Miogin bázis - 2. fejezet

Márkról azonnal lefoszlott a vidámság, ahogy már nem látta senki.

Végigsietett a folyosókon, és bement a Kék terembe, a központi irányítóterembe, ami a nevét a falakat megszínező mélykék lazuritporról kapta. Csak intett az ott dolgozó nyolc embernek, akik a hajók leszállását, és a szerelőcsapatokat irányították, megnézte van-e valami zűr, aztán kiment, és a központi folyosóról elkanyarodott egy szűkebb szervizjáratra. Az egyik kopott ajtón át egy lomtárba lépett.

Hátrament a polcok között, és rátette a tenyerét az ajtó zárjára.

A titkos szoba valaha egy vezető megfigyelőhelysége lehetett, amikor a bázis még hadiüzem volt. Körben mindenhol monitorok, kijelzők voltak, de már nem futottak a rögzítők, Márk tiltott mindenféle felvételt. A belső folyosókon, a park és a templom környékén a kamerákat is leszereltette. Csak a dokkokról, és a kalózhajók környékéről volt kép. Az osztott képernyő két falat beborított.

A harmadik falat egy fekete kanapé foglalta el. Adalbert, ha a bázison járt, itt szunyókált, de most csak egy barna takaró hevert rajta, noha a fiúnak pihennie kellett volna. A Navranon súlyos sugárfertőzést kapott, az apja azt hitte, egy klinikán kezelik vele.

Adalbert a pultsor előtt ült. A leltár alapján lázasan számolt, mellette az asztalon egy szelet üres kenyér, és sok morzsa. Csak egy pillanatra nézett hátra, majd visszafordult a monitorhoz. Most nem viselt arcfóliát, sem digitális kivetítést, egyszerűen csak önmaga volt, egy tizenkilenc éves, karikás szemű, kimerült suhanc. Ez volt az egyetlen hely, ahol önmaga lehetett. Talán egy maroknyi ember tudta a világon, ki is valójában.

– Találtam pár drágább alkarészt, amit eladhatsz.

Márk közelebb lépett, de aztán az egyik képernyő magára vonta a figyelmét.

A dokkban a szerelők és a kalózok vitáztak. Még nem verekedtek, de már hevesen gesztikuláltak, érezni lehetett az indulatot a mozdulatokban. Márk azonnal utasította a számítógépet:

– Parancs: hang a 17-es dokkból.

A számítógép bekapcsolta a hangszórót.

– Mit nem értesz azon, hogy nem jó ide az a rohadt alkatrész?! – üvöltötte a kalóz. – Ez egy Volten hajtómű, nem tehetsz bele Golt panelt, te barom!

– De jó lesz bele! Csak be kell kötnünk hozzá egy… – kezdett dühösen magyarázni a szerelőcsapat vezetője.

– Már öt perce vitáznak – jegyezte meg Adalbert fel se nézve. – Szóltam a biztonsági csapatnak, hogy figyeljenek.

Artúr tűnt fel a képernyőn, a csoport felé haladt, bizonyára valamelyik szerelő riasztotta. Bakancsot, barna szerelőnadrágot viselt, és egy csuklyás, fekete mellényt, ami szabadon hagyta a vállát.

Márk elgondolkozva figyelte. Az első időkben azt hitte, muszáj megvédenie ezt a bogyökeret, vagy pillanatok alatt agyonverik a kalózok.

Artúr egyszerűen Artúr volt. Föl sem merült benne, hogy a hatalmas, meztelen vállizmait erőfitogtatásnak veszik, neki csak melege volt. Legyintett arra is, hogy a nagy gravitáción megszokott, csosszanó lépte a fejvadászok puhán sikló járásához hasonlít, ő így jár, és kész. A csuklyáról se lehetett lebeszélni, az Astoron fagyban dolgoztak, így megszokta, hogy van a fején valami munka közben. Nála, és az astori bandánál kevesebb feltűnő jelenség akadt.

Bele is kötöttek a kalózok, főleg, hogy Artúr egyáltalán nem viselt fegyvert. Még altatófegyvert sem volt hajlandó, noha az minden szerelő övén ott fityegett.

Aztán kiderült, nem is kell fegyver.

Amikor vascsővel meg akarták verni, elvette, meghajlította, majd udvariasan visszaadta, megkérdezve, hogy milyen technikai gond a probléma. Artúr egyenessége és nyugalma olyan volt, mint valami fertőzés, még a kalózokra is hatott.

A kapitány most is ordítva kezdte. Artúr egyszer sem szakította félbe. Egyetértett vele, teljesen igaza van, a Voltenbe tényleg nem való Golt alkatrész.

Mire a kalóz követelte, hozzanak jót. Artúr csak tömören annyit felelt: nincs. Nem magyarázkodott, nem győzködte, pusztán közölte a tényt.

A kalóz erre szitkozódott, latolgatta, hogy elmegy, aztán azon dühöngött, hol talál felszerelt szerelőcsarnokot egy rohadt háború közepén, majd pár perc káromkodás után elkezdett a megoldáson gondolkozni. Hamarosan eljutott oda, hogy csak egyetlen lehetőség maradt: be kéne szerelni a másik alkatrészt.

Márk csak nézte Artúrt, és egyre dühösebb lett.

– Baj van? – kérdezte Adalbert, és lekapcsolta a hangot. Az ínye vörös volt, a sugárbetegség nem kímélte a fogait. – Akkor szoktad így bámulni, ha ki vagy akadva.

Márk kelletlenül vállat vont.

– Elmondtad neki, mi? – Adalbert felnevetett. – Tudtam, hogy nem bírod ki holnapig!

– Kopj már le! Megkérdezte. Mégis mit mondtam volna?! Hogy rendben az adó?

– Azonnal belekérdezett, mi? Piszkosul jó megfigyelő. Jobb, mint egy csomó kém és titkos ügynök, pedig ismerek párat. – Adalbert elhallgatott. Márk érezte, ahogy őt fürkészi. A kölyök is kiváló megfigyelő volt. – Más is történt? Min húztad fel magad?

– Az astoriak azt kérték, beszéljen Istennel. Mire megint felhozta az idegen lényeket.

– A galaxisra!

– Egyszerűen nem fogja fel, mennyire elbizonytalanít mindenkit! Ez a rohadt szerelőbázis a hiten alapul, és azon, hogy Isten velünk van. Az a kispap is miatta lépett ki! Legalább csinálna úgy, mintha hinne! Most komolyan, belehalna, ha néha bemenne a templomba?

– Joga van kételkedni, ő is ember.

– Nem, nincs joga! – csattant fel Márk. – Miatta tettem le a bokérget! Hrabal elfogadta, hogy meleg és nem vagdossa magát! Te meg, amilyen hülye vagy…

– Szállj le rólam! A petting is szex, nem akarok csajozni többet. Ha Artúr tiszta tud maradni, akkor én is. Hamarosan pap leszek!

– Látod! Erről van szó! – kiáltott kétségbeesetten Márk. – Ha Artúr elveszti a hitét… Én, én nem is tudom…

– Márk, nagyon durva volt az ördögűzés! Én csak az ájultakat hordtam ki, de láttam dolgokat. A mentálgyerek nem csak hallucinációt okozott… Artúr kérte, hogy ne mondjuk el, de… – Adalbert habozott. Megrázta a fejét, és máshonnan folytatta: – Nézd, ne piszkáld! Artúr nagyon egyedül maradt. Miklós, Ignác és a szerzetesek mind ki vannak akadva rá. Ő az egyetlen ember, aki színről színre látta az Istent… És kételkedik. Nekünk olyan ez, mintha Mózes lejönne a hegyről, és közölné, hogy ateista lett. A barátja vagy, soha ennyire még nem volt szüksége rád! Ő csak válaszokat keres.

– Ne keresse! Tudod, miért nem voltam ideges a pénz miatt? Mert Artúr körül csodák történnek! Tudtam, hogy Isten kihúz minket a szarból. De meg se akarja kérni! Néha annyira merev, hogy megőrjít! Nem fogom fel, miért nem tud gyakorlatiasabb lenni!

– Azt mondod, álljon az oltárhoz, és hazudjon Isten szemébe? – Adalbert hitetlenkedve nézte. – Márk, félelemből ne adj neki hülye tanácsokat!

– És ha ez kísértés arra, hogy elveszítse a hitét? A rohadt életbe, Al, a gonosz tényleg létezik! Nézz körül, a helyében te kit kapnál el? Ki az, akire annyian felnéznek, aki szinte a lelkünk?

– Ő, igen. – Adalbert megcsóválta a fejét. – De bíznod kéne benne. Ha a tilti mészárláskor nem vesztette el a hitét, most se fogja.

– Mi?! Ott volt a csatornarendszerben?

 – Nem tudtad? Ő tilti, nem astori. Tizennégy éves volt, amikor lecsaptak a császáriak. Szó szerint ina szakadtáig cipelte a sebesült szüleit a csatornarendszerben, míg az egyházi kémek megtalálták. Ők az egyetlen túlélők. Minden barátját, rokonát elveszítette, hetekig meg sem szólalt, nem aludt, várta, hogy újra lecsapjanak. Miklós püspök tanácsolta a szülőknek, hogy vigyék az Astorra, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezheti magát.

– Soha nem mondta… – Márk nyelt egyet.

– Artúr túl csendes, túl lelkizős. Igen, kételkedik, de ha te sem állsz mellette, bele fog roppanni. – Adalbert elmosolyodott. – Veled se könnyű, Márk! Korábban attól féltél, hogy szektát alapít, most meg attól, hogy nem?

Márk megütődve nézett rá.

– Eh, a tököm tele! Miért nincs olyan problémája, mint más normális embernek? Csajozás vagy drogozás…

Mindketten a képernyőre néztek.

Artúr és a kapitány már a levegőbe kivetített szerelési terv felett tanakodtak.

A kalóz mutogatott, és nagy hangon magyarázott, valószínűleg azt, hova kéne az átalakító, hogy be lehessen tenni a Golt-panelt. A közelükben a kalózok és a szerelők nevetgélve beszélgettek, Artúr kisugárzása most is átitatott mindent.

– Találtam pár drágább alkatrészt. De kinek adjuk el? – törte meg a csendet Adalbert.

Márk sóhajtott, és közelebb hajolt Adalbert képernyőjéhez. A leltárt kezdte böngészni, a felesleges alkatrészek listáját futotta át.

– Nem tudom kinek, de valahogy meg kell oldanunk. Ezt nem mondtam el Artúrnak, de Ferrington üzent, kéri a hiányzó harminc százalékot, amit nem kapott meg. Lelő minket, ha nem fizetünk. Agyoncsapom Artúrt, ha ateistán hal meg.

– Azt hittem, csak akkor, ha szűzen – jegyezte meg Adalbert, és gyorsan félrehajolt, nehogy Márk fejbe vágja.