadmacska.

-          -- Lidérc, én… - nem tudtam, hogy folytassam. - Tudod, nagyon szoros kapcsolatban állunk a testvéremmel, éppen csak…

-          -- Ne hazudj a szemembe Roan, éreztem mindkettőtök mágiáját. Hogy vagy képes engedni, hogy a húgod leszívja az erődet?

-          -- Lidérc, én…kérlek, hallgass meg, engedd, hogy megmagyarázzam.

A szemem sarkából láttam, hogy a fivérem a kandalló felé araszol, fogalmam sem volt mi a terve.

-          -- Semmi szükség magyarázkodásra, ezt nem rejtegethetitek tovább. Végig éreztem, hogy eltitkolsz valamit, de erre nem számítottam.

Lidérc szeme csalódottságtól izzott. Roan közben elérte a kandallót, felkapta a piszkavasat és fenyegetően hadonászott maga előtt.

-         -- Ne mozdulj, nem fogsz innen csak úgy kisétálni, ajánlom, hogy tartsd a szád, vagy nagyon megbánod.

-          -- Roan, kérlek, semmi szükség az erőszakra. 

 Lidérc szeme meglepetten elkerekedett, egy pillanatra a mágiája is felvillant. Kis késéssel jöttem rá, hogy még egy dolgot elárultam, amit nem lett volna szabad, most már azt is tudja, hogy én vagyok a szipoly.

-          -- Gratulálok, Ria, most már tényleg nem engedhetjük el.

Kettejük közé álltam, nehogy bármelyikük is valami meggondolatlanságot cselekedjen. Próbáltam Lidérc lelkére beszélni.

-          -- A testvéremmel gyakran helyet cserélünk egymással, az ő bőrébe bújva varázsoltam, amikor Ras begyűjtött, próbáltuk visszacserélni, de nem sikerült. Kérlek, bocsáss meg, hogy megtévesztettelek, de nem tehettem mást.

Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Éreztem a feszültséget, ami úgy megülte a szobát, mint egy nehéz takaró, csak egy apró szikra kellett volna, hogy kirobbanjon.

-          -- Így kicsit érthetőbb a furcsa viselkedésed.

Megkönnyebbülten fellélegeztem és közelebb léptem hozzá. De ő automatikusan hátrált egy lépést, ami rosszul esett.

-          -- Ne gyere a közelembe – mondta hidegen és feltartott kézzel még messzebb lépett - nem akarom, hogy öt lépés távolságnál közelebb legyél hozzám, egyelőre megtartom a titkod, mert tartozom neked, de ne várd, hogy ezután is a barátomnak tekintselek.

-          -- Lidérc… - próbáltam tovább magyarázkodni, de nem hagyta, az ajtó felé hátrált, éreztem, hogy minden egyes lépésével fokozatosan áthatolhatatlan falat épít maga köré. Még egyszer szomorúan rám nézett, majd eltűnt a folyosón. A földre rogytam, mintha az elutasításának súlya kényszerítene térdre. A szívem megrepedt és ezer apró darabkára hullott.