Utolsó simítások a Vágymágusok novellásköteten

Mostanság nagy a csend körülöttem, de hát igazából nem hír, ha egy író ír, általában úgy zajlik, hogy betűk kerülnek egymás után, és semmi izgalmas, csak jó sorba kell tenni őket :D Nagyon szeretek tópartok mellett írni, és most több helyen is volt rá alkalmam, ami sokban segítette a történetet.

Idén két Vágymágus könyvet szeretnék a polcokra juttatni. Az egyik a novelláskötet ősszel, a másik a negyedik, befejező rész télen. 

A novellákat az elmúlt évek alatt írtam a Patreonra. Most abból születik egy válogatás, és írtam hozzá újabbakat is. Kicsit tűnődöm, hogy legyen-e valami egyedi címe a kötetnek, vagy elegánsan a "Novellák" nevet viselje, hogy egyértelmű legyen, ez nem regény :)

Hogyan született a Vágymágusok?

Április elején kész lettem a Vágymágusok sorozat első kötetével. Ez a sztori elég furcsán alakult ki, egyszerre nem hagyott nyugodni, de évekig nem is tudtam megírni. 

Amikor megjelent az Apa, randizhatok egy lovaggal? könyvem, utána sokan kérdezték, hogy lesz-e újabb Vörös pöttyös regény. Rögtön eszembe is jutott a kedvenc toposzom, a lány fiúruhában történet. Hajdan imádtam az Én és a kisöcsémet, és A Nőstényoroszlán énekét is. 

Láttam is magam előtt a kiindulópontot, az eldugott, gyönyörű völgyet. Benne a 17 éves ikreket, Roant, aki zenész akar lenni, nem elsőszülött nemes, és Riannát, aki fiúruhában a birtokot igazgatja, és csak titokban használhat mágiát. Hogy miért titokban, azt nem tudtam, de gondoltam, hagyom érni a szereplőket, és ha akarnak, majd útjukra indulnak.

Hogy áll az Artúr?

A legutóbbi négy ember, aki kérdezte, hogy áll az Artúr, és megkapta a választ, mind közölte, hogy "Bea, úgy írsz, mint Martin..."

Persze, egyszeri írónk lelke ilyenkor felragyog, hogy ah, Martin, a nagy mesélő, Trónok harca meg minden, de megtisztelő a hasonlóság. Csak aztán mindig hozzáteszik, hogy "...olyan ritkán." :D Ilyenkor aztán lekonyulok, mint virág a jégeső alatt alatt.

Azért Martinnak kissé könnyebb. Néha elálmodozom azon, hogy férfi író vagyok, és vasárnap délben húslevest hoz valaki a kezem alá, mire megsértődök, hogy minek zavar űrcsata közepette, és miért nem érti meg az írói nagyságomat :D

Néha elálmodozom azon, hogy szerkesztőként külföldiekkel foglalkozom, és nem kapok felháborodott vagy depressziós fb üzeneteket, mert valaki nem került be írósuliba, nem jutott át előszűrésen, vagy simán csak nincs elég gyorsan elolvasva az írása, nem foglalkozik vele a kiadó. Mindezt a hétköznap estéken, hétvégéken, és milyen bunkó vagyok, ha nem felelek, beáldozva a saját írós időmet.

Vagy eltűnődök azon, milyen lett volna, ha az ex nem megy el boldognak lenni, rám hagyva három gyerek felnevelését, és eltartását a mai Magyarországon.

Aztán rájövök, hogy utálom a húslevest, és ha minden vasárnap egy pasi lelkesen ezt főzne, bebüdösítve vele a házat, tuti kinyírnám vagy őt, vagy minden mellékszereplőt az Artúr kötetben. A munkámat sem cserélném le, mert imádom, még a néha drámázó írókat is. Iszonyúan jó látni, ahogy évek alatt fejlődnek, és az elsőkönyvesként vívott balhék mint gyerekcipők elmaradnak, ahogy átveszik a szakmai tudást. Ami meg a három kamaszomat illeti, hajdan mindörökké lusta álmodozó maradtam volna, ha nem én vagyok a családfenntartó, és nincs rajtam gazdasági nyomás, hogy pénzdíjas novellapályázatokra írjak.

Szóval Martin milliomos férfi íróként azért jóval könnyebb élethelyzetben van. Lehet, hogy pont ez a baja. :D :P

Mese másképp :)

(Ez a moly.hu-n egy kreatív írás feladatra született, kedvenc gyerekkori mesém átirata :))

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg, aki prozopagnóziában szenvedett. Képtelen volt felismerni az arcokat. Királyi szüleit hangszínükről, nemes tartásukról ismerte fel, az udvarbeli népeknek viszont a nevét sem tudta, így inkább csak előkelően mosolygott rájuk. 

Már ifjúkorában majdnem sikerült háborút kirobbantania, amikor arannyal hímzett, gyémánttal díszített kabátját nem az ajtónállónak adta, hanem az épp ott vendégeskedő szomszéd király kezébe nyomta. Szerencsére bölcs atyja diplomáciai úton rendezte a bonyodalmakat, azt hangoztatva, hogy ez egy helyi népszokás, és attól kezdve minden királyi látogató egy gyémánttal kirakott kabáttal távozhatott, ami igencsak megcsappantotta a kincstárat.