Sorok mögött: Kalandozások zsánerek között

Mostani írós körblogolásunkban arról mesélünk, merre jártunk, milyen zsánereket próbáltunk ki.

Az írást nálam rengeteg szóbeli mesélés előzte meg. Kiskamaszként azzal szórakoztattam az öcsémet, hogyan lehet vígjátékként, vagy épp krimiként elmondani a Piroskát, a Hófehérkét, és a csajosabb meséket.
Később is vevő voltam a hülyeségre, szép emlékeim vannak arról, hogy éjjelente kísértetsztorikkal ijesztgetem a többieket a táborokban. Az érzés, amikor megdermed a levegő, lélegzetvisszafojtva figyelnek... ah, hát az utolérhetetlen...:D

Sorok Mögött: Állatok, mint mellékszereplők

2014-ben indult a Sorok mögött rovatunk, ahol írók körblogolását olvashatjátok. Mostani témánk a könyveinkben szereplő állatok, állatmotívumok.

Az írásaim alapján azt lehet feltételezni, hogy imádom az állatokat, nagy rajongója vagyok minden élőlénynek. Valójában nem.

Kicsi voltam, amikor egy kakas ki akarta koppintani a szemem. Később kapott meg macska, volt részem területet védő német juhászban, nekem ment ismerkedő dámvad, szóval ha háziállat odajön és nyalogat, bújik, akkor persze, kap simogatást, de én magam nem kezdeményezek.

Mivel ösztönből megfeszülök minden élőlény láttán, így sokkal jobban megfigyelem őket, ahogy azokat az embereket is, akik imádják az állatokat, akiknek természetes az együttélés, és családtag egy élőlény. Kicsit talán csodálom is őket, és azt hiszem, ezek az ellesett pillanatok kerülnek bele az írásaimba, persze, kissé emberszerűvé varázsolva :)

Sorok mögött: Ej, ráérünk írni még...

2014-ben indult a Sorok mögött rovatunk, ahol írók körblogolását olvashatjátok. Mostani témánk a halogatás.

A halogatást sokan negatív dolognak tartják, de szerintem attól is függ, hogy mit és hogyan halogatunk. Amikor pszichóra jártam, egy szemeszter erejéig felvettem a halogatás pszichológiáját. Akkoriban még gyerekcipőben jártak a kutatások, angol cikkeket fordítottunk és megvitattuk. 

Nem is heverészek,
hanem az erőforrásokat optimalizálom... :)

Nagyjából az körvonalazódott, hogy vannak, akik stressz miatt halogatnak, vannak, akiket pont, hogy felpörget, mások túlvállalják magukat. Itt egy cikk erről bővebben.

Sorok mögött: Írás és leírás, avagy kongó csöndből zsongó tavasz

A nyelvet igazából  a költők birtokolják. Mi, prózaírók kispályások vagyunk ahhoz a lenyűgöző és zseniális hangzáshoz, és színességhez képest, amit egy jó költő lehív a kollektív nyelvi tudatból. Persze, hébe-hóba én is kifakadok, és az anyázást tört sorokba rendezem:

Írói ítélet

Prózát nem érsz

halj meg kopáran

halj meg nélkülem

egyedül egy verslábbal

Sorok mögött: Amiről nem beszélünk

Nibela érdekes témát vetett fel: írjunk arról, miről nem írunk.
Most épp tele a hócipőm, időnként felgyűlik a trutyi, úgyhogy lássuk, januárban mi az, amiről amúgy nem írnék, mert szerintem nem való írós blogra.
(A marketingeseket kérem, tegyék homlokukra a borogatást. :))

Első dolog a valakinek lenni témakör.

Mostanában párszor megdöbbentem, ahogy néztem az írókat, kritikusokat, irodalmi szervezőket... Nem attól lesz egy ember valaki, hogy valamit csinál, és az menő... Itt valami rohadt nagy tévedés van.

Kétféle igazi valakiság van a szememben. Az egyik az, amit én magamról is gondolok: soha nem tapodta a földet még egy ember ilyen gondolatokkal, ilyen genetikai mintázattal. Egyediek vagyunk, minden egyes ember, kivétel nélkül. Ez nem függ a népszerűségtől, sikertől, nem lehet mástól megkapni, de el sem tudja más venni. Szériatartozék az Élethez. Aki ezt megérti, átéli a mélységét, azt soha többet nem rángat múló siker. A létezés varázslat, egyszerűen nem tudtok nem egyediek és megismételhetetlenek lenni.

Gyerekkorom szörnyei

Itt a Halloween, így a Sorok mögött rovatunkban most saját szörnyes élményekről mesélünk, és arról, később - esetleg - milyen szörnyeket teremtettünk. :)

Az első gyerekkori élményem, nem könyvekhez kapcsolódott, hanem a plafonhoz, amin éjjelente néha megjelentek fénysávok, és mozogtak, de csak ritkán. A harmadik emeleten laktunk, és anyám egyszerűen nem értette, mi bajom. Én kicsi voltam, óvodás, és piszkosul féltem ilyenkor, hiszen ami mozog az él, nemde? 

Később elfelejtettem ezt az emléket, és csak akkor jött elő, amikor a gyerekeim először anyámnál aludtak, és megijedtek. Pontosan ugyanattól, egy váratlanul megjelenő, és pár másodperc múlva eltűnő fénytől. Kiderült, egy fekvőrendőr van a lejtős utcában, és ahogy az autók megbillennek, a lámpafényük ugrik fel egy pillanatra ilyen magasra.  :)

Sorok mögött: Imádott könyveim...

Egy kicsit elhavazott az élet, és lemaradtam a közös körblogolásról. De olyan szépen esett az eső, hogy megírtam... Imádom az esőt, mondtam már? :)

Szóval a mostani Sorok mögött rovat a kedvenc könyvélményekről szól, melyek oda vezettek, hogy írók lettünk... :)

Korcsmáros képregény

Fú, próbálom kikapcsolni a rajongós üzemmódomat, és csak a legfontosabb pontokat említeni...

Kezdetben vala Rejtő Jenő, akinek a nevét alsósként ismertem meg kedves külvárosi huligánoktól. Miattuk szerettem meg Rejtőt, a humorát, és a vidámság mögött lapuló kegyetlen sivárságot.

Aztán jött a Tarzanos korszak, meg az indiános, ó, a fiatal Old Shatterhand... vagy Old Death, aki a hátán viszi a koporsóját... Rémlik még valakinek? :) De izgultam Jókai regényein és sírtam A fekete gyémántokon, amikor égett a tárna. 

Lenyűgözött Dosztojevszkij, szerelmes voltam Aljosába a Karamazov tesók közül, de tűnődtem Asimov Sheldon-tervén, meg az Öszvéren. Umberto Eco és A rózsa neve, bakker egy középkori krimi... Drukkoltam, hogy ne dőljön össze a katedrális Follettnél, de Clavell is feledhetetlen maradt a Sógunnal, meg a Tajpannal. Tagore és Reményik ezer utamon elkísért, Pilinszky komorsága felvidított... Mai napig jobban emlékszem a könyvszereplőkre, versekre, mint egyes osztálytársakra, ami kissé gáz...

Sorok mögött: És akkor jött a mumus...

Sorok mögött címmel minden hónapban valami érdekes témát feszegetünk más írókkal. Most a szerkesztési élményekről mesélünk.

Kamaszként nem voltak hasonló érdeklődésűek körülöttem, és a barátaimat meg nem akartam elijeszteni kéziratok tukmálásával. Így aztán viszonylag későn ért az első olyan élmény, hogy valaki belejavított az írásomba.

Az első ilyen pillanat az Írókörben volt, 2005-ben nagyjából egyszerre történt, hogy a novelláimat elolvasta más (előtte csak regényt írtam), és hogy megnyertem az Új Akropolisz pályázatát. Pontosan ugyanaz a visszajelzés jött: nem elég feszes a szerkezet, túlírom a szövegeket. 

Sorok mögött: Miért lesz valaki író, más meg miért nem?

A mostani Sorok mögött írós körblogolásunk témája, hogy az írás tanulható vagy tehetség kell hozzá, esetleg mind a kettő.
Gyakran látok kezdőket lerakni a tollat, de látom az is, mi lesz írókból évekkel később. Pont ezért a tanulás kontra tehetség témakör évek óta izgat. Szerintem van egy harmadik dolog, ami nagyon fontos.  

Elmesélem az írós fejlődésemet, és azt, mikor hogyan gondolkoztam erről. Utána meg elárulom, miként látom mostanában :)

Fanok és fiksönök

A Sorok mögött írós körblogolásunk újabb témája a fanfiction írások.

Első gondolatom az volt, hogy kb annyit tudok erről, mint a repülősó a szárnyalásról, de aztán rájöttem, hogy több ponton is kapcsolódom a témához.
(A fanfiction lényege az, hogy kiadott regényekhez, vagy épp híres filmekhez új kalandokat írnak, vagy épp a szereplőket összehozzák egymással. Ennek hatalmas népszerűsége van idehaza is, külföldön meg egy őrület.)

A témával úgy találkoztam, hogy magukkal az írókkal futottam össze több helyen. Minden írós közösség tud valamin nyűglődni, ők azon tették, hogy vannak az original (eredeti) és vannak a fanfic írók. Először nem értettem, hogy pl. a HP írók miért mentegetőznek reflexből, hogy ők ám írnak eredeti, saját világra épülő történetet is. Mindig érdekel, miken tudnak frusztrálódni emberek, mint kiderült, ez nem csak az a kezdő réteg nyűgje, hanem publikáló írók is kissé zavartan kezelik, hogy ők fic írók voltak. Ha meg véletlenül a slash/yaoi (boys love) területre is merészkedtek, akkor arról mély a csönd, mert ciki. Nyilván nem lehet egy több ezres rétegre általánosítani, de akikkel én találkoztam, azok ilyen benyomást keltettek, és ezzel máris kivívták az érdeklődésemet.

Sorok mögött: várakozás

Sorok mögött címmel minden hónapban van valami közös témázásunk.  :) 

Advent van, ami várakozást jelent, és ennek kapcsán felmerült, hogy "amikor elkezdünk egy új írást, mi az, amit remegve várunk az új munkában, vagy azért, mert annyira szeretnénk megcsinálni, vagy azért, mert annyira félünk tőle?"

Most pont két regény között vagyok, épp a várakozás időszakában. Az egyiket már eleresztettem, de idő kell, mire a szereplők eltávolodnak, kell hozzá az, hogy más fejében valósággá váljanak. Ha megjelenik a könyv, akkor ez megtörténik, és olyan érzésem támad, mintha egy kikötőben állnék, és a távolodó hajót nézném. Nem tudom, más író hogy éli meg, de én szeretek búcsúzni. Lekörmöltem egy történetet, de ez igazából csak egy keret, árnyalakok és árnyvilágok, és egy másik ember teszi majd valósággá, az olvasó, aki buszon ülve lapozgat, vagy otthon a heverőn hasalva olvas. Megtölti ezt a keretet a saját képzeletével, és életet ad a figuráknak. 

Most jön a könyvbemutató, a nyilvánosság számára elindul útnak Kósza lovag, és zavarba jön Mia Anne cukkolásaitól, ahogy a lány is őtőle, a professzor meg bénázva próbál gyereket nevelni, de a világmegmentésben sokkal jobb... 

Én azonban már várakozom.

Sorok mögött: pszt, szereplőkról jót vagy semmit

Pár íróval rendszeresen jelentkezünk Sorok mögött címen közös témázással. Most olyasmit vesézgetünk, hogy miért jó és rossz az, ha a fikcióban a történet leszűkül a karakterekre és az ő világképükre... 

Általában ezek a témák úgy születnek hogy valaki bedob a közösbe egy gondolatot, és megírjuk. Az előzőre nem volt időm, de gondoltam, a mostanit kifejtem. Aztán kicsit le is állt az agyam magánál a témánál.

Szerintem pontosan az a jó, hogy minden írás leszűkül a karakterre. Valószínűleg azért élvezem ezt annyira, mert eleve 3-4 nézőpontos mesélést folytatok, a mostani regényemben is három főbb szereplő szemszögét használom. Hiszem, hogy kétféle konfliktus létezik, az egyik az erőforrások szűkösségén alapul (kevés oxigén, kevés olaj, kevés szexi partner), a másik pedig a  kommunikációs problémán. Bármily furcsa, utóbbi a nagyobb gond, a világ kommunikációs problémák halmaza, és ezt nagyon szórakoztató regények cselekményének megtenni. Ki mit tud, mit lát az adott helyzetben, mindig ez a legfőbb kérdés, és nagyon vicces felelni rá. Szeretem azt, amikor mások bőrébe bújhatok, és ugyanazt a szituáció más jelentést nyer. 

Sorok mögött: Anyóst minden főhősnek!

A Sorok mögött rovatban minden hónapban közös témát fejtegetünk pár íróval. Most az árva hősökről, meggyilkolt családtagokról beszélünk, persze, nem a sajátokról, akik be mertek szólni, hogy minek írunk mosogatás helyett, hanem a könyvek lapján korai halált szenvedett rokonságról.

A hősök legtöbbször praktikus okokból idegen városba költözött egyke árvák, akiknek még a macskáját is lemészárolta a gonosz jakuza/űrlény/sorozatgyilkos, hiszen ha bárkiről is gondoskodniuk kellene, máris kevesebb hajlamuk és idejük lenne világmegmentésre. A kalandregények és fantasy írások hemzsegnek a magányos harcosoktól, és szegényeknek nincs anyukájuk, aki leüvölthetné a hajukat, hogy elfelejtettek mosogatni.

A steril hősök mindig kétdimenziósak. Önmagunkat más emberek által ismerhetjük meg, hiszen olyan reakciókat váltanak ki, melyeket sokszor nem is gyanítunk. (A pszichodráma is ezen alapul... menjetek rá, jó móka! :))

Sorok mögött: Beszéljünk a szexről...

Megint jelentkezünk a rendszeres írós körblogolásunkkal, és most a szexről fogunk mesélni. Kérlek, takarjátok le a méhecskéket és virágokat, nehogy lelki törést szenvedjenek..:)

Azt gondolnánk, hogy csak a szexkönyv-írók problémája a nemiség és annak mennyisége, de valójában ez jóval általánosabb kérdés. És a mezei írók élete sokkal nehezebb e téren. Miért is?

Képzeljünk el egy viking harcost, aki 20 éves és minden csatában a harcok sűrűjébe ront. Aztán egyszer - a kor szokásainak megfelelően - társai meg akarnak erőszakolni foglyul ejtett nőket. Ő pedig nem engedi. Mit kapunk? Egy igazi férfit, aki pozitív hős?

Ühüm... és ha tudjuk, hogy a vikingünk első csajos éjjelén csődöt mondott, és azóta kételkedik a saját férfiasságában? Akkor azért akkora harcos, mert kétségbeesetten bizonyít önmagának, hiszen egy olyan világban él, ahol csak a maszkulin mivolta az érték, és csak azért avatkozik közbe az erőszakolós jelenetbe, nehogy elvárják tőle is ezt a kalandot, és kiderüljön a szégyene. Egyetlen dolgot változtattunk meg, mégis teljesen más szereplőt kaptunk, más motivációval, noha a külső tettek azonosak.

Sorok mögött: szív küldi szívnek, lehetőleg jó véresen

E havi közöst témánk az olvasók kedvenc elvárása: legyenek szerethető szereplőink...

Amikor meghallottam a témát, azonnali zsigeri olvasói reakciót váltott ki: naná, én magam sem olvasok végig olyan könyvet, ahol nem érdekel a szereplők sorsa. Toll az író fülébe... kifogás, hogy "de hát xy-t így írtam meg és kész"...

Ezen jól el is gondolkoztam, főleg, mert kapcsoltam, hogy ja, én is író vagyok, és amúgy meg toll az olvasó fülébe...

Pár héten át elkávézgattam a téma fölött, és írtam egy állati hosszú bejegyzést... amivel rögtön gyanús lettem magamnak, mert akkor kezdek elemezgetni, vagy élőben monológot előadni, ha valami a komfortzónámat veszélyezteti. Ilyenkor gondolkozás nélkül "terelek", szinte evolúciós túlélési reakció.

Ez a mostani kérdés megint kissé beljebb ment a kényelmesnél. Sok írós barátomnak valóban az a gondja, hogy az olvasók szerethető szereplőben reménykednek. De nekem nem, engem ezért pont csesztetnek néha. Miért ennyire populárisak a hőseim? Hogyan lehet komoly témákról így írni?

Sorok mögött: lényeg a lényeg

A mai témánk az, hogy mi a fő témánk, miért kezdtünk el írni, melyik történet miatt...

Hetekkel ezelőtt tök jól kitaláltuk a témát a többiekkel, de bennem már onnantól motoszkál a kétely, hogy ezt mennyire lehet őszintén megírni... Sőt, kell-e egyáltalán?

 Minden plusz információ óhatatlanul befolyásolja az olvasót, és nem magát a sztorit látja, nem csak  a saját élményeit rakja bele. Az olvasás egyfajta varázslat, és van ennek valami meghitt csendje, amit nem szabad megzavarni.
Nem kell tudniuk, hogy mikor miből merít az író, vagy milyen furcsa dolgokkal küzd. Mikor esik széjjel, mikor boldog, vagy milyen hirtelen hatások érik. A szöveg az szöveg, és önálló élete van.

Talán azért is írok fantasztikumot, mert gyáva vagyok szépírónak. Könnyebb milliókat megölni, mint a szomszéd halálát feldolgozni, könnyebb vicces pasikat kreálni, mint emlékezni, milyen ha emberek Piszkos Fred módjára élnek... Ahol mély a víz, ott csendes. Kamaszként ezt gondoltam, és ma is így hiszem. 

Hajdan furcsának tartottam, miért feszít egy történet elemi erővel, és más sztori miért csak játék. Volt pár évem, meg sok pszichós könyvem, hogy lélektani elemzést végezzek magamon, megfejtsem, hogy a külső és belső hatások hogyan kapcsolódnak, hogyan válnak leírott szóvá.

De na és? Számít ez másnak rajtam kívül? Nem hiszem. Minden jó könyv párbeszéd az író tudata és tudattalanja között, egyfajta önismereti út. Még akkor is, ha fekete humorral van kikövezve, sőt, akkor igazán.

 Úgy vélem, egy zsánerírónak sose szabad túl komolyan vennie magát. Mind a kor perctermékei vagyunk, ötven év, és a nevünket se ismerik, mint ahogy a hatvanas években publikált könyveket is a mai fiatalok azért szedik le a rég halott dédi padlásáról, hogy papírgyűjtésbe elvigyék. És ez így van jól.

Hogy mi a fő témám? Nos, ha 90 éves koromban ez még bárkit érdekel, majd megmondom, mi volt. Az igazi lényeg az itt és most. Ha jó a történet, akkor az olvasó sír, kacag, izgul, és eszébe se jut maga az író.

***

Többiek bejegyzései, akik szociálisabbak nálam... :)

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Moskát Anita

Sorok mögött: írók, olvasók, elvárások

Pár írótárssal idén is jelentkezünk a Sorok mögött rovattal, amiben ugyanazt a témát járjuk körbe. Mi se tudjuk, hogyan bontja ki a másik, így aztán igazán izgalmas a körblogolás, főleg a mai téma. Mi is ez? Az olvasói elvárások és a megfelelés kényszere... Vagyis mennyiben jó az, hogy az olvasó a netes közelség miatt visszahat (vagy vissza szeretne hatni) egy történetre...

Azt gondolom, hogy rengeteg íróban szorongást kelt, amikor külső nyomást érez. Az olvasó talán nem is sejti, hogy érzelmi nyomást gyakorol az íróra, amikor szerethető karaktereket akar a könyvbe, vagy azt, hogy x és y összejöjjön a következő részben, vagy bizonyos szálakat kibontson a szerző a háttérvilágból. Ugyanis ez nem így működik. Az író önnön tudattalanjából hoz fel elemeket, és ezek a legerősebbek. Nyilván szeretné, hogy kedveljék a könyvét, de esetleg szétfeszíti az ellentétes elvárás.

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

Pár másik íróval körblogolásba kezdtünk, és "Sorok mögött" címmel minden hónapban valami érdekes témáról mesélünk. Most a karakterekről esik szó, és arról, ki hogyan viszonyul hozzájuk.

Azt hiszem, egy intenzív szellemi alkotást nem lehet létrehozni anélkül, hogy ne türemkedjen be a valóságba. Egy tudós körül műszerek és számítások hevernek, régi korokban talán falra firkált jegyzetek... az író körül is hasonlóan van mindez.

Én nagyon régóta mesélek önmagamnak, nagyjából 5 éves lehettem, amikor elkezdtem. Valahogy kialakultak a szabályok is, soha nem vittem valós személyt a fantáziába, soha nem szerepeltem én magam ezekben az éber álmokban, és nem kezeltem képzeletbeli barátoknak sem a szereplőket. És ami az érdekes... soha nem láttam őket. Nincs vizuális képük, hanem csak lelki lenyomatuk.

Sorok mögött: Az ihletről

A könyvesbloggerek mostanság rendszeresen közös témát boncolgatnak (lásd Zenka blogját), és nagyon imádom ezeket a bejegyzéseket. Arra gondoltam, kalandra fel, mi is mesélünk, akik a papírt koptatjuk. Rögvest meg is kerestem pár barátot, írótársat, és ők is jónak tartották az ötletet. Szívesen vesszük, ha más szerző is csatlakozik a körblogoláshoz, szeretettel várunk mindenkit. Ha ti is írtok a témáról, küldjétek el a linket, beteszem a bejegyzés alá. :)

 *

Szóval az IHLET...

Pár hete az Ask.fm falamon valaki megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok, ha nincs ihletem. Egyszerű, nem írok, feleltem.

Utána eltűnődtem azon, milyen kis fapados vagyok, hogy még ihletem sincs.

De lehet, hogy ez abból adódik, hogy másképp gondolkozom.Ovis korom óta történeteket mondok magamnak, nekem ez tök természetes. (Kiskamasz voltam, amikor rájöttem, más nem mesél saját magának. De mi a fenét csinálnak az agyukban?) Rengetegszer elmeséltem ugyanazt a sztorit, azon szórakozva, a másik szereplő mit lát ugyanabban a szituban. Mi van, ha 30 évvel idősebb? Ha más a neme? Ha másképp dönt? Ez jópofa, elalvás előtti játék volt.