Új utakon

Mostanság sok a változás körülöttem. Február végén leállt a munka, amit végeztem, így hirtelen egy döntéshelyzetbe kerültem, hogy mit szeretnék az életemmel. 

Még jó, hogy soha nem volt élettervem, pusztán csavargója vagyok a sorsnak. Van ebben valami végtelen szabadság, mert nem ragaszkodom szerepekhez. Így aztán egy éjszaka meghoztam a döntést, hogy útra kelek, és nem maradok a kiadó kötelékében. Hajdan a tehetséggondozás érdekelt, azért csatlakoztam, lenyűgöző volt egy ilyen rendszer létrehozása.  

Gondolatok: Kapcsolatépítés kontra kapcsolódás

Tavaly nyáron vicces helyzetem volt. Egy csapat íróval dumálgattunk, és nyűglődni kezdtek, hogy mindenki elvárja tőlük a kapcsolatépítést, cukiskodást, és ez milyen kellemetlen.

- Hát, akkor ne építsetek kapcsolatokat. Én sem szoktam, mégis író lettem - mondtam csodálkozva.

Zavart csend. J. rám nézett:

- Ööö... nekem te vagy kapcsolatépítésben a példaképem...

A lányom és a barátnőm diszkréten beleröhögött a teába. Én is kemény öt másodpercig tudtam tartani a nevetést, de aztán nem bírtam tovább. Én ugyanis nem értek egyet a kapcsolatépítéssel.

 

Utána beszélgettünk, és kissé meglepődött a csapat, mit gondolok a témáról. Kérték, írjak már erről egy bejegyzést, mert lehet, jó lenne másnak is. Szerintem ezek teljesen evidens dolgok, de azért elkezdtem. Majd jött az élet, sok dolgom lett, most viszont megint nyár van, és megint szabin vagyok, az eső meg orvul esik...

Akit érdekel a téma, készítsen be egy kávét, jövök és mesélek... Jó hosszú lesz :)

Gondolatok: Amikor kikerül az utolsó pont

Kész a Vágymágusok folytatása.

Vannak pontok, melyek mögött egy egész regény áll. Nagyon különös érzés kitenni ezt a pontot, van egyfajta megkönnyebbülés benne. 

A regények közepén mindig van egy holtpontom, ami mély sötétség, és úgy érzem, soha nem lépek ki belőle. Évek rutinja megtanított rá, hogy ilyenkor húzzak elő egy papírt, és írjam le fejezetenként, hogy mi történt eddig. Soha nem jegyzetelek, a háttérvilágot és a szereplők sorsát mindig fejben tartom, egyszerűen túl bonyolult lenne leírni, hiszen mindről jóval több képem van, mint amennyi később

a lapokra kerül. Ez az egyetlen jegyzet, amit elkészítek, egy utólagos térkép, hogy lássam, milyen utat jártak be eddig a szereplők, és emlékezzek az eredeti tervekre, majd megértsem, hol tértem el tőle, és milyen út vezet előre.

Amikor átlendülök a holtponton, utána újra a normál tempójú írás jön. Ám a regények végére felgyorsul az írás, képtelenül sok időt töltök a gép mellett, ebből csak a külső kötelességek zökkentenek ki. De nem olvasok könyveket, nem nézek filmeket, a világom beszűkül a történetre és nem csinálok semmi mást már, csak hűséges krónikásként loholok a szereplők után. Olyan érzés, mint ha már nem bírnának várni, valósággá akarnának válni. Mintha egy dimenzióban léteznénk, beszippant a világuk, megszűnnek az énhatárok köztük és köztem.

2019 - Évösszesítő... egy kis kollektivista gyorstalpalóval :)

kép: pinterest

A 2019 ritka nehéz év volt, egy csomó olyan problémával szembesültem, amit nem tudtam megoldani, vagy olyan módon kellett, ami nekem érzelmileg nem megy.

Az előző év se volt könnyű, nem is jelent meg regényem, de optimistán úgy indultam a januárnak, hogy ide nekem az oroszlánt, mit nekem regényírás, meg magánéletileg is ezernyi tervem volt. Aztán év elején keresztülment a családon az Élet nevű tehervonat, és biztos, ami biztos, még vissza is tolatott. Plusz meg kellett oldanom valamit, amit tíz éve nem tudok.

Annyira nehéz év volt, hogy külső írós tevékenységben csak a fontosabb dolgokat tartottam meg, minden mást elkezdtem lepakolni magamról. Közönségtalálkozón Egerben és Pakson jártam, mindkettő nagyon jó élmény volt. Részt vettem a Csillagponton Debrecenben két kedvenc íróm, Raana Raas és Szabó Sándor társaságában. Kiültem beszélgetésre, dedikálásra a kiadó rendezvényein: a könyvfesztiválon, könyvhéten, az őszi Olvasás éjszakáján és a téli Csillagszórón. (Utóbbiról hanganyag itt.)

Lehozott egy interjút a Népszava, lehet-e a jóért rosszat tenni címmel. Illetve volt egy élő beszélgetés a Manna FM rádióban is egy kis lelkizéssel. (Hanganyag itt.)

Gondolatok: A víztudatosságról

Vannak olyan barátok, akikkel évente egyszer sikerül összefutni, és akkor - hiába járunk november elején - elhangzik a kérdés:

- Na, milyen volt a nyarad?

- Láttam embereket mosogatni.

Csak a legmélyebb élményeinkről mesélünk, és nekem ez volt idén a legerősebb benyomás. 

Voltam táborokban, bográcsozásokon, baráti talikon, és ott álltam kerekre tágult szemekkel, hogy ömlik a csap, és ötven liter víz elmegy pár koszos tányér miatt. 

Néha próbálkoztam, hogy izé, de azt a választ kaptam, hogy "bocs, így tudok mosogatni".

Mi ezzel a gond?

A sci-fit azért szeretem, mert logikus. Ha módosítasz egy elemet az adott világban, máris borul a rendszer, és ok-okozati láncolat alapján megváltozik minden. Ez egy gondolkozási rugalmasság, és az a vicces, hogy a valóság eseményein is jól alkalmazható.

Mit látok a valóságban?

Egy változást. 

Hogy áll az Artúr?

A legutóbbi négy ember, aki kérdezte, hogy áll az Artúr, és megkapta a választ, mind közölte, hogy "Bea, úgy írsz, mint Martin..."

Persze, egyszeri írónk lelke ilyenkor felragyog, hogy ah, Martin, a nagy mesélő, Trónok harca meg minden, de megtisztelő a hasonlóság. Csak aztán mindig hozzáteszik, hogy "...olyan ritkán." :D Ilyenkor aztán lekonyulok, mint virág a jégeső alatt alatt.

Azért Martinnak kissé könnyebb. Néha elálmodozom azon, hogy férfi író vagyok, és vasárnap délben húslevest hoz valaki a kezem alá, mire megsértődök, hogy minek zavar űrcsata közepette, és miért nem érti meg az írói nagyságomat :D

Néha elálmodozom azon, hogy szerkesztőként külföldiekkel foglalkozom, és nem kapok felháborodott vagy depressziós fb üzeneteket, mert valaki nem került be írósuliba, nem jutott át előszűrésen, vagy simán csak nincs elég gyorsan elolvasva az írása, nem foglalkozik vele a kiadó. Mindezt a hétköznap estéken, hétvégéken, és milyen bunkó vagyok, ha nem felelek, beáldozva a saját írós időmet.

Vagy eltűnődök azon, milyen lett volna, ha az ex nem megy el boldognak lenni, rám hagyva három gyerek felnevelését, és eltartását a mai Magyarországon.

Aztán rájövök, hogy utálom a húslevest, és ha minden vasárnap egy pasi lelkesen ezt főzne, bebüdösítve vele a házat, tuti kinyírnám vagy őt, vagy minden mellékszereplőt az Artúr kötetben. A munkámat sem cserélném le, mert imádom, még a néha drámázó írókat is. Iszonyúan jó látni, ahogy évek alatt fejlődnek, és az elsőkönyvesként vívott balhék mint gyerekcipők elmaradnak, ahogy átveszik a szakmai tudást. Ami meg a három kamaszomat illeti, hajdan mindörökké lusta álmodozó maradtam volna, ha nem én vagyok a családfenntartó, és nincs rajtam gazdasági nyomás, hogy pénzdíjas novellapályázatokra írjak.

Szóval Martin milliomos férfi íróként azért jóval könnyebb élethelyzetben van. Lehet, hogy pont ez a baja. :D :P

Gondolatok: Az olvasási szokások megváltozásáról

A minap olvastam egy cikket, Már nem úgy olvasunk, mint régen és ez az emberiség elhülyüléséhez vezet, és rákattintva a tudományos hivatkozásokra, bevallom, felnevettem. 

Képek: pixabay.com

Szerintem ugyanis pont az a mélyebb szövegértés hiánya, amikor valaki pl. egy ötvenfős vizsgálatból túláltalánosító következtetéseket von le, vagyis a cikk jól alátámasztotta önmagát. 

Okozott pár kellemes percet, majd vállat vontam, és továbbléptem. 

Később viszont meglepve láttam, hogy írók is ezt tárgyalják a különböző csoportokban, és alig-alig bukkan fel a  kritikus gondolkozás. Szerintem is változnak az olvasási szokások, csak épp ez egyáltalán nem biztos, hogy gond. 

Kicsit kapargassuk meg az egészet, hátha kijön valami érdekes belőle...

Hajrá Zuckerberg, avagy én meg a net

Az elmúlt egy évben lecsökkent a netes kommunikációm, mert azt éreztem, hogy valami piszkosul zavar. Nem tudtam, megfogni, mi, csak egyszerűen nem éreztem jól magam, elvesztettem a dumálgatós kedvemet. 

A Varga Bea Fb profilom elnémult, itt se született sok blogbejegyzés, legföljebb a rendezvények híreit tettem ki. Ha a Galaktikus Fanklub nem lenne a napi idézetekkel (köszi, csajok!), akkor az On Sai Fb fal is abszolút némán állt volna. 

Aztán Mark Zuckerberg fellőtte a hírt, hogy meg fog változni az Fb, több hangsúlyt kap az algoritmus a beszélgetéseknél. És ez döbbentett rá, hogy igen, pontosan ez zavart eddig. 

Az, hogy ha kezdeményezek egy épeszű témát, akkor elér háromszáz embert, hozzászólnak négyen, míg ha kiteszek egy macskás képet, azt több ezer fő nézi meg, és mindenki lájkol és örül. 

A blogbejegyzés hasonló témakör. Tíz éve kezdtem blogolni, akkor rengeteg komment volt, aztán jött a Facebook, és meghalt az aktivitás itt, átment a Fb falra. De ideje már ez is megszűnt, az Fb-n sem érkeznek reakciók, nem is látják a bejegyzést, tök mindegy, milyen értelmes témáról vágytam beszélgetni.   

Mi ebből nekem – az extrovertáltnak – a visszajelzés?

Az, hogy a kutya se kíváncsi a gondolataimra.

Előítéletek, avagy nők a hazai sci-fiben

Ezt a bejegyzést pár éve írtam, de nem tettem ki. Most újra felmerült a téma a Könyvesblog körkérdése miatt.

2004 óta éve vagyok a fantasztikus életben, és az a véleményem, hogy azért nincsenek ma idehaza aktívan publikáló női sci-fi írók, mert maga a közeg kiszűrte őket. 

Nem egy látványos, ellenséges szexizmus folyik, hanem valami teljesen magától értetődő, lappangó gondolkozásmód, nők és férfiak egyaránt át vannak itatva. Amúgy én is...

No, készítsétek be a teát, ez kissé hosszú lesz, de ideje, hogy meséljek... 

Könyvheti megjelenés, avagy hogy született a Miogin bázis

Júniusban kijön a Szivárgó sötétség sorozathoz egy kisregény, a Miogin bázis. 

Hatalmas öröm számomra, hogy elkészült. Nem csak azért, mert ujjé, kijön egy új írás, hanem mert a kis rohadék tizennégy variánst élt meg. Mondtam a szereplőknek, ha sokat szabotálnak, szexregényt csinálok belőlük. 

A sorozattal eddig úgy állunk, hogy

- Scar (2013)

- Lucy (2014)

A második regényben a gonosz entitás négyből három szereplőt sikeresen leradírozott a térképről. Sok idő, mire a szereplők talpra állnak, addig mindenki a saját életével, meg a háborúval van elfoglalva, nem találkoznak. Úgy voltam vele, ha a sorozatnak vége, és az olvasók szeretnék, ezt az időszakot kisregényekkel bemutatom.

Sorok mögött: Amiről nem beszélünk

Nibela érdekes témát vetett fel: írjunk arról, miről nem írunk.
Most épp tele a hócipőm, időnként felgyűlik a trutyi, úgyhogy lássuk, januárban mi az, amiről amúgy nem írnék, mert szerintem nem való írós blogra.
(A marketingeseket kérem, tegyék homlokukra a borogatást. :))

Első dolog a valakinek lenni témakör.

Mostanában párszor megdöbbentem, ahogy néztem az írókat, kritikusokat, irodalmi szervezőket... Nem attól lesz egy ember valaki, hogy valamit csinál, és az menő... Itt valami rohadt nagy tévedés van.

Kétféle igazi valakiság van a szememben. Az egyik az, amit én magamról is gondolok: soha nem tapodta a földet még egy ember ilyen gondolatokkal, ilyen genetikai mintázattal. Egyediek vagyunk, minden egyes ember, kivétel nélkül. Ez nem függ a népszerűségtől, sikertől, nem lehet mástól megkapni, de el sem tudja más venni. Szériatartozék az Élethez. Aki ezt megérti, átéli a mélységét, azt soha többet nem rángat múló siker. A létezés varázslat, egyszerűen nem tudtok nem egyediek és megismételhetetlenek lenni.

Mert Húsvét van... :)

Emlékeztek? A Scar regény pár jelenete szorosan kapcsolódik az ünnephez. Hadd köszönjek ezekkel a gondolatokkal kellemes Húsvétot mindenkinek... :)

*

A gép abbahagyta a zümmögést, befejezte gyógyító munkáját, és a beálló csend felriasztotta a lányt. Lustán kuporgott még a csőben, próbálta felidézni a szavakat, a hangulatból átmenteni valamit ebbe a világba. Két éve Artúr a húsvéton töprengett. A hatalmas misztériumon, amit az egyház évente felidéz.

„...de mintha nemcsak felidéződne, hanem bizonyos értelemben meg is ismétlődne. Mintha az Isten valóban kivonulna a világból. Halott az Isten. Van-e ennél borzalmasabb mondat? – fejtegette a fiú lelkesen gesztikulálva. – Milyen mély a sötétség azon a pénteken! A Gonoszé a világ. Most igazán az övé, nincs, aki gátat szabjon neki...”

Káoszvarázs, avagy egy szerkesztő őszi napjai

Az ősz az a különleges időszak, amikor más létsíkok káoszvarázslói átszivárognak a mi világunkba, és tanyát ütnek a kiadókban.

A kezemen most tizennégy könyv munkálatai mennek át, ellenőrizni kell az adatlapokat, borítókat, fülszövegeket, és a kollégákkal, írókkal egyeztetni minden felvetődő dolgot. Néha nem is tudom már kapásból, melyik könyv hol tart, és vajon egy párhuzamos univerzumban intéztem el a dolgot, amire emlékszem, vagy ebben a valóságban. De ez csak a magyar projekt, Eszter, a kiadói szerkesztő ötször ennyi kötettel foglalkozik ilyenkor, lenyűgöző az a bűvészkedés, amit folytat.

A kiadó illusztrációs felhívása is futott az elmúlt időszakban, cuki szőrpamacsok, és zoknivadászok képeit nézegettem, máris beleszerettem pár figurába, színvilágba. Kíváncsi leszek a végleges mesekönyvekre, és jó látni, hogy bővül ez a projekt is.

Köszönöm :)

Meglepve láttam az előbb a blogom statját, és azt, hogy felkúszott százezer fölé az eddigi megnézés.

Plusz láttam nemrég a könyvek fogyási jelentését, és hatalmas öröm volt.

Aggódtam ám megjelenéskor... nem is Calderon barátunkért, hanem Scar miatt. De most tök jól megnyugodtam, hogy a "halálmegvető bátorsággal bujkáló" kis keresztény banda és az agyalós mentálok sem vesztek el a könyvek tengerében, a világuk útra tudott kelni, a regények már éjjeliszekrényeken és táskákban lapulnak. 

Nagyon köszönöm mindenkinek, akinek a polcára kerültek. Tudom, van még hova fejlődni írás terén, a könyvek messze nem tökéletesek, épp ezért még megtisztelőbb, hogy ennyien olvassátok őket. :)

A karácsonyról... :)

Gyerekként imádtam az ünnepeket, a mi családunk nagycsalád, és óriási káosszal tud csinálni mindent, ami nagyon vicces. Kiskamaszként az ünnepek egyben hatalmas játékot is jelentettek, kis kém voltam, aki profin kinyomozta, ki mit szeretne, és imádtam az őszinte megdöbbenést, amikor kibontották az ajándékokat. Aztán nőttem, és komolyodtam, az ünnepbe lopva transzcendens vegyült, és lenyűgöztek a hajnali roráték, a sötétben pislákoló mécsesek, és az emberek mély, igaz csendje.
Majd a házasságé és a családé lett a fő szerep, és elmélyülés helyett vidám sütések, rokonlátogatások, babázások jöttek. A gyerekek nyúltak, és a kispolgári léttel az idő lett a fontos, a legnagyobb érték azok a percek, amikor együtt a család egy társasjáték fölött. Majd elváltam, és az ünnepek a hiányról szóltak, szavakról, amiket nem lehetett kimondani, könnyekről, melyek nem csurranhattak ki. Majd jött egy másik élet, új napok, új fák és új nevetések.
De egy dolog mindig ugyanaz maradt, az a csodálatos érzés, amikor felgyulladnak a karácsonyfa meleg fényei. Mert a dolgok változnak, de maga az ünnep örökre megmarad.
Boldog karácsonyt mindenkinek! :) 

Határon innen és túl, könyvek és élmények

Megy egy nagyon jó körblogolás a könyvesbloggerek között, amit Zenka indított. A téma:

A határok feszegetése az olvasásban, komfortzónából kilépés, új műfajok kipróbálása.

Azon tűnődök pár perce, hogy az én agyamban tiniként valahogy összekeveredtek a dolgok. Alapból egy-két évvel korábban olvastam a kötelező olvasmányokat, ami nem volt nehéz, hiszen 5 évesen könyvtárba jártam, heti kétszer lepottyantott az apám a sci-fi részleg előtt, így - idővel - önállóan fedeztem föl a lapokba zárt világokat.
Kiskamaszként a "klasszikus" annak a szinonimája volt, ahol elaludtam a könyv felett. Ilyen volt az Iliász, a Mahábhárata, de Hoffmann: Az arany virágcserép is vagy Agatha Christie művei. Amikor nem alszok, az nem klasszikus. :)

A romantikus ponyva az Jókai, Austen, Fable, Bronte... tök mindegy, mikor halt meg az író, netán még él az illető. Ha érdekel, és drukkolok, hogy a pasi-csajszi összejön, akkor az egy csoport volt a kis agyamban, még a formátum sem zavart, drámák, versciklusok is belefértek, ha a szerelemről szóltak.

Én, a hímsoviniszta?

Jól van, lebuktam, tíz perce gondolkozom azon, melyik írásom menne át  Bechdel-teszten, de nem sok akad. Maga a teszt a filmes világból ered, és nincsenek nagy kitételek, legyen a filmben:
1. két nő
2. beszélgessenek
3. és ne a pasikról.
Látszólag ez egy teljesen egyszerű dolog, még könyvekben is, és az ember feltételezi, hogy persze, simán talál a saját írásaiban ilyesmit. Gondoltam, ki is pipálom, hogy egy újabb írós marhaság, és azonnal el is felejtem a dolgot.
Hát nem.
Megnéztem, a novelláimban általában férfiak vannak, de ha véletlenül nők, ott is csak egy szerepel, nem több. Mindössze egy "majdnem beszélgetést" találtam, amikor Mama-67 a hűtő és a Neti, a fürdőkád csevegnek, de speciel az is a Gazda miatt történik. Aki milyen nemű? Igen, bingo! Férfi.

Írás, olvasás, aranyozás

Jön a Könyvfesztivál, és mindig olyan érdekes, hogy melyik író hogy áll a könyvéhez, a dedikáláshoz, olvasókhoz. Nagyon szeretem megkérdezni tőlük, már vagy tíz éve teszem, változatlanul jó móka. Van, aki alig várja, más viszont szorong. Egyesek nagy írónak érzik magukat, mások nem tudják, mit keresnek ott, és jobban frászt kapnak, ha egy olvasó jön szembe, mintha egy zombi.

Szerintem az írás magányos élmény, hiszen vannak a betűk, meg a tejeskávé meg én, és ebből tök jó dolgok születnek, néha mókás, néha megrendítően szép életérzések, de úgysem tudja meg senki, hogy hol nevettem, hol sírtam egy történeten. Aztán van a másik élmény, amit az olvasó megél a négy fal között, és akár jó, akár nem, tudom, soha nem leszek részese, soha nem tudhatom pontosan, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor kettesben maradt a könyvemmel.

Ünnepek és titkos szalvéták

Imádom az ünnepeket, szerintem az őseim között biztos akadt pár, aki hatalmas kastélyokban kulcsárnőként dolgozott és százfős lakomákat vezényelt le.
A rokonok azért jóval kevesebben vannak, de épp az előbb takarítottam el a romokat, és fogalmam sincs, hogy dobtam össze ma reggel olyanokat, hogy fokhagymás hús, máj, sült csirkemell, halkrém, tepsis krumpli, rizs, oregánós-bazsalikomos kukoricasaláta, ja meg húsleves (amit mellesleg utálok), míg 10 körül megjöttek a családtagok.
Amúgy a Calderonban Ella főzési szokásai erősen hasonlítanak az enyémekre. Fogj bármit, szórd meg bármivel, készítsd el akárhogyan és adj nevet neki. Ez teljesen jól működik a hétköznapokon is, de ünnepeken különösen. :)
Tök jó kedvem van tőle. :)

wow :)

Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek a szombati animekarácsonyra, és a vasárnapi könyvbemutatóra. :)
Nagy élmény volt találkozni, és beszélgetni mindenkivel. Sok érdekes dolgot mondtatok, én meg sok marhaságot írtam a könyvekbe, legközelebb kiírom, hogy dedikálás csak saját felelősségre. :))

Meglepődtem a két könyv vastagságán, erre nem számítottam, teljesen más tudni a karakterszámot, mint látni papíron. Remélem, Calderon bricseszben is olyan izgalmas lesz, mint hullajelöltként. Nagy élmény volt a könyv megírása, sok kávé, csoki és sok-sok röhögés közepette történt. Reménykedem, hogy nem vittem túlzásba az agyatlanságot, néhol megcsavartam, néhol visszafűztem, olyan ez a könyv, mint egy jó hajfonás. A szereplők csak úgy pörgették a történetet, néha mint a megvadult lovak olyanok voltak, pláne a mellékszereplők. Már körvonalazódott 2,5 novella a fejemben. Az egyik Taina és a nagyapja, amikor a lány felveszi a Tivesgei nevet. A másik a kamasz Calderon és a kardja első találkozása. És egy fél novi a Kawasa mocsár eseményeiről, amire annyit utalgatnak a szereplők, csak az túl komplex, egy kisregényt érdemelne inkább.


És különös érzés, hogy elindult útjára a Scar, ez régi álom volt, és nagyon furcsa megélni, még fel kell dolgoznom az élményt. Kicsit zavartan ültem, amikor a könyvről kérdeztek, nagyon fura erről az írásról beszélnem. Olyan, mint amikor az első szerelemről mesél az ember. Csoda tudja, talán pattanásos, elálló fülű volt, de mégis gyönyörűként marad meg. Remélem, a könyv kiállja az olvasás próbáját, más írásomat valószínűleg sokkal reálisabban látom, ezt sose leszek képes. De talán nem is baj, pont ez a szenvedély viszi előre az embert.     

Most viszont útra kelt a két történet, innentől elengedem a kezüket. Köszönöm, hogy eljöttetek és velem ünnepeltetek.