Miogin bázis - 1. fejezet

– Ez az! Szex! – kiáltott Márk a sor közepén, mire minden arc felé fordult. – Szerintem Artúr ezt kapja tőlem a szülinapjára!

Artúr erre a mondatra lépett be a Miogin bázis hatalmas ebédlőjébe.

Az egyik dokkból, a kalózok közül jött, így a mellény csuklyája még eltakarta az arcát. Lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjon, ahogy elneveti magát. Márkban ezt szerette a legjobban, olyan könnyű volt mellette az élet.

– Remélem, nem magadat teszed díszdobozba! – harsogta vidáman a nagydarab Szilárd. Körülöttük nevettek az emberek.

Artúr erre meglepve felnézett. Szilárd és Márk egymást ugratják?

Szilárd astori mértékkel mérve is régi keresztény családból származott, az ősei generációk óta védték a hitet, többen vértanúk lettek, ami egy roppant szép kifejezés arra, amikor a kalózok elkapnak és megnyúznak valakit. Nagyon nehezen tolerálta a „frissen megtérők” lazaságát, főleg Márkét. De Krisztus jóban volt a kurvákkal, és Márk anyja is az volt, így aztán Szilárd úgy döntött, megértő lesz. Márk azonban nem volt megértő, és az ilyen érvelésre rendszeresen ütött. Szilárd szerint azért, mert hiányosak a bibliai ismeretei.

Képtelenség, hogy ezek ketten egymást ugrassák!

Artúr érdeklődve ment beljebb.

A Miogin űrbázison hónapokkal korábban kifogytak az élelmiszer-automaták, ezért közösen főztek a kétezer emberre. A sűrű, nehéz illatból úgy tűnt, megint gombás algatészta lesz. A hosszú sor végére akart beállni, de mindenki tisztelettel félrehúzódott, és intett, hogy menjen előre. Artúrt eleinte zavarta, hogy vezetőként már nem kezelik egyenlőként, de fárasztóbb volt vitatkozni, mint elfogadni. Ráadásul annyi dolga akadt, hogy az evésre csak percei maradtak.

– Képzeljétek el Artúr arcát, ahogy kiugrok egy dobozból, és riszálni kezdem magam! – Márk felemelte a karját, és be is mutatta, hogy milyen erotikus csípőkörzést tud.

Artúr odaért a sor elejére, ahol egy csinos lány merte az ételt. A teljes ebédlő fuldoklott a visszafojtott nevetéstől.

Márk is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert megállt, és leeresztette a karját.

– Mondjátok, hogy nem áll mögöttem! – nyögte.

Óriási hahota felelt rá. Nem csak a sorban állók, de a teljes ebédlő nevetett, a nők hangja élesen csilingelt, kacagásuk úgy haladt át a férfiak vaskos röhögésén, ahogy acéllapba csúszik a fűrész.

Márk megpördült, és vigyorogva mentegetőzni kezdett, de a szeme nem nevetett. Ahogy Szilárdé sem, miközben a férfi tovább ugratta Márkot.

Artúr túl jól ismerte a fiúkat ahhoz, hogy tudja, mikor hazudnak.

A lány közben neki is mert az ételből, és odanyújtotta.

Artúrnak először a lány meztelen vállán akadt meg a szeme. Navrani divat szerint a ruha bal vállán egy nagy, ovális kivágás volt, és amikor Artúr a bolygón járt, ez valahogy természetesnek tűnt, de itt, a szürke folyosók, és a sok férfi között vonzotta a tekintetet.

Inkább a tányérra nézett.

Figyelnie kell, a gondolataira, tudta jól. Ha az embert két entitás kerülgeti, nem árt, ha észnél van.

A tányéron elterült a zöld algatészta, és mellé loccsant a barna, gombás szósz. Artúr jobban megnézte, és összeráncolta a homlokát. A korábbi adag háromnegyede lehetett. A többiek tányérjára pillantott, ám ott sem díszelgett több tészta.

Fogyóban az étel? Ez hogy lehet?

A barna hajú lány bizonyára látta a tekintetét, mert máris lendült kezében a merőkanál, hogy több tésztát adjon. Artúr gyorsan elhúzta a tányért, nem akarta, hogy kivételezzenek vele.

– Kösz, Mona! – intett Márk, és elindult az asztalok felé. Artúr és a szerelők követték.

A csapat leült, és elmormolták a közös imát evés előtt. Artúr nem csatlakozott, udvariasan hallgatott. Képtelen volt Istenhez szólni.

Álmaiba suttogások szűrődtek, ám ő iszonyatos önfegyelemmel kizárta a transzcendenst. Megőrült volna, ha nem teszi.

– Na, milyen voltam? – suttogta idegesen Szilárd, és összekeverte az algatésztát a mellé öntött barna, gombás szósszal. – Mondtam, hogy megtudom csinálni!

– Állati jól játszottál – bólogatott vigyorogva Márk. – Már csak a lábszagoddal kéne kezdenünk valamit… mondjuk fegyverként szabadalmaztatni.

A szerelők felröhögtek. Szilárd csak a jégbolygón megszokott csizmát volt hajlandó viselni, de ami mínusz negyven fokban ideális, az a plusz húszfokos szerelőbázison már kevésbé.

– Mi volt ez a színjáték? – kérdezte Artúr.

– Alma félt, hogy balhé lesz a csökkentett adagok miatt. – Márk vállat vont, és enni kezdett. – El kellett terelni a figyelmüket. Ezt a trükköt Késestől tanultam, az a kalóz egy zseni, csak totálisan elmebeteg. Egyszer velem is… Á, ez ártana a bovirágos lelketeknek! Ha nagyok lesztek, elmesélem.

– Gondolod, így nem tűnik fel nekik, hogy kevesebb az étel? – kérdezte Artúr elképedten.

– Nézz körül! Szerinted? – vigyorgott Márk.

Artúr körbepillantott; tényleg jókedv uralkodott minden asztalnál, a férfiak teli szájjal kanalazták a zöld tésztát, valószínűleg vaskos vicceket elsütve, a maroknyi nő meg vidáman pusmogott.

Artúr kicsit elbizonytalanodott, de kimondta, amit gondol.

– Na, és mi lesz holnap? Miért nem beszéljük meg nyíltan a bajokat?

– Légy már lazább! – nevetett Márk. – Mióta lógsz velem, és semmit nem tanultál?

– Az igazság nem egy formálható játék. Ott, ahol hazugság van, megszűnik a bizalom.

Látta, hogy az astori barátok kelletlenül összenéznek. Ők sem értették, mit akar mondani.

Márk gúnyosan fintorgott:

– Most komolyan, Artúr, néha úgy viselkedsz, mintha a világ sorsa múlna rajtad. Lazíts már! Próbálj meg élni, csajozni, egyszer végre rendesen be is rúghatnál. Hidd el, a világegyetem túlélné…

Artúr nem felelt. Rosszul esett neki, amit Márk mondott. Tényleg úgy érezte, néha túl sok van a vállán, és nem bírja, mint akkor, ott a Tilten. Azonnal fegyelmezte a gondolatait. Ami elmúlt, az nincs többé, Scartól megtanulta, hogy csak a jelen számít.

Péter, az egyik az astori szerelő előrébb hajolt, bár az ő hangja nem volt olyan erős, hogy a többi asztalnál is meghallják:

– Az emberek nem értik, hogy nincs pénzünk. Csak azt látják, hogy mennyi szerelést végzünk, de azt nem, hogy mekkora heti adót fizetünk Ferringtonnak.

Márk erre azonnal a tányérjába merült, és élvezettel enni kezdett. Artúrnak gyanús lett az algatészta iránti hirtelen vágy.

– Márk, ugye, befizetted az adót?

– Igen. Persze.

– Márk?

– Izé, nagyjából.

Artúr nem faggatta, csak bámult rá, és némán várt. Tudta, hogy a csempész ezt utálja a legjobban.

Márk felsóhajtott, és lenyelte a falatot.

– Volt egy kis… vitám Gödénnyel, és azóta nem igazán kedvel minket. Nem mintha eddig kedvelt volna, szóval teljesen mindegy… A lényeg, hogy leszedett az adóból harminc százalékot, mondván, hogy védelmi pénz. Merthogy ő vigyáz ránk a fronton, nehogy a császáriak megtámadjanak.

Artúrban megállt az ütő. Harminc százalék?! Számolnia se kellett hozzá, ez képtelenség! Nem tudják kitermelni a többletet.

– Ferrington tud róla?

– Nem. Gödény azt mondta, ha szart keverünk, nem vontat minket többé.

Artúr a homlokát ráncolta. A kalózkirály naprendszert naprendszer után foglalt el. Irgalmatlan mennyiségű üzemanyag kellett volna a Miogin bázis önálló ugrásához. Gödény hatalmas sziklahajója vitte őket, persze felszámítva a költségeket. De ha még 30%-ot leszed…

Ha lemaradnak, csődbe mennek, Ferrington akkor is behajtatja az adót, ha nincs bevétel. A bolygók feldúlva, ezernyi menekült áramlik, a normális kereskedelemnek vége, nyomor és fosztogatás mindenhol. A harcolók az egyedüliek, akik teltházas szerelődokkokat biztosíthatnak.

– Mennyire állunk rosszul?

– Szerelni tudunk, alkatrész akad a roncsokból, de csak két hétig elég az élelem. A béreket se tudjuk kifizetni. Próbáltunk pénzt szerezni Adalberttel, de eddig nem sikerült.

– Miért nem mondtad? – Artúr úgy érezte, az űrbázis a fejére szakad.

Márk kalandortermészete kiváló, ha a kalózokkal kell tárgyalni, de gazdasági téren hajmeresztő. A halogatás a legjobb út, hogy a kis problémákból nagyok szülessenek.

– A holnapi megbeszélésre tartogattam. Gondoltam, ma elég trauma lesz neked a gombás algatészta. – Márk próbált vicces maradni, de látszott, legbelül ő is aggódik.

– Valahogy meg kell ezt oldanunk – tűnődött Artúr. – Mi lenne, ha nem csak a kalózoknak szerelnénk?

– A civilek nem mernek idejönni.

– Ez igaz. Akkor viszont a kalózoknál kell árat emelni.

– Megőrültél? Lelőnek! – vágta rá Péter idegesen.

Márk is megrázta a fejét:

– Hiába emelünk. Áll a front, a kalózoknak sincs pénzük. Holderon kapitány túl jól lő… Sok kalózhajó már két-három javítást megcsináltatott, és a következőt hitelbe kéri. Akkor tudnak fizetni, amikor kifosztják a bolygót, vagy a lentiek sarcot küldenek.

Artúr lázasan gondolkozott. Két hete voltak ebben a naprendszerben.

Mióta a kalózok beljebb jutottak a Birodalomban, egyre nehezebb dolguk lett. Kiderült, Őfelsége zseni, és minden rendszerbe egyedi védelmet telepített. Itt a támadáskor egy űrszeméttelepbe rejtett automatikus ágyúrendszer aktivizálódott, az kapta el Ferrington első hullámát még a legszélső bolygónál.

Négy bolygó keringett a rendszerben. A külső egy jelentéktelen kisbolygó, mellette hatalmas szeméttelep húzódott. Utána egy gázóriás következett, amit egy lomha töltőállomás csapolt meg; mivel az állomást aknamező védte, a kalózok nem tudták bevenni. Ferrington nem bajlódott vele, ő a császári célpontokra vadászott, minél hamarabb el akart jutni a Központi bolygóhoz.

Befelé haladva a Jona bolygó következett hatmilliárd lakossal. Holderon kapitány és serege itt zúdult rá Ferringtonra. A negyedik bolygón, a Zagon két milliárdan éltek, egy sivatagos világ, tele értékes nyersanyagokkal.

Két hete folyt a csata, váltakozó sikerrel, és ki tudja, hogy még meddig fog tartani. Artúr a védőknek drukkolt.

– A bérek kifizetését talán tudjuk csúsztatni, de élelem mindenképpen kell. Sokan nem fizetnek?

– Igen, a legtöbb javítás hitelbe megy.

– Hitelbe dolgozunk? – Szilárd elfintorodott. A legtermetesebb astori volt, és a szerelőcsapat vezetője. – Ennyire ne légy már gyáva, Márk! Hajtsd be a szerelés árát!

– Szeretnél mellény lenni? – csattant fel Márk. – Nem véletlen, hogy én intézem a gazdasági ügyeket, és nem ti! Már rég a ventilátor előtt száradna a preparált bőrötök.

Szilárd elhúzta a száját, és gyors mozdulattal belapátolta az utolsó falatot.

– Régen utáltad a gombát – mondta reménykedve, miközben Artúr érintetlen tányérjára pislogott.

– Nem akarsz bemenni a templomba, és imádkozni? Rád biztos hallgatna az Úr – bukott ki váratlanul Péterből.

A szerelők összenéztek, látszott, mindannyian ezt gondolják.

Márk kezében is megállt a villa. A szemében várakozás ült.

Artúrnak összeszorult a torka, és azonnal elment az étvágya. Szó nélkül odatolta Szilárdnak az algatésztát.

Annyi vita volt már ebből… Még a barátai se értették, hogy képtelen hinni.

– Nem kell mindenbe Istent belerángatni. Majd megoldjuk mi.

– Mégis hogyan? – jegyezte meg ingerülten Márk. – Már mindent megpróbáltam, amit tudtam!

– Márk, elolvastam újra a Bibliát! Ott van a frigyláda leírása, Illés tüzes szekere, de Ezékiel látomása is… ezek mind-mind magyarázhatók fejlett technikai eszközökkel. – Artúr látta, hogy a szerelők feszengve összenéznek, de akkor is folytatta. – Mi van, ha hajdan egy idegen fajt hittünk istennek? A primitív földi emberek annyira elmaradottak voltak, hogy…

– Teszek rá! Tőlem kis, zöld algaszörnyek is lehettek!

– Tőlem viszont nem. Nem illúziókban akarok élni, hanem a valóságban. Értsd meg, ha a hit hazugság, nem hihetek benne!

– Artúr, legyél már rugalmasabb! Magam láttam a csodákat körülötted! Akármi is van odaát, téged kedvel. Hát, nem érted? Az imáidat hallják a mennyben!

Artúr elkomorodott. Pontosan ez a rémisztő. Az, hogy hallják…

De ki hallja? 

Nyelt egyet.

Minden este addig fárasztotta magát, hogy álomba hulljon, és ne hallja… azok a képek… el kéne mondani, de félt, mind megrettennének.

Látta, hogy Márk észbe kap és körbenéz. Az ebédelő csoportok elhalkultak, az asztaloknál lopva őket figyelték.

– Nem halnál bele egy kis imába – suttogta Márk.

Tettetett vidámsággal felugrott az asztal mellől:

– Jaj, ne legyetek már ilyen komolyak! Artúrnak egy helyes lány kéne – harsogta nevetve, olyan hangerővel, hogy biztosan mindenki hallja. – Tudod, mit? Ezentúl esténként így imádkozom a Miatyánkot: és vidd a kísértésbe Artúrt, ó, Uram!

Az emberek megint nevettek, újra megindult a beszélgetés. Márk csak csúfondárosan mosolygott Artúrra, majd fütyörészve elment.

Még a szerelők is jobb kedvűen ettek tovább, Szilárd máris Pétert győzködte, hogy van egy csótány a tányérjában, úgyhogy adja neki az algatésztát.

Artúr a semmibe bámult.

Valaha azt tanulta, Isten kísért a jóra, az ördög meg a gonoszra. De vajon mit jelent az a szó, hogy „kísértés”?

Nyomasztotta Márk viccelődése. Talán nem csak az istenük hall mindent.

Talán vigyázni kéne, mit kérnek.