2018. október 7., vasárnap

Sorok mögött: "Ah, bocs, zseni vagyok, maradjunk ennyiben..."

Réka Vilana, az Így neveld a regényedet írástechnikai blog gazdája ledobta az atomot, amikor a Te igazi író vagy? cikket kitette, miszerint mennyire káros, hogy sikeres írók is fenntartják azt a látszatot, hogy zsenik. Épp megy körbe a neten a dolog, az írók sokféle szemszögből csatlakoznak, hol a magánkiadás ellen szólva, hol elmesélve a kudarcaikat. Én egy kicsit másra reagálnék, mint a többiek, mégpedig az önbecsapás felől megközelítve a témát.

Számomra a legmegdöbbentőbb pillanat az volt, amikor a tengernyi megosztás közepette egy író beírta, hogy ah, ő más, neki nem kellett semmit tanulni, pár hét alatt begépelte a regényét, amit aztán megjelentett egy ismert kiadó. Lényegében előadta, hogy ő kivétel, az igazi zseni. 
Ültem, és azt hittem, rosszul látok.
A probléma, hogy a szerkesztők ismerik ám egymást. Az első regénye hatalmas kalapálással jelent meg, egy amatőr munka volt, amit kiadhatóvá kellett tenni. Csak épp ezt a tudást nem ő tette bele, hanem a háttérben dolgozók, miközben végig meg volt sértve a szerkesztés alatt. Két-három hónap alatt begépelt még egy regényt, ahol pontosan ugyanazokat a hibákat vétette, látszott, meg sem nézte az előző szerkesztést. A következő szerkesztő is vért izzadt. Utána elutasított kéziratok jöttek, szétesett dramaturgiai írások, és még csak meg sem értette, hogy miben kéne fejlődnie. Végül úgy megsértődött, hogy már a következő kiadót boldogítja, hiszen kívülről profinak és persze sikeres írónak tűnik.

Elképedve néztem ezt a pózolást, és arra gondoltam, mennyire káros a fiatal íróknak.
Aztán rájöttem, hogy ez nem póz. Ez önbecsapás. Tényleg őszintén meg van róla győződve, hogy neki nem kell szakmai tudás, mert így is gurul a szekér.
És egy darabig valóban gurul, amíg lesz olyan szakember, aki alányúl. Nem is ő a lényeg, inkább a jelenség. A szerkesztők láthatatlanok, sohasem fogják olvasók tudtára hozni, hogy mekkora munka fekszik egy-egy könyvben. Az író kapja a pozitív visszajelzéseket, tetszeleg, és ami rosszabb, el is hiszi mindezt.
Szerencsére ott van a másik példa is. Sok éve egy írói sörözésre valaki lehozott egy magánkiadásos könyvet. Gonoszok voltunk, és a mondatszörnyeken nagyon jól szórakoztunk. Meglepődtem, amikor pár évvel később a szerző eljött írósuliba, akkor már valamivel jobb szöveggel, de még mindig hemzsegő hibákkal, iszonyú túlírással. Figyelt, tanult a kurzusokon, megismerkedett az Aranymosás körül más írókkal, javították egymás írásait. Ma pedig a neten olvashatjuk a tapasztalatait, itt épp az írósuliról írt. Igen, Pusztai Andiról beszélek, a Gold Book történelmi írójáról.

Mitől más ez a két ember?
Az írói alázatban és fejlődésvágyban mindenképp. De még valamiben. Az egyik megkapta azonnal a lehetőséget. A másik kiharcolta.
Eszembe jutott, amit egy idősebb szerkesztő mondott sok-sok éve. A tehetséggondozás nagyon jó, mert segít megtalálni és kibontani az új hangokat. Viszont árnyoldala, hogy megszűnnek vele a régi, kemény akadályok, az igazi küzdés. Félő, hogy az írók nem a kiadóba kerülés előtt tanulják meg a szakmát.

Elgondolkoztató, főleg, hogy mostanában rengeteg íróval kerülök kapcsolatba, aki a "jár neki" elvről meg van győződve. Neki be kellett volna jutnia a pályázaton, és körbesírja a netet, hogy elbántak vele, az ő töris témája milyen értékes. Dramaturgiai gond? Ugyan, az csak rizsa. Föl se merül benne, hogy tanulnia kéne.
Vagy ő profi író, és mi az, hogy nemet kap? Gyenge az írás? De kérem, neki neve van. Miért nem oldja meg a szerkesztő? Az a dolga, nem?
Vagy bent van kezdőként egy kiadóban, de magasról tesz rá, amikor a szerkesztők képzést javasolnak. Jönnek a háttérben (az olvasók tudta nélkül) elutasított kéziratok. Fejlődni kéne? Á, csak a lektor pikkel rá. Sőt, nem is ért hozzá. (Fogalma sincs arról, hogy egy kéziratot nem egy ember utasít el, pláne egy már publikált íróét, hanem megbeszélések és másodvélemények sorozata után érkezik hozzá a nemleges válasz, vagy átírási kérés.)

Idén volt egy vicces szitum. Egy régi ismerős panaszolta, hogy kiadót akar váltani, mert nem becsülik, és volt egy másik kiadóban, ahol bezzeg milyen lelkesek voltak, azonnal körbezsongták, már többször is ott volt, az új kéziratra ugyan nem kapott igent, de hát ott őt igazán értékelték, és írónak érezte magát.
Én meg hülyén pislogtam: "Tehát, ha jól értem, az első helyen egymillát beletettek az írásodba, a második helyen pedig megkávéztattak. És ott becsülnek." Rám nézett, másodpercekig döbbenten ült, aztán felröhögtünk. Ugyanis a tettek számítanak, és a legfőbb hit egy íróban az az összeg, amit a kiadó beletesz a könyvébe. A többi csak csillám és dekor...

Azon gondolkoztam, ez az elszállt ego a szerkesztők hibája is, mert némán szívják a fogukat, és nincs nevesítve, mi a JÓ KÉZIRAT. Amit kalapálni kell, az bizony legföljebb csak közepes. 
Regényíróknál kalapálásnak számít: ha bele kell nyúlni a dramaturgiába (át kell írni kezdetet, befejezést, szálat kivenni vagy épp betenni) / túlírt, ki kell venni részeket / "mélyíteni kell" a karaktereket / korcsoport csúszkálás miatt átírás / tárgyi, szakmai vagy logikai tévedések hatalmas mennyiségben / szólásokat összetold az író, hemzsegnek az értelmetlen szóképek és gyenge, pontatlan metaforák.
Meseíróknál kalapálás, amikor: csúszkál a korcsoport / nincs konfliktus, és át kell írni a mesét / az író a saját fejében él, vagy felnőttek ír / csapong / színtelen nyelv, lapos ötletek / jellegtelen mesehős
Ezekből egy (!) is már gond, és amatőr munkát jelent. Akivel valaha is átdolgoztatták a kéziratát, az nyugodtan engedje el a zsenialitás mítoszát, mert biztosan nem az, legföljebb tehetséges. Ám az, hogy egy tehetségből író lesz-e, azt hosszú távon a szakmai tudás dönti el.

Tényleg, tudjuk, mennyi egy jó kézirat szerkesztési ideje?
Erről az íróknak szóló könyvemben már írtam. Magamfajta főállású szerkesztő nagyon kevés van, a legtöbb kolléga egyéni vállalkozó, vagy megbízási szerződéssel dolgozik. Nem véletlen, hogy sokan nem szeretnének magyar írókkal foglalkozni, hiszen az ívdíjuk a jó kéziratokra van kitalálva. Ha egy írás valóban jó, akkor a szerkesztési idő, ha a szerkesztőnek nincs mellékállása, és csak ezzel foglalkozik:
30-35 ezer karakteres mesekönyv - egy nap, esetleg kettő
400 ezer karakteres regény - 8-10 nap, ugyanis egy jó írónál a 40-50 ezer karakter/nap simán tartható.
Ilyenkor az író megkapja a szerkesztést, megnézi. Meséknél pár óra, regénynél egy hétvége alatt kijavítja, és ennyi. Nincs több kör, nincs hetekig tartó levelezgetés, szerkesztői magyarázás, szenvedés.
Minden, ami ennél több idő, az annak a jele hogy a szerkesztő KIPÓTOLTA AZ ÍRÓ HIÁNYZÓ TUDÁSÁT. (És mellesleg hó végén kölcsönkér az anyukájától, hogy be tudja fizetni a villanyszámlát. Ahhoz, hogy megéljen, egy hónapban két ilyen regényt kéne megszerkesztenie. Amit egy jó fordító után meg is lehet.)

Azt hiszem, az írás az egyetlen olyan művészeti ág, ahol ez nem látszik. A festőknél nem nyúl bele az oktató, hogy belepingáljon. Az ének, a tánc és más előadóművészet esetén a mentor korábban segít, de maga az előadás teljesen önálló. A könyv kapcsán azonban az olvasó soha nem fogja megtudni, mennyi volt az író tudása. Ezért megy a zsenimítosz, és ezért lehet pózolni, közben meg lekezelően viselkedni a szerkesztőkkel, akik ugyebár nem írók, csak béna háttérmunkások.
(Tényleg, tudtuk, hogy Madách: Ember tragédiájának négyezer sorából ezret kijavított Arany? És Madách nem hisztizett, hanem hatalmas örömmel megköszönte.)

De fordítsuk meg ezt az egész témát. Kívülről gyakran azt látni, hogy egyes írók berobbannak, minden elsőre sikerül, és népszerűek.
Amikor az elmúlt napokban ezen a blogbejegyzésen gondolkoztam és egyszer hangosan bosszankodtam, akkor a lányom hosszan rám nézett: "Ugye tudod, hogy ellenpélda vagy? Egy csomóan téged is zseninek tartanak?"
Felröhögtem. Aztán kiderült, nem viccel.

Belegondoltam, hogy kívülről mit látni. Tippem szerint ezt:
Első novellapályázaton azonnal nyertem, egy százast kaptam. Novellistaként sikeres voltam, és pénzt kaptam az írásaimért. Eddig kilenc írásom jött ki, ebből öt regény, amiből három elfogyott, után kellett nyomni, és jövőre valószínűleg a negyedik is így lesz. Az olvasók szeretnek, sokan jönnek és dedikáltatnak. Szerkesztőként nem én kilincseltem, hanem egy kiadóvezető kért fel. 
(Azta! Most el is mentem, és meghívtam magam egy kávéra. Egy ilyen menő csajt? :D)

Mi az, ami nem látszik? Mondjuk a mögötte lévő munka.
Nos, TOP 10 dolog, amit kevesen tudatosítanak (noha előadásokon gyakran elmondom):
1. Több, mint kétmillió karakternyi megírt szöveg volt mögöttem, amikor első novellámat beküldtem bárhová.
2. Ekkor már elég erős, kiforrott stílusom volt, főként, mert elmúltam 30 éves.
3. Háromszor írtam át alapjaitól az első regényemet, a Scart. A kezdeti variánshoz képest kidobtam a regény felét, átdolgoztam Artúr teljes szálát, mélyítettem Lucy szerepét, pontosítottam a vallási beszélgetéseket és átírtam a kötet végét. Évek munkája volt.
4. A Scar kapcsán hallgattam az akkor még ismeretlen Kleinheincz Csillára, Raana Raasra, Moskát Anitára. A novellák kapcsán hallgattam az írókörös srácokra, és Lőrinczy Juditra. Mint a kisangyal, javítottam akkor is, amikor szívem vérzett a túlírt jelenteimért.
5. Külső visszajelzésen nem megsértődtem, hanem pontokba szedve összeírtam, miben kéne fejlődni. Mellesleg a mai napig ezt teszem.
6. Kezdő íróként éveket töltöttem azzal, hogy ha egy ismerős írását megszerkesztették, akkor sorról-sorról elemeztem, hogy rájöjjek, mit javított a szerkesztő, és főleg miért. Napokig agyaltam, hogy megértsem. 
7. Tájékozódás. Hajdan kezdő sci-fi íróként öt éven át minden egyes ZSP-re jelölt sci-fi novellát és regényt elolvastam, a külföldiek közül pedig a legfontosabbakat. Megnéztem, hogy a jó írók milyen eszközzel érik el a hatást, ellestem és kipróbáltam. Később górcső alá vettem a young adult irodalmat, most pedig a meseirodalomnál tartok.
8. Rengeteg kreatív írás anyagot elolvastam, és megnéztem, mi működik a gyakorlatban, és mi nem.
9. Mai napig két-három évig gondolkozom egy sztorin, mielőtt leülök megírni. És hallgatok a kétségeimre, bármikor kidobom a regény felét, ha azt érzem, valami elcsúszott.  
10. Legyen bármilyen nagy az olvasói nyomás, nem adok be a kiadóba olyan kéziratot, amiben nincs benne az aktuális tudásom legjava. Utána pedig hallgatok a szerkesztőmre.

Azok a jó írók, akikkel beszélgetni szoktam, hasonló utakon jártak. Tehetségesek, de nem a glóriát szidolozzák, hanem beleteszik a kemény munkát, igényesek arra, ami kikerül a kezük alól. Javítanak, átírnak, gondolkoznak...
... és főleg a regényeiket írják, nem ilyen hosszú bejegyzéseket... :P Asszem, itt le is zárom, a tanulságot majd mindenki levonja magának. Elmentem írni... :D


Többiek bejegyzései a Sorok mögött rovatban:

Buglyó Gergely
Kleinheincz Csilla
Puska Veronika

Bejegyzések a témában máshol:


12 megjegyzés:

  1. Nahát... most ledöbbentem. Pedig téged kimondottan "született zseninek" néztelek :D

    VálaszTörlés
  2. Na, ezt minden zseninek, főképpen az önjelölteknek, a kezébe kellene nyomni, remélve, hogy elolvassa és még meg is érti.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Idővel mindenkit orron csap a lengőajtó, ha nem mélyül el az adott szakmában, amit csinál. :)

      Törlés
  3. Hah, én tudtam, hogy nem vagy zseni. :D Legalábbis a befektetett munkáról tudtam.

    Egyébként a zseni kifejezést kicsit furcsának találom, amikor valamilyen kreatív folyamatról beszélünk, mert valahogy mindig a matematika, meg a természettudományos tárgyak jutnak az eszembe róla, ahol vannak tények. Vannak képletek, bizonyítékok, egy vagy több megoldás, van válasz vagy nincs, és kész. De az irodalomban gondolatok és érzések vannak, amiket csak átadni lehet, de az olvasó nem feltétlenül fogadja el kész tényként, mintha felírnám neki a Pitagorasz-tételt. Helyette megvizsgálja, és simán előfordulhat, hogy nem ért velem egyet. Vagy elsírja magát a meghatottságtól. Ilyet műveljen egy Pitagorasz-tétel! :D Nem mintha nem lenne jó zseninek lenni, de szerintem a köztudatban élő zseni elsősorban nem regényt ír, hanem egy táblára a számításait (egyszer szerintem láttam egy képet Einsteinről, ahol egy tábla előtt áll a kezében krétával, mert állandóan ez a kép ugrik be a zseni szó hallatán). Nyilván vannak közös pontok, például a zseni és az író is kísérletezik, gondolkozik, de nem feltétlenül a zseni szóval illetném a világ legtehetségesebb íróit. Írásnál azért sokszor ott a szív is, és bár határozottam hiszem, hogy Einsteinnél is ott volt ( elég, ha elolvasom a neki tulajdonított idézeteket, hogy tudjam), azért munkánál legtöbbször a fejét használta. Végül is mindegy, Einsteinről köztudott, hogy zseni volt, és ő maga állította, hogy ,,Nem vagyok olyan okos, csak többet foglalkozok a problémákkal." Akkor meg miről beszélünk? :D
    Sokan szeretnének zsenik lenni, aztán tessék, kiderül, hogy már az is elég, ha csak többet dolgozunk a probléma megoldásán. :) (Vagy azon, hogy egyáltalán elismerjük, létezik a probléma...)

    A jéghegyes kép egyébként szuper. Olyan, mint a Raffaello, többet mond minden szónál. (Igaz, hogy vannak rajta szavak, de na...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is elsőre megtetszett ez a jégyhegyes kép. Már vagy fél éve elmentettem, csak most jutott eszembe :)
      Szerintem a természettudományban sokkal könnyebb felismerni a kiugró tehetséget, lehet, ez a titok :)

      Törlés
  4. Én nem hiszek a zsenialitásban, csak a beletett munkában. És a reinkarnációban :-) Mivel néha nem látszik, mikor tették bele azt a sok munkát. Például amikor valaki 4 évesen zenét komponál.
    Egyébként is, ami az egyik ember számára zseniális, a másik számára lehet, hogy csapnivaló. Jó sok példát tudnék felhozni.

    Pusztai Andit tizenéves korunk óta ismerem, és annyit mondhatok, hogy már akkor is írt, és, hogy soha semmi nem tudta megijeszteni vagy megállítani, ha valamit véghez akart vinni. Soha, semmi. Az ilyeneknek szinte törvényszerű, hogy sikeresnek kell lenniük.
    Én többek között azért imádtam és imádom az első regényét, mert láttam, milyen felkészülés és milyen kemény munka előzte meg már azt is. Le a kalappal, csak ennyit mondhatok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jé, de jó! Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást :)
      Ez nagyon érdekes gondolat, hogy ami az egyiknek zseniális, a másiknak lehet, hogy csapnivaló. Tényleg, én is láttam már ilyet.

      Törlés
  5. Hallottam már arról, hogy Arany Az ember tragédiájában rengeteget javított. + Madách csapnivaló helyesírását. Persze, ahhoz azért kellett Arany (de bírom azt a fickót!), hogy felismerje a másik embercsodát még a hibái mögött is. Meg a JÓ MŰVET. Einsteinről amúgy úgy hallottam, hogy (az első?) neje is iszonyat okos matematikus (vagymi) volt, és sokat dolgozott egyes einsteini tételek elméleti/számítási? hátterének megalkotásán, de mivel a férje volt férfiból, Einstein-nek akkoriban könnyebb volt szakmailag kifuttatni a dolgokat, mintha a felesége kezdett volna neki. Tiszta megkönnyebbülés látni, hogy nem csak én ülök 2 évet azelőtt egy történetötlet fölött, amíg leütök egy billentyűt az adott 1. fejezetből. + ehhez én még írni sem tudok, úgyhogy maga a munka is jóval lassabban megy, mert X-szer át kell írnom ahhoz, hogy vmi formája is legyen a történetnek. Viszont (és most visszautalva Borsos Dóra Nyuszis FB-s megjegyzésére), akkor az említett íróhölgy azért mégis tudhatott vmit, legalábbis jó alapötletei voltak, ha a javított regényeit szereti az Olvasóközönség. Köszönöm szépen az írást, hasznos volt olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Arany azért volt jó irodalmár, mert felismerte. :)
      Einstein feleségéről sajnos nem hallottam, de most nagyot sóhajtottam a monitor előtt. Azért ez nem könnyű élethelyzet...
      Annak viszont örülök, hogy megkönnyebbültél. Szerintem a jó sztorival megéri bütykölni, szóval hajrá! :))
      (Dóra Fb nyuszizásáról lemaradtam, úgyhogy erre nem tudok mit mondani. Ami meg az írót illeti, nem a tehetségével volt a gond)

      Törlés
  6. A szakmai fogások gépies kopírozásával el lehet jutni bizonyos nem túl magas szintre, lehet közepes vagy rossz fanfiction-szerű szövegeket kiizzadni végtelen mennyiségben, de tehetség nélkül jó írás nem lesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a tehetség olyan alapvető dolog, ami minden művészeti ághoz kell.

      Törlés