2019 - Évösszesítő... egy kis kollektivista gyorstalpalóval :)

kép: pinterest
A 2019 ritka nehéz év volt, egy csomó olyan problémával szembesültem, amit nem tudtam megoldani, vagy olyan módon kellett, ami nekem érzelmileg nem megy.
Az előző év se volt könnyű, nem is jelent meg regényem, de optimistán úgy indultam a januárnak, hogy ide nekem az oroszlánt, mit nekem regényírás, meg magánéletileg is ezernyi tervem volt. Aztán év elején keresztülment a családon az Élet nevű tehervonat, és biztos, ami biztos, még vissza is tolatott. Plusz meg kellett oldanom valamit, amit tíz éve nem tudok.

Annyira nehéz év volt, hogy külső írós tevékenységben csak a fontosabb dolgokat tartottam meg, minden mást elkezdtem lepakolni magamról. Közönségtalálkozón Egerben és Pakson jártam, mindkettő nagyon jó élmény volt. Részt vettem a Csillagponton Debrecenben két kedvenc íróm, Raana Raas és Szabó Sándor társaságában. Kiültem beszélgetésre, dedikálásra a kiadó rendezvényein: a könyvfesztiválon, könyvhéten, az őszi Olvasás éjszakáján és a téli Csillagszórón. (Utóbbiról hanganyag itt.)

Lehozott egy interjút a Népszava, lehet-e a jóért rosszat tenni címmel. Illetve volt egy élő beszélgetés a Manna FM rádióban is egy kis lelkizéssel. (Hanganyag itt.)

A munkámra teljes figyelem kell, de magánéletben muszáj volt időt nyernem valahol, így az előadások tartását abbahagytam, úgyis csökkent a résztvevők száma. A szerkesztői blogomat is likvidáltam. Ez nem kezdőknek, hanem gyakorlottabb íróknak szólt volna, kicsit A siker tintája szakmai folytatása lett volna, de úgy láttam, inkább a pályakezdők olvasták és frusztrálódtak. Ettől meg én frusztrálódtam, úgyhogy elengedtem ezt a dolgot. Főleg, hogy rengeteg idő volt megfogalmazni a bejegyzéseket.
A stresszt is muszáj volt csökkenteni. Így megfékeztem a kis kollektivista lelkemet, és nem vitáztam a neten. A hazai lakosság kevert, sokan nem individualisták. A kollektivistáknál a csoporttudat előrébb van az éntudatnál, így sokkal erősebben érzékelik a csoportfolyamatokat.
Mit jelent ez? Mondjuk ülünk egy nagy társasággal egy kávézóban, és egy ismertebb íróval lelkesen beszélgetek, de a szemem sarkából észreveszem a kezdő huszonévest, aki az asztal szélén szorong, és látszik, azt kívánja, bár ne jött volna el. Teljesen ösztönösen fogok felállni és átülni hozzá, mert számomra minden ember egyenlő. Pszichés mezőként érzékelem a "csoportomat", és mentálisan rosszul érzem magam, ha valaki nem érzi jól magát. Ezek abszolút automatikus dolgok.
(A reakció attól is függ, hogy mi a pillanatnyi csoport, ami mezőként jelen van. Ha egy rendezvényen dolgozom, akkor ez a "kiadó írói"; ilyenkor ha egy "idegen" rosszul érzi magát, hiába nézek oda, erősen kérdéses, hogy egyáltalán észlelem-e. Nincs benne a mezőben.)

fotó: Komka Péter
A kollektivizmus amúgy nem pozitív/negatív érték, csak simán egy kulturális szűrő. Ez nekem sajnos kulturális súrlódást is okoz, amire tudatosan figyelnem kell.
Ha az első beszélgetőtársnak kisebbségi érzése van, akkor a mélyben nem hiszi, hogy minden ember egyenlő, hiába véli úgy magáról. Hiszen önmagát nem tartja egyenlőnek másokkal. Szeretne "kicsiből naggyá" válni, és ezt a környezettől visszaigazolásként megkapni. 
Kiborul, én meg nem veszem észre, hiszen csak azt látom, más nekiáll lelkesen vele csevegni. Ha nincs kisebbségi érzése, akkor csak kis zavart érez, amikor meglépek, de megvárja, hogy húsz perc múlva visszajöjjek, vagy simán odajön dumálni ő is.


A kollektivizmus magával hozza a csoportfolyamatok ok-okozati érzékelését is.
Ha fellép valaki egy közösségben lelkesen egy jó kezdeményezéssel, de rosszul kivitelezi, és nem veszi észre a tette másra gyakorolt hatását, akkor az olyan, mintha valaki a nappali közepére szarna.
Ilyenkor szólok, hogy légyszi, ezt ne így, hanem máshogy csináld. Elmondom, hogyan lehet megoldani a csoport szétverése nélkül. Ha az illető érett személyiség, akkor megérti első szóból, de ha nem, és nekiáll egózni, hogy márpedig neki joga van ezt csinálni, akkor egy magamfajta kollektivista azt érzi, hogy nem elég, hogy az illető a szobába szart, de basszus, még ugrál is rajta. 

Ilyen tettnek számít: 1. lekezeléssel tönkretenni az újak, kezdők beáramlását 2. független tájékoztatásnak, összesítésnek beállítani valamit, majd haverokat nyomni, 3. nem ismerni a kompetenciahatárt, és szakmai tudásként tálalni valamit, ami hülyeség 4. személyeskedést szakmai tudásnak álcázni 5. közösségi erőforrást saját célra használni.
Ha ezekből a folyamatokból egy is megerősödik, akkor egyre büdösebb lesz a nappaliban, és bizony az emberek már csak olyanok, hogy nem szeretnek kávézni kellemetlen szagok közepette. Egyre nő a feszültség a közösségben, amit a békéltetők egy darabig még ki tudnak egyensúlyozni, de ha az alapprobléma nem szűnik meg, akkor összecsapnak az individualisták, méghozzá jogos sérelmek alapján. Közben elszivárog minden szelídebb egyén, mert szarul érzi magát.
Majd elindulnak a kemény destruktív folyamatok, jönnek a csoportokra szakadások. Itt már csak imádkozni lehet, hogy individualisták legyenek a vezetők, és akkor szeparálódás jön. Ha kollektivisták válnak azzá, akkor még csoportközi háborúkra is lehet számítani, merthogy nem az egyénre reagálnak, hanem a csoportok rivalizálására. Úgy szétverik a tágabb közösséget is, hogy valami borzalom.

kép: Éder Iván
Bennem mindig hatalmas szorongást és stresszt kelt, hogy felszólaljak valami ellen, mert ez a harmonikus kapcsolatok megtörése és kellemetlen. Ám olyan ez, mint a rák, a kezdeti stádiumban könnyebb gyógyítani.
A viták hasznosak, mert felhívják a figyelmet a problémára, nevet adnak annak, amit sokan éreznek, de nem tudnak megfogalmazni. Így viszont jobban figyelnek rá, ha pl. valaki a közösség erőforrását magáncélra használja.


Plusz ez egy tanulási folyamat. A szőnyeget koszolók nem rosszak, csupán vakok. Az individualistáknak azt kell megtanulniuk, hogy létezik felelősség a csoportért, be kell építeni ezt az új tudást, és látni a tetteik társas következményét.
Míg a kollektivistáknak meg fel kell ébredni. Megérteni, hogy létezik személyes felelősség, és erősíteni kell az éntudatot. Merthogy nem igaz, amit hisznek magukról, hogy jaj, ők tök ártatlanok, nem kiskirálykodnak... csak épp véletlenül pórul jár, akit nem kedvelnek... meg, nahát, mik vannak, mindig protekciósok lesznek a haverok. Az első tíz alkalommal még hihető, de utána már azért gyanús a dolog. Attól, hogy nem engedik tudatosulni a tetteiket a saját elméjükben, azok még destruktív tettek maradnak.
A társadalomban azok képesek nagy tettekre, akik képesek nézőpontváltásra. 
 
Idén olyan kimerült voltam, hogy év elején még szóltam egy-két helyen, de nem mentem bele vitába, később meg már nem is szóltam. Egy kicsit szégyellem is magam, mert iszonyúan fontos a mentálhigiénés tér tisztán tartása. Az emberek boldogabbak a jól működő, kellemes közösségekben. Azért írom ilyen hosszan le, mert hátha olvassa más közösségi ember. Ha gondot láttok, legyetek bátrak, az elején lépjetek fel, még akkor is, ha utáltok negatív visszajelzéseket adni. Ezt bizony meg kell tanulni, de megéri, ha cserébe jó szellemi közegben élhet az ember.

Másik, amit elengedtem az idén, azok a projektáló embertársak.
Nem tudom, a regényekből mennyire tűnik, ki hogy más úton jár az agyam, de ez élőben jobban így van. A mentális teremben kamaszkor óta ülök egy padon és a világot nézem. Az életben azért látszom nagyon aktívnak, mert évtizedek óta szellemileg és érzelmileg unatkozom. A szokott célok, hogy párkapcsolat, gyerek, karrier, pénz, siker, ház, utazások, ezek Maya fátyla, pusztán csak illúziónak érzem, egyszerűen nem motiválnak. Az egyetlen, ami motivál, ha képességeimet használhatom. Nem azért vagyok aktív, mert bármit el akarok érni, hanem mert élvezem a flow élményt.
Valójában kívül maradok. Pont ezért ül le néha más ember mellém nagy lelki beszélgetésre. Kérdése van az életútja kapcsán, és érzi, hogy kap egy külső támpontot.

kép: pinterest
De mindig akad pár ember, aki annyira sérült, hogy nem tudja szóban feltenni a kérdést. Vagy simán csak nem törődik a saját lélektani állapotával. Azt hisszük, egy betöredezett köröm önmagunk elhanyagolása? Egy betöredezett lélek sokkal jobban az.

Ezek az emberek projektálnak. Van egy mondat, egy mozdulat, egy esemény, amibe belekapaszkodnak, és a saját belső feszültségüket lecsapják a másikra. "Nem tűröm, hogy velem mindig mindenki ezt tegye..." "Tudom, azt gondolod rólam, hogy...""Engem senki sem..."

A legkönnyebb azokra projektálni, akiket nem értünk.
Olyan ez, mint a diavetítő, ami fehér falat keres. Az ember akkor tud jól kivetíteni (projektálni) egy érzelmet, félelmet, ha a másik embert nem érti, üres lapként érzékeli, amit megtölthet a képeivel.

Időnként én is fehér fal vagyok, mert sokan nem értenek, de biztonságos fal is, iszonyúan sok feszültséget elfogadok, elnyelek. Mert tudom, gyógyulás jön, ha érzelmileg teljesen kifárad, és lehet vele beszélni. Ilyenkor bocsánatot kérek, minden felelősséget, hibát bevállalok, hogy kisimuljon a másik. Majd jönnek a kérdések: Kivel volt még ilyen helyzete? Kitől sérült ennyire? Miben más a mostani élete, kik szeretik, mi a realitás, amit gondolnak róla? Mitől szorong? Miben szeretne növekedni? Sokszor elhanyagoló anya, elhagyó apa, rivalizáló testvér, gyerekkori bántások vannak mögötte. Beépíti az énképbe, ám már elég erős, hogy változtasson rajta. Azért kell az egész dráma, hogy tudatosulhasson, gyógyulhasson mindez. (Ezek valójában pszichológiai rendelőbe való folyamatok, de nagyon sokszor a segítő szerepben lévő altruisták ösztönösen próbálják szeretettel gyógyítani.)

kép: wallhere
Idén azonban érzelmileg túl kimerült voltam. A "kis lelki padocskámon" inkább csak szenderegtem, vagy a felhőket néztem. A vonuló felhők nálam a végső stádium, olyankor szoktam bámulni, ha annyira erős létszorongás tör rám, hogy szükségem van a kisimulásra és a világmindenséggel való teljes azonosulásra.
Ebbe egyszerűen nem fértek bele drámázó embertársak. Le is zártam kapcsolatokat, vagy ha nem hagyták, akkor erősen meghúztam a vonalat.
Valójában a projektálás egy agresszió. Senkinek nincs joga kivetíteni a másik emberre a személyes sorsproblémáit. De vannak diavetítők, melyek mindig újabb és újabb falat keresnek.
Azt hiszem, az emberi tisztelet ott kezdődik, amikor senki nem akarja a másikat eszközként használni (pszichés játszmákhoz sem), a felebaráti szeretet pedig az, amikor annak látjuk a másikat, aki, önnön egyediségében. A személyes szeretet pedig amikor időt szánunk a megismerésére.

A legjobb, amit az ember az életével tehet, hogy elmegy pszichológushoz, és egy kicsit átbeszéli az életútját. Ha belegondolunk, hogy egy évben könyvekre, szórakozásra, ruhára, netán felesleges tárgyakra mennyit költ az ember, abból kijönne egy olyan lelki segítség is, ami aztán nagyságrendileg javítja a boldogságélményt, és úgy egyáltalán a mindennapi életet. 
***

Mikor a fenti sorokat írtam, még tavaly volt, és tűnődtem, hogy kiengedjem-e a posztot. A barátokkal minden évben tartunk Óévbúcsúztatót, ahol megbeszéljük, kinek milyen változás volt az életútjában. Mi volt az enyémben?
Egy tíz éve húzódó életútbeli kérdés megoldódott. Nem mintha nekem sikerült volna megoldani, inkább úgy mondom, hogy mások, akik a kis padjukon ülnek, jöttek és segítettek, a csendes szelídek érzelmileg, a problémamegoldó keményebbek meg átrugdaltak pontokon.
A másik nagy krízis lefutotta a saját köreit, majd meglepő módon kisimult.
A harmadik, a legsúlyosabb, beállt egy elviselhető szintre. Ezzel még sok dolog lesz, de most már menni fog.
Közben pedig a sok elengedés mellett sokat írtam. Két regény és másfél novella született tavaly. Az írás nekem kisimulás, az eszképizmus pihentet. Szokták kérdezni, miért nem a rögmagyar valóságról írok. Nem azért kalandozom más világokban, mert félek a valóságtól, hanem mert pihenek és erőt gyűjtök ahhoz, hogy megváltoztassam. Nem a toll a legerősebb fegyver, hanem a tett.

Boldog új évet mindenkinek. Kívánok az új évtizedben mélyülő önismeretet, és szelíd megvilágosulásokat :)
kép: M.A.




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések