Egy kicsit elhavazott az élet, és lemaradtam a közös körblogolásról. De olyan szépen esett az eső, hogy megírtam... Imádom az esőt, mondtam már? :)
Szóval a mostani Sorok mögött rovat a kedvenc könyvélményekről szól, melyek oda vezettek, hogy írók lettünk... :)
 |
| Korcsmáros képregény |
Fú, próbálom kikapcsolni a rajongós üzemmódomat, és csak a legfontosabb pontokat említeni...
Kezdetben vala Rejtő Jenő, akinek a nevét alsósként ismertem meg kedves külvárosi huligánoktól. Miattuk szerettem meg Rejtőt, a humorát, és a vidámság mögött lapuló kegyetlen sivárságot.
Aztán jött a Tarzanos korszak, meg az indiános, ó, a fiatal Old Shatterhand... vagy Old Death, aki a hátán viszi a koporsóját... Rémlik még valakinek? :) De izgultam Jókai regényein és sírtam A fekete gyémántokon, amikor égett a tárna.
Lenyűgözött Dosztojevszkij, szerelmes voltam Aljosába a Karamazov tesók közül, de tűnődtem Asimov Sheldon-tervén, meg az Öszvéren. Umberto Eco és A rózsa neve, bakker egy középkori krimi... Drukkoltam, hogy ne dőljön össze a katedrális Follettnél, de Clavell is feledhetetlen maradt a Sógunnal, meg a Tajpannal. Tagore és Reményik ezer utamon elkísért, Pilinszky komorsága felvidított... Mai napig jobban emlékszem a könyvszereplőkre, versekre, mint egyes osztálytársakra, ami kissé gáz...
Voltak csúcsélmények. Ilyen az 1984, amit egy osztálykiránduláson a buszon olvastam, és akkor jöttem rá, hogy még láttam a puha diktatúrát, és felnőtteket félni.
De egyszer megvilágosodtam a Balaton mellett egy sátortáborban. Jungtól a Válasz Jób könyvére kötete olvastam, és a haverok kérdezték, mi baj, mitől sápadtam el ennyire. Ezek még mind olvasói élmények voltak.
 |
| KEEC |
Kezdő írópalántaként az első könyvek, amiket tudatosabban megfigyeltem Leslie L. Lawrence és Vavyan Fable korai könyvei voltak. LLL -nél az információ adagolása nyűgözött le, úgy fel tudta csigázni az érdeklődést, és úgy megcsavarta a sztorikat, amin csak pislogtam. Fable könyveinél az a laza szemtelenség tetszett, és a nyelv átgyúrása. Goldenlane meg a humorával fogott meg.
Aztán kezembe került egy könyv, és azt éreztem, igen, így szeretnék írni. KEEC: A nagy világregatta volt ez a kötet... szerettem a laza csevegős stílust, szerettem, hogy az író nincs előtérben, csak a szereplők, nagyon jók a karakterek, és rengeteg hülyéskedés mellett ott egy komolyabb krízis. Sajnos Bencsik (Chippendale) egyetlen könyvet írt, aztán elment politikusnak...
A másik erős élmény Orson Scott Card: Teremtő Alvin ciklusánál volt. Card stílusa minden könyve elején kissé idegesít, idő, mire belerázódok, de ennek ellenére az egyik kedvenc szerzőm. Amit szeretek a regényeiben az, hogy minden dolognak két oldala van, és hatalmas toleranciával áll a negatív szereplőkhöz is. Nála jöttem rá, hogy igenis a szórakoztató irodalom burkoltan komolyabb témákról is szólhat, vannak gondolatok, melyek átfénylenek a sorok között.
Card irodalomszervezőként is példaképem volt, rengeteget tett a fiatal írók oktatásáért. Kissé nehezen teszem helyre, hogy pár éve balhék vannak körülötte, elég szélsőséges melegellenes megnyilvánulásai vannak, amit sehogy sem tudok összeegyeztetni a regényei tartalmával. Ezek a hírek teljesen más embert festenek le, mint a könyvei.
Van még egy dolog, ami a halott íróknál jobban hat, ezek pedig az élő kortársak.
Nagyon sokat tanultam a környezetemben lévő íróktól. Páran lenyűgöztek azzal, ahogy a témákat kibontják. Nagyon intenzív képeket használnak, részletgazdag leírásokat, és komoly, sőt komor témákat vesznek elő. Egy időben azon is eltűnődtem, hogy vajon rosszabb író vagyok-e, mert nem ások mélyre... A jó írók tök komolyak, nemde? Úgyhogy gépem magányában megtanultam egy sokkal leírósabb, komorabb mesélési technikát.
Majd rájöttem, akar a halál komoly lenni... :) Önmagamat adnám fel, ha nem azt írnám, amit most írok. Hatalmas felszabadulás volt, és onnan kezdve udvariasan vigyorogtam, ha egy lelkes irodalmár azt magyarázta, írhatnék kevésbé szerethető karakterekről, meg nehéz témákról, szóval vegyem már komolyan magam... :)
De legyen szó az idősebb írókról is.
Azt hiszem, minden író életében van egy-két öregebb kolléga, akihez kissé hasonlítanak a képességei, vagy épp akihez fordulhat, ha baj van.
Mi van a házastárs utálja, ha írsz? Mi van, ha bérírást ajánlanak? Mi van, ha elveid vannak, ám össze kellene csapni a munkát? Mi van, ha egy olvasó frászt hoz rád? Mi van, ha kettétört az életed, szenvedsz, vagy épp szeretsz, hogy lehet írni mellette? Mi van, ha nincs értelme semminek? Vannak dolgok, amire az tud felelni, aki már maga is átélte, és évek távlatából néz vissza.
Nekem is akad egy ilyen író az életemben. Tűnődtem, hogy leírjam-e a nevét, de nem akarom kínos helyzetbe hozni, meg a mai napig csak futó ismerősök vagyunk. Majd egyszer elmesélem neki, mennyire hálás vagyok. :)
Ha nyűglődtem valamivel, és rendezvényen, sörözésen összefutottunk, egy órán belül előadott egy olyan sztorit, amiben arról mesélt, hogyan cseszett el valamit, vagy hogyan jött ki jól a szituból. Én elég zárkózott vagyok, idegenekkel tuti nem kezdek a lelki bajaimról csevegni, szóval biztosan tudom, hogy nem kérdeztem rá. Egyszerűen csak a tudattalanja rám hangolódott, és simán átadott pár élettapasztalatot. Kissé ijesztő volt, mert két éven át rendszeresen előfordult.
Aztán utána eljutottam oda, hogy kérdezzek, és gyanítom, nem mindig tartott épeszűnek, de becsületére legyen mondva ilyenkor a szeme se rebbent.
Mostanság már nem szoktam látni, de ha fura fiatal írók vannak körülöttem, és zavartan mondják, hogy velem álmodtak, vagy más irracionális dolgokat, meg ha hirtelen ingerenciát érzek írós sztorikat mesélni, mindig ő jut eszembe. Az élet körkörös, és néha meglepve látom, most az én élettapasztalataim kerülnek máshoz. :)
Ha gondoljátok, meséljétek el a nagy könyves élményeiteket :)
***
Korábbi Sorok mögött témák
Többiek bejegyzései a témában:
Bartos Zsuzsa
Puska Veronika
Gaura Ágnes
Demi Kirschner
Buglyó Gergely
Kedves On Sai!
VálaszTörlésElőször is nagyon örülök neki, hogy visszatértél a körblogolásos témákhoz, mert ezeket imádom olvasgatni. Inspiráló és elgondolkodtató.
Már egy korábbi bejegyzésedben is írtad, hogy Karl May regényei nagy hatással voltak rád, és be kell vallanom, rám is. Hihetetlenül mérges voltam a mamámra, mikor egyik nyáron épp bölényvadászat közben zavart meg azzal, hogy ebéd... Sose felejtem el. Mikor először olvastam ezeket a regényeket, beleszerettem Old Shatterhadbe, és elalvás előtt én is sok történetet kreáltam a fejemben, még ha időutazás nem is volt benne. (Rendszerint egy bérgyilkos lánnyal próbáltam összehozni, aki foglalkozásából adódóan másképp állt az emberi élethez, annak kioltásához, és ebből egész jó kis veszekedések lettek...)
De emellett imádtam Rejtőt, Jókait, Gárdonyit, nagyszüleim polcain található valamennyi könyvet - főleg az indiánosokat -, Jane Austent, Charlotte Bronte-ot, Shakespeare-t, Joy Adamsont, Fekete Istvánt stb. Manapság elsősorban tudományos könyvek kerültek a kezembe, de itt a nyár, és elolvastam kedves lovagjaid történetét, ami nagyon tetszett, különösen az apa karaktere. Az udvarunkon álló diófára pedig egészen másképp tekintek azóta... ;) Remélem, olvashatok még tőled hasonlóakat. (Sajnos a sci-fi nem az én világom.)
Azzal nincs gond szerintem, ha egy-egy könyvszereplőre jobban emlékszel, mint az osztálytársakra. Nekem van olyan osztálykirándulásom, amiről csak annyit tudok, hogy a barátnőm megvette az Éjszaka Háza sorozat első kötetét, és a buszon azt olvastam. Semmi más nem maradt meg a kirándulásból, pedig maga a könyv annyira nem is tetszett...
Bejegyzésed vége elgondolkodtatott. Én is írogatok, próbálkozom - ki nem? -, így hát ha nem is olyan mértékben, de találkoztam hasonló problémákkal. Nem egyszerű. Azt mondják, aki ír, az azért teszi, mert valami fáj. Sokszor ez így is van. Néha azonban pont emiatt nem lehet írni. Ha pedig nincs senki idősebb, aki tanácsot tudna adni, olyankor még a könyvekhez is lehet fordulni. Én legalábbis Fekete Istvánt szoktam olvasni, ha nem találom magam. :)
Ha a házastárs utálja, ha ír a másik fél, ez eléggé különös számomra - első hallásra/olvasásra. Viszont azt hiszem, valamilyen szinten átéltem már, ha nem is házastárs, de szülők miatt igen. Amikor abszolúte nem értik, miért ír az ember, amikor takaríthatna/főzhetne/plusz munkát vállalhatna.
Nem tudom, te hogy voltál/vagy vele, de engem zavar, mikor ismerősök jönnek rá, hogy írok, és el akarják olvasni. Olyankor úgy érzem, el tudnék süllyedni a szégyentől, ugyanakkor izgulok, vajon mit szólnak hozzá. Normális ez, vagy megint csak nekem van valami agybajom? O.o
Egy kérdésem lenne még a végére a könyved kapcsán. Hogy jutott eszedbe a dió? Mert így olvasva már persze, egyértelmű, és rájöttem, hogy régebben én is felfigyeltem a furcsa alakjára, hogy mennyire hasonlít egy agyra, de az soha meg nem fordult a fejemben, hogy erről akár írni is lehetne.
Múzsák legyenek veled!
Piros
Örülök, hogy hasonló könyves élményeid vannak. :)
TörlésFekete István szerintem is lenyűgöző. Nagyon szerettem azt a nyugalmat, mégis mozgalmasságot, ami a könyveiben van, meg azok is jók, amik személyesebb írások.
Az tényleg érdekes szitu, ha ismerősök olvasnak. Nekem nem volt ilyen gond, a kézirataimat nem olvasta a család. Később az újságokban megjelent novellákat már igen, és akkor estem át ezen, no, az kicsit fura volt. :D Egy idő után megszokják ők is, meg Te is, és utána már nem lesz különösebben érdekes. Inkább az lesz a téma, hogy mikor jön a folytatás, és hogy miért nézel tíz részt a sorozatodból írás helyett :P
A dió viccesen alakult. Először kitalált szörnynek indult, de ijesztő lett, így valami komolytalanabbat akartam. Van egy diófa a hátsó kertembe, és onnan jött az ötlet. A dió-agy párhuzam meg csak úgy spontán adódott. Pár sort ki is kellett törölnöm, mert a darált agyak megevését kifejtettem, és nekem is megfordult a gyomrom. Ez mégis csak könnyed ifjúsági könyv... :D
Örülök, hogy itt jártál, és meséltél :)