Előítéletek, avagy nők a hazai sci-fiben

Ezt a bejegyzést pár éve írtam, de nem tettem ki. Most újra felmerült a téma a Könyvesblog körkérdése miatt.

2004 óta éve vagyok a fantasztikus életben, és az a véleményem, hogy azért nincsenek ma idehaza aktívan publikáló női sci-fi írók, mert maga a közeg kiszűrte őket. 

Nem egy látványos, ellenséges szexizmus folyik, hanem valami teljesen magától értetődő, lappangó gondolkozásmód, nők és férfiak egyaránt át vannak itatva. Amúgy én is...

No, készítsétek be a teát, ez kissé hosszú lesz, de ideje, hogy meséljek... 

Először különítsük el, hogy mi NEM  tartozik a nemi diszkrimináció alá:

- A kezdők szarul írnak, és teljesen normális folyamat, hogy nemet kapnak sok helyen

- Az amatőr kiadványokba nyitott a bekerülés, ám profi antológiák vagy regények megjelentetése gyakran ismeretségi alapon megy. (Mondjuk én nem értek vele egyet, azért csinálom az Aranymosást, de érhető dolog, hogy a kiadók kapacitása kicsi, így akit szakmailag ismernek, az előbb kap antológiába meghívást, és hamarabb beleolvasnak a regényébe.) 

- A nők érzékenyebbek a visszautasításra, gyakran nem próbálkoznak újból, így bizony előfordul, hogy önmagukat szűrik ki

- Az introvertáltaknak (akár férfiak, akár nők) nehezebb, mert nem ösztönös a kommunikáció, hátrányban vannak ebben a túl interaktív társadalomban

- Akik kezdőként többféle zsánerrel próbálkoznak (mert több érdekli őket), azok ösztönösen ott fognak publikálni, ahonnan pozitívabb visszajelzés jön (vagyis ha egy lány sci-fit, felnőtt fantasyt, YA romantikát is ír, akkor szinte biztosan YA szerző lesz, mert az a közeg a leglelkesebb, és a legtöbb pozitív visszajelzést adja).

Nekem nagyon speciális helyzetem volt a hazai sci-fi irodalomban, ugyanis a fenti pontok mind nem álltak fenn. 

Akkor még nem értettem, de ma már tudom, hogy ez így festett:

- huszonkilenc évesen léptem a könyvpiacra, erős, egyedi stíllel, amit csak csiszolni kellett. Életem első novellapályázatán első lettem, egy százast kerestem vele. A következő évben hat pályázatra írtam, ötön nyertem. Soha életemben nem kaptam igazán negatív kritikát 

- szervező vagyok, így spontán és hamar kialakultak a szakmai ismeretségek

- érzékeny vagyok a visszautasításra, de ezt fel is ismerem, és simán rákérdezek, ha egy szitu nem tiszta

- extrovertált vagyok, teljesen ösztönösen kommunikálok

- induláskor kizárólag a sci-fi érdekelt; mivel beleszülettem a sci-fibe, föl se merült, hogy elkanyarodjak más zsáner felé

Ami szexizmus, de különösebben nem zavart...

Volt olyan, hogy szakmai körökben valaki a mellemmel beszélgetett, vagy javasolta, hogy fogjam meg a farkát, de én gyerekként vidéken nyaraltam, és a "megmellyesedtél, te lány", meg a fenékpaskolások megszokottak voltak, szóval felnőttként a szóbeli dolgokon lazán röhögtem. 

Nyúlkálás egyszer történt, az egyik részeg írósrác minden nőneművel próbálkozott. Kétszer udvariasan szóltam neki, állítsa le magát, aztán harmadikra szájon vágtam. 

Na, most a női-férfi játékok nekem nem tartoztak bele a témába. Mégpedig azért, mert nagyon okos, ám szociálisan síkhülye férfi ismerőseim vannak, és ha közeledni próbálnak, az jó eséllyel viccesen béna vagy épp esetlenül bunkó lesz. Semmi baj ezzel, fiúk és lányok vagyunk, mégse várhatunk a méhecskékre... 

(Update: A bejegyzés óta elindult a #metoo, ami az én fejemben is helyretett dolgokat. Remélem, a lányomnak már a fentiek nem lesznek "természetesek".)

Most jön az izgalmas rész.

Kiszűrtük, hogy mi az, amit felesleges idekeverni. Mégis, akkor miből tapasztaltam a SZAKMAI nemi diszkriminációt?

Az első 2-3 évben kezdőként alig tapasztaltam. Igaz, kicsit furcsa volt, hogy ha a neten férfinek hittek (onsai nick ugyebár), akkor nincs az a lekezelő, paternalisztikus stíl.

Az is meglepett, hogy az idősebb sci-fisek gyakran mondogatták: "Bea, te tehetséges vagy, írj férfi álnéven, meglátod, nem lesz ez így jó."

Ezek megmaradtak benyomásként, de akkoriban nem foglalkoztam vele. Egyszerűen nem értettem.

Aztán feltűnt, hogy írós társaságban a nők mennyire periférián vannak, ők csak barátnők, szervezők, egyebek lehetnek.
Meghökkentő volt látni, hogy pl amikor sörözéskor a külföldi publikáció a téma, a srácok simán belefojtották abba a lányba a szót, aki egyedüliként a bandából angol nyelven publikált. Egyszerűen nem számított, mit mond. Ő nem volt író. Nagyon sok ilyen apró, kis szitu volt. És kiderült halkan a háttérben, hogy nahát ezekben a társaságokban lányok is "írogatnak".

Az is feltűnt, hogyha bárkivel arról beszélgetek, mit ír épp, én órákig hallgatom az illetőt, de éveken át egyetlen egy férfi író volt, aki spontán visszakérdezett: F.T.B., és kíváncsi volt a válaszra. Mindig meg tudott lepni vele, mert ez nem volt természetes.

Irodalmi rendezvényeken bármikor felkértek szervezőnek, előadónak, moderátornak - de íróként soha.
Erre Bódi Ildi, az Avana elnöke döbbentett rá, amikor egyszer megkérdezte, hogy mégis, mi a fenét csinálok. Pont valami novellákkal kapcsolatos beszélgetés volt a Hungaroconon. Pogácsát pakoltam, miközben a nálam kevesebb publikációval rendelkező srác novellisták épp szerepeltek. Ildi azt mondta, ezt sürgősen fejezzem be, ne engedjem, hogy a hiú pasik a peremre toljanak, mert ha a tehetséget nézzük, az ő dolguk, hogy pogácsát pakoljanak mögöttem. Nem az irodalom szolgálólánya vagyok, hanem az irodalom. Nagyon meghökkentem, és akkor jöttem rá, hogy igen, nekem is az a természetes, hogy másodrangú vagyok.

Nincs kölcsönös szakmai segítség.
Mindig szívesen elemeztem más írását, az írókörben ez tök természetes volt. Aztán a hazai sf rétegben rájöttem, hogy ez ám nem így működik. Én bármikor ugorjak, de ha segítséget kérek, föl se merül a férfiakban, hogy ráérjenek. A többi csajszi megtiszteltetésnek vette, hogy nahát, kikérik a véleményét, én viszont úgy gondoltam, az időm érték, és egy pont után udvariasan nemet mondtam, ha nem volt kölcsönösség. Villámgyorsan beszűkültek a szakmai kapcsolataim.

Első határvonal: az amatőr-profi határ átlépése

Ha nyílt pályázat és egyenlő esélyek voltak, mindig a legjobbak között szerepeltem. Viszont a zsáner kicsi, és a tematikus kiadványok és antológiák meghívásos alapon mentek. A nálam gyengébben író srácokat felkérték, az én nevem nem merült fel. 

Volt, hogy óvatosan tapogatóztam, és "de hát ez sci-fi, te meg lány vagy" dolog jött vissza. A nők ugyebár nem logikusak, és nem értenek a természettudományokhoz. De akkor miért én tettem rendbe a fiúk írásait beküldés előtt? Nem nyelvileg. Logikailag.

Ekkor ivódott belém, hogy bármilyen írós közegben reflexből fél mondattal önmarketingeljek, csak úgy lazán és mellékesen. És igenis menjek bele konfliktusokba, ne lehessen belém fojtani a szót. Barátok megdöbbenve látták, hogy én, aki szerintük végsőkig udvarias vagyok, és bármikor ráhangolódok másokra, pontosan olyan egoista és nagyképű leszek irodalmi közegben, mint egyes beszélgetőtársaim. Egyszerűen megtanultam ezt a viselkedésformát.

  

Második határvonal: a fellegvár. 

Minden irodalmi területen vannak ilyenek, a  sci-fiben akkoriban két dolog számított, az egyik a Galaktikában való publikálás, a másik a Zsoldos-díj megnyerése. Akinek ez nincs, az nem igazzy sci-fi író.

2008-ra már két regényem állt a gépen, a Scar és a Calderon, ám a kutyát se érdekelte. Gondoltam, sebaj, minden szakmában be kell venni a fellegvárat, és akkor elhiszik, hogy tud az ember.

A Galaktikába külsősként nem lehetett bejutni, megvolt a kialakult írói kör. Egy csomó ember küldött novellát, nem reagáltak rá. Átgondoltam, mi az, amire felfigyelnek, aztán beküldtem egy olyan egypercest, ami reflektált egy korábban megjelent tudományos cikkre. A Mimikri rövid volt, resztliként betehető, pont jó, hogy a nagy írók közti résbe beférjen. 2008-ban jelent meg.

Második írásom úgy került be, hogy B., az akkori főszerkesztő kivágott az Új Galaxisból azzal, hogy nem vagyok amatőr. Mondtam, hogy izé, bocsi, 47 megjelent oldalam van, és 100 oldalig van az amatőr a saját definíciója szerint. A pasit bírom, marhára alfa, így csak neki lehet igaza. Közölte, ne szórakozzak vele, mindegy az oldalszám, én már első íráskor se voltam amatőr...

Vidáman megköszöntem, hogy kidobott, elvégre igazán megtisztelő, hogy profi írónak tart. (Ő tette a hírhedt kijelentést az Írószövetségben, hogy a "nők nem tudnak írni, különösen sci-fit írni".) Érezhette, hogy vígjátékbeli szituáció alakul, meg azt is, hogy kemény ellentmondásba került a saját igazságérzetével, így elegáns huszárvágással beajánlotta a novellát a Galaktikába. Ő életem egyetlen férfi írója, aki aktívan segítette a pályámat. :)

Ami az írószövetséges kijelentést illeti, ott voltam 2009-ben. Minden kint ülő férfi egyetértett, csak épp ő volt olyan őszinte, és ki is mondta "a nők nem tudnak írni, különösen sci-fit írni". A többiek bólogattak és nevettek. 

Utána a nyílt szexizmusra kitört a balhé a netes közegben. 

Férfiak és nők egyaránt felszólaltak, volt aki ellene, volt, aki szerint ez hiszti, egyszerűen szarul írnak a nők. Mire L. Judit, az örök kamikaze, statisztikailag kimutatta, hogy az újságban szinte nulla a híres külföldi női írók novellája is. (Judit aztán két évig nem publikált.) 

A novelláim elkezdtek megjelenni, de a háttérben évekig megkaptam férfi íróktól, hogy biztos csak, hogy jobb legyen a női kvóta. 

Harmadik határ: regénykiadás

Novellistaként lett valamennyi nevem, de hiába próbáltam bárhová beküldeni regényt, amikor megkérdeztem, azt kaptam, nincs megjelenési lehetőség. (A magánkiadás akkoriban gyerekcipőben járt, az e-book szintén.) Egy konkrét nemleges válasz után két héttel lelkesen újságolta az egyik srác, hogy beküldte ugyanoda, a szerkesztő máris elolvasta a regényét, és viszi a kiadóvezetőhöz...

Az idő múlt, és akikkel együtt indultam, azokból a srácok, megkapták a felkéréseket, lehetőségeket. Lányok senki.

Végső elkeseredésemben egy ponton bevállaltam a franchise-írást. Bevett dolog volt, hogy nagy írók világára kicsik is írtak. Gondoltam, ha van bármilyen első regényem, majd biztos a második már saját mű lehet. Erre homályos ígéretet is kaptam. Megadták a világleírást, a sztori szinopszisát, és egy szereplőt, a többit oldjam meg. A sztori lapos volt, így kemény meló lett, hogy a regény jó legyen.  

Srácok is írtak más szálra regényt, leadták, elolvasták a kiadóbeliek. Én leadtam, és elolvasta a világgazda barátnője. Állítólag jó volt. Pár hétig, hónapig érdeklődtem, de a férfi szerkesztők nem olvasták, és a kiadóvezető se fizette ki. Ekkor már azt éreztem, hogy mélységesen belefáradtam. Az összes lehetőség végére értem.

Az utolsó pont a Zsoldos-díj volt, amit soha életben nem nyerte még meg nő.
Rendszeresen jól szerepeltek az írásaim, így gondoltam, csak idő kérdése. Aztán eljött egy olyan pillanat, hogy két novellám jól szerepelt, és osztott második-harmadik helyet kapott. Nem tudtam elmenni a díjkiosztóra, de kértem ismerőst, vegye már fel a hanganyagot.

Azt írta, felvette, de talán jobb lenne, ha nem hallgatnám meg... 

A zsűri elkezdett beszélni a novellámról, mire az a srác, aki egyszer fogdosott, nekiállt gúnyolódni. Az ő motivációját értettem, utált és az írása szarabbul szerepelt, de a többiekét nem. Zsűritag azon gúnyolódott, hogy milyen ostoba vagyok, nálam egy elektromos borotvával akar öngyilkos lenni a szereplő (félreolvasta a Hogyan ölne Jung novellát). Aztán jött a hímsoviniszta duma, ismerős férfi írók beszálltak, a zsűri női vezetője próbálta menteni a szitut, de az is ilyen kis buksisimi, hogy hát azért egyre jobban ír a Bea, meg milyen jó, hogy női témákat behoz, ezen nevettek a férfi kollégák...

Az egész végtelenül megalázó volt.

Keservesen sírtam. 

Azt éreztem, én már nem akarok a fantasztikum része lenni, nem akarok sci-fit írni, mert elég volt ebből...  szeretem ezeket az embereket, és tudom, nem is értik, mit csinálnak... de ebből elég...

Belegondoltam, hova lettek a velem induló lányok... mindössze hárman maradtunk, Moskát Anita, Lőrinczy Judit, és esélyünk sem volt könyvkiadásra... Igen, mi csak pogácsákat pakolhatunk a közepes tehetségű férfi írók mögött...

Hét év az életemből. És hiába voltam a sci-fis életben ismert novellista és közszereplő, beláttam, ezt az üvegplafont még én is képtelen vagyok áttörni. Soha nem leszek regényíró, nem azért, mert nem vagyok tehetséges, hanem mert hét év alatt nem kaptam meg az esélyt a beleolvasásra sem...

Ott és akkor lélekben fölálltam, és új utakra indultam.

Elfogadtam a Könyvmolyképző Kiadónál Katona Ildikó ajánlatát. Ők YA kiadóként outsidernek számítottak ebben a közegben, és meg is kaptam elitista íróktól, hogy "hülye vagy, most teszed tönkre a sci-fi író karrieredet", meg azt is, "ha elmész a vámpíros kiadóhoz, soha többé nem vesznek komolyan."

Hát, ne vegyenek. Törjön, aminek törnie kell, és szakadjon, ami halott. 

A Könyvmolyképző minőségi ifjúsági kiadó, de voltak felnőtt könyveik is, bár akkoriban még kevés. 2012-ben megjelent a Calderon, és robbanásszerűen megindult az írói karrierem. 

Egymás után jöttek ki a könyveim,  nemrég a nyolcadik írásom látott napvilágot, 2-3 órákat dedikálok, sőt, utánnyomást kapott olyan sf kötetem is, amibe hajdan bele sem akartak nézni. 

Szerkesztőként is dolgozom, sőt, más írókat, szerkesztőket oktatok...  például a nemtől független bírálatokra...

Nagyon durva látni, hogy amikor előjön a nemi diszkrimináció témája, azonnal felemlegetik a nevem:  "Milyen diszkrimináció? On Sai is sikeres, nemde?"

Nem. Én annak ellenére lettem sikeres, hogy van.

Előjön a többiek neve is... Moskát Anita, Lőrinczy Judit... Ki volt az a szerkesztő, aki elolvasta a kéziratukat, és támogatta? Kleinheincz Csilla... Azt hisszük, hogy Gaura Ági csak úgy besétálhatott volna egy kiadóhoz, ha nem Csillával találkozik? 

Hol lennének ezek a regények? Ott lennének egyáltalán a polcokon?

Hazugság, hogy nincsen diszkrimináció. Olyan természetes, mint a levegő, észre sem vesszük.

Mi a 2008-as világválság után keményen megéltük mindezt. Most könyvpiaci nyitás zajlik a magyar írók kapcsán, de a mélyben nagyon is jelen van.

Látom, amikor nyilatkozik a kiadóvezető lelkesen a férfi író könyvéről, majd a női íróé következik. Látom, amikor eljön kezdő férfi és női író irodalmi közegbe, és a sráccal foglalkoznak, a lánnyal nem. Látom, amikor a srácok írói díját kifizetik, a lányét nem, hiszen örüljön, hogy megjelenhetett. Látom, ahogy zárt meghívások kiknek mennek ki...

Azt is látom, ismerős női írók csodálkoznak, nahát, őket soha nem érte ilyen...
Mondjátok, lányok,  akik a felnőtt fantasztikumban vagytok, soha, de soha nem voltatok kapcsolatban Csillával, vagy velem? Nem kerültetek ki az Aranymosásra, ami látványos és nyílt írói bemutatkozás? Nem hívattunk meg, vagy segítettünk újságok, antológiák kapcsán? Nem beszéltünk neten, vagy rendezvényen elismerően rólatok? Az első regényben sincs benne a kezünk? Vagy azon kevés férfi keze, aki nagyon is látja a diszkriminációt, és tudatosan figyel rátok?  Nyílt pályázatokat biztosít haveri bekerülés helyett?

Nem esélyegyenlőség van, hanem védőernyő. És ez sajnos nagy különbség, mert amint kisétáltok alóla, észrevétlenül más játékszabályok lesznek.

A világ olyan, amilyenné formáljuk. Alakítsátok át.