Mia
Anne
A kispesti Wekerle-telep tegnap még lenyűgöző helynek tűnt. Az
egész környék hangulatos családi házakból állt, melyek a kinyitható ablaktáblák
miatt olyanok voltak, mint a mézeskalácsházak a mesében.
De Mia Anne ma már felfalt Piroskának érezte magát, akit a farkas
megemésztett a jóképű vadász megérkezése előtt.
– Utállak! – üvöltötte angolul az apjának, majd besántikált a szobájába
és bevágta maga mögött az ajtót. – Akkor is megyek!
A szobában még a költözés rendetlensége uralkodott. Az ajtócsapkodásra
megzörrent az asztalra tett, kézzel festett mahjong játék, amit évekkel ezelőtt
anya készített. A többi holmi dobozokban állt, még nem sikerült kicsomagolnia, csak
két napja költözött Vancouverből Budapestre.
Dühösen megkapaszkodott az asztal szélében, de közben levert egy
könyvet. Ma sokkal jobban sajgott a térde, mint más napokon, a fájdalom apró
féregként rágta az inakat. Lehajolt és felvette a földről az albumot, egy
Budapest képeskönyv volt, tele a híres épületek fotóival. Sóhajtva visszatette
az asztalra a mahjong mellé.
Igen, Budapest lenyűgöző város, ezek a magyarok úgy sétálnak a
műemlékek között, mintha a Mekibe ugranának be. Csakhogy hiába a szép
környezet, a különleges, kevert építészet, az itteni emberek annyira mások. A
suliban a diákok nagyon furcsák. Általában mindenhol akad egy fontoskodó, aki
elmondja, hogy kik a jótanulók, kik a művészlelkek, vagy a kockák, de itt senki
sem avatta be. Sőt, mintha nem is lennének ilyen csoportok, például
pom-pomlányok egyáltalán nem voltak, döbbenetes módon. Az ember nem is
gondolná, hogy a pom-pom lányok utálata mennyire az élete része, amíg ki nem
derül, milyen szar a hiányuk.

