Calderon - 1. rész

A Könyvmolyképző jóvoltából az idén megjelenik az egyik regényem. A cím még tűnődés alatt, az oldalsávban lehet szavazni, kinek melyik címötlet tetszik.


*

Röpke tartalom: 

Calderon kapitány egy jóképű, ifjú főnemes, aki rangrejtve él, és épp öngyilkos akar lenni.
Úriember nem temetkezik hitelbe, így Calderon munkát vállal. De miért kap egy böhöm nagy űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? És mit kezdjen a csinos japán kadétlánnyal, aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni?
Calderon a szálakat bogozgatja, mígnem kisül, az élet a tét. Ez még nem motiválná, de a lány felajánl egy igazi, japán teaszertartást.

Hát mondhat egy férfi erre nemet?

*

1. részlet:

Genius Calderon meghúzta a ravaszt, de a lézerfegyver felmondta a szolgálatot. A zizegésből ítélve lemerült az energiacella. Meg sem lepődött rajta, csak fásult mozdulattal kivette a szájából a csövet, és az ablakon beszivárgó hajnali derengést bámulta.

 Mara halott. A nő, akiért sutba dobta a nemesi rangot, a nő, aki eddig győzött a szapora agytumorsejtekkel szemben, ostobán alálépett egy űrsiklónak. Mara a születésétől fogva tudta, hogy haldoklik. Versenyt futott az idővel és minden pillanatot megélt, őszinte örömmel élvezte a létezést. Ha este, szeretkezés után Calderon olyasmit susogott a fülébe, hogy minek is élne nélküle, Mara villámló szemmel szellemjárást ígért.

A temetés óta Calderon nyolcszor próbált öngyilkos lenni, de mindig megzavarták. Hol egy szektás csöngetett be, hol egy kutyát kereső, könnyes szemű kislány, vagy maga a fegyver mondott csütörtököt. Még éjfélkor is, mikor a csillagkikötő hídjáról készült leugrani, előtermett a semmiből egy rémült kamaszlány, hogy esedezve kérje, kísérje haza, mert követik. Mara küldte őket?

Mara jelenlétét állandóan érezte a házon. A belső automatika elromlott: az ablakok este nem sötétültek el, a villanyok is örökké égtek, mintha valami láthatatlan kéz kitiltaná a lakásból az éj depresszióját.

Odakint fölkelt a nap, Calderon megbámulta a fénycsíkot a padlón, aztán fáradtan a földre ejtette a lézerpisztolyt. Milyen jogon akadályozza meg bárki? Legyen az Mara vagy személyesen a Jóisten. A konyhakések mind eltűntek, ám a kard, melyet apja házából hozott... Felállt, és előkotorta a gardrób elektronikus vezérlője mögül.

Az egyszerű markolatba belesüllyedt a fekete kristály nyitógomb. Calderon maga felé fordította az arasznyi csövet és megnyomta a gombot.

Nem történt semmi.

Eszébe jutott a fegyver hőérzékelője, mely megakadályozza, hogy ember felé fordítva kinyíljon a kard. Elfordította magától, és újra megnyomta a gombot. Megkönnyebbült, mikor a pengedarabok egymás után előcsúsztak.

Calderon hamar rájött, hogy egy karnyi hosszú karddal torkon szúrni magát kifejezetten bajos. Némi szerencsétlenkedés után a fotel ülőkéjéhez támasztotta a markolatot, és a hegyét a torkához illesztette.

Ekkor csöngettek.

Calderon úgy döntött, nem és nem nyit ajtót.

Az illető azonban bosszantó módon rátapadt a csengőre. Calderon hiába próbált koncentrálni, átélni a lét utolsó pillanatait, öt másodperc múlva azon kapta magát, hogy eldobja a kardot és csúnyán szitkozódva a bejárat felé tart.

Karl, a szemben lakó fiú állt lihegve az ajtóban.

– Mi akarsz?

– Mikrochip-gyűjtés van a suliban, ebből megyünk majd meteor-túrára. Megnéznéd, hogy van-e kidobandó chiped?

Különös időpont a környezetvédelmi akcióra. Calderon a pirkadó égboltra nézett, majd a fiú otthonára, és a megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lába. Még hogy transzcendens! Könnyedén be lehetett látni hozzá a kölök emeleti szobájából! Felismerte a lányt is, ki épp próbált visszahúzódni a függöny mögé. Őt kísérte haza éjnek évadján!

Galléron ragadta Karl-t, és a falhoz penderítette. A suhanc rémület helyett kamaszkora összes szemtelenségével vigyorgott:

– Na, csak nem versz meg egy kiskorút? Te vagy a nyári munkánk, jobb, mint a robotpucolás!

– Ki bérelt fel?

– Szerinted?

Frank, az átkozott sógor! Calderon eleresztette a fiút, és ahogy volt, mezítláb, egy szál sortban futásnak eredt.

– Szólj neki, hogy ez a ma reggeli kettőnek számít ám! Hé, várj! Ha megölöd, ki fizet nekem? Nem teheted ezt velem!

Mire Calderon lefutotta a két utcát, Frank éppen kifelé szaladt a bioházból. Karl bizonyára felhívta. Látszott, hogy a pszichológus az ágyból ugrott ki, hosszú szőke haja gubancosan lógott a vállára, és épp csak egy sortot kapott föl az enyhe nyári reggelben. A suhanóig már nem jutott el, Calderon torkon kapta és nekiszorította a kerítésnek.

– Figyeltetsz?!

Frank meg sem próbált kiszabadulni. Kék szeme fensőbbségesen villant, és kiült az a tenyérbe mászó, analitikus mosoly az arcára:

– Jó, hogy jössz! Kapitányválogatás van ma az Admiralitáson. Meg kéne nézned.

Calderon erősebben szorította a torkát. Szerette volna, ha a másik megüti, vagy bármi olyat tesz, amire laposra verheti. Ám a sógora nem véletlenül tartott indulatkezelő-terápiákat, meg sem moccant.

– Kinek hiszed magad?!

– Megígértem Marának. Várható volt, hogy szétesik az a nárcisztikus személyiséged – felelte rosszmájúan a pszichológus.

– Állítsd le a kölyköket vagy...

– Rendben. Elengednél végre?

Calderon elengedte. Frank már nem mosolygott. Megvetően odavetette:

– Tőlem akár fel is fordulhatsz! Nem érdemelted meg a húgomat!

– Ki lett volna érdemes rá? Mármint rajtad kívül?

– Nem bírtad békén hagyni!

– Békén? A húgokat feleségül veszik, sógor! Húzz el egy terápiára, de sürgősen!

– A fenét! Ez nem féltékenység. Egy szenvedélybeteg barom vagy! Azt hiszed, nem ismerem föl, amit naponta kezelek? Valami beteges játékszenvedély van benned, amit felcsigázott Mara. Tudtad, hogy agytumora van, pár év és szabad vagy. Milyen kényelmes ez a baleset! Jól jött neked.

 Calderon irtózatosat ütött a másik arcába. Frank nekizuhant a kerítésnek, orrából ömlött a vér. Nem volt rest, visszatámadott, de Calderonnal szemben esélye sem volt. A férfi az elmúlt fél évben, mióta megnősült, a kikötőben rakodómunkás volt. A robbanásveszélyes anyagokat kézzel pakolták. Bár mégsem annyira a munka, inkább a kikötői élet edzette meg. Frank orrán-száján dőlt a vér, mikor több ütés után a földre zuhant. Calderon szívesen megrugdalta volna, de győzött a neveltetése. Főnemes nem tör bordákat.

***

 

  Nincs jobb, mint pszichológusokat verni. Calderon úgy vélte, máris sokat tett a mentális egészségéért.

 Hazament lezuhanyozni, és már a fürdés végén járt, mikor kikapcsolták a vizet. Mióta Mara meghalt, nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint számlák, lakbér, sőt dolgozni sem járt. Rakodóként már valószínűleg kidobták, mivel egy hónapja nem jelent meg; elérni sem tudták, hiszen hamis azonosítóval vállalt munkát. Az embert nehezen alkalmazzák Alexandro Ferrero grófként, de Genius Calderon másodkapitányként is.

Áram még volt, mert a fürdőajtóba épített holotévében az ezerszer átrágott biofegyver kérdést feszegette két szakértő:

–…nem, a HTX valószínűleg csak kis mennyiségben áll az anarchisták rendelkezésére. Még sosem támadtak vele civil lakosságra, csak a flotta hajóira.

– Mikor fogják el végre a Demokrata Pártot? Őfelsége titkosszolgálata úgy tűnik, nem áll a helyzet magaslatán…

– Üzenet Ellától. – A borotválkozó tükörbe épített számítógép bekapcsolt. A tévé azonnal elhalkult.

Ella az anyós volt. Calderon remélte, a nő többé nem áll szóba vele, most hogy megverte Franket.

Mara apja filozófus, anyja író, Frank, a kibírhatatlan, pedig pszichológus. Továbbá volt még pár szociológus és tanár nagybácsi. Calderon úgy vélte, ha van reinkarnáció, akkor ő minden időkre levezekelte a vétkeit azzal, hogy benősült egy bölcsész-családba.

Legrosszabb az anyósa, Ella volt; állítólag valamiféle „ihletet” adott neki. Három regénye jelent meg az elmúlt két év alatt. Mara hol sírt, hol fuldokolva nevetett az anyja könyvein és ajánlgatta, hogy Calderon olvasson bele, de ő ódzkodott tőle. Frank szerint azért, mert nem tudta feldolgozni, hogy az anyósa múzsája lett, de talán jobb is, mert ha látná miket ír…

Calderonban győzött a kíváncsiság, kis habozás után fogadta az üzenetet:

 „– Frank elmondta, miért verted pépesre. Talán rossz módszert választott, de aggódott érted. Mellesleg elég sok pénzébe került ez a figyelőszolgálat. Nézd, Gen, ez a helyzet tarthatatlan. Hetek óta sajnálod magad. Ideje munkát keresned, nem tudunk eltartani. Kényelmes dolog egy öngyilkosság, de tudod, mibe kerül egy temetés? Nem, persze, hiszen Maráét se te álltad. Mi lenne, ha a jövő hónapban lőnéd agyon magad? Addigra megkapom a könyvemért a jogdíjat.”

Calderon elvörösödött a szégyentől. Eszébe se jutott, hogy ezeknek az egyszerű közembereknek embereknek ő teher lehet. Nem sokat értett a pénzhez. Lehet, a rakodói keresete nem is fedezte még ennek a háznak a fenntartását se? Mindig Mara foglalkozott ilyesmikkel.

Percekig bámult maga elé. Aztán fázni kezdett a talpa a fürdőszoba kövén.

Úgy döntött, megnézi azt a kapitányválogatást. A flottánál többet keresett, mint rakodóként. Egy hónap alatt összejön annyi pénz, amivel már kényelmes temetése lehet.

*

Délre az Admiralitás régi korokat idéző, vasbetonból és üvegből épített tornyához ért. A hatvanemeletes épületből gyönyörű kilátás nyílt a felszálló hajókra.

A kapitányi posztot valószínűtlen, hogy megkapja, de akit előléptetnek, annak a másodkapitányi helye megürül. Oregon admirális, megkerülve a hivatalos jelentkezési kört, beteheti oda. Már ha meggyőzi.

Protekció nélkül egy kapitány se venné föl, túl hírhedt a teherbe ejtett kadétlány miatt.

A vicc az, hogy három éve gyerekjáték lett volna tisztáznia magát, csakhogy nem törődött az üggyel, mert – kivételesen – ártatlan volt. Az erkölcsrendészet helyett azonban a gazdaságiak szálltak ki, apja, Eterno Ferrero gróf zsenialitása nyomán.

Felment gravolifttel a legfelső szintre. A lift falát itt is tükörrel borították. Calderon kritikusan megvizsgálta önmagát. Öregebbnek tűnt huszonhét événél, Mara halála nyomott hagyott rajta. Cinikusan arra gondolt, hogy ez még hasznára is lesz Oregon admirális előtt.

Az előtérben egy szőke tizedes lány ült a pultnál. Az ablak mentén elhelyezett öblös fotelekben hat másodkapitány várakozott. Túl kevés, a Wellston valószínűleg egy jelentéktelen kis futárhajó. Calderon szeme gúnyosan rebbent, ahogy megnézte a középkorú tiszteket. Életük értelme volt ez a pillanat, ez a várakozás a Szent Ajtó előtt, mely mögött Oregon admirális, az aktuálisan felkent isten, egyiküket mennybe viszi.

Calderonon nem látszott, mit gondol. Mereven tisztelgett és a lány asztalához lépett.

– Üdvözlöm, tizedes! Remélem, nem okozott gondot a késésem. Genius Calderon másodkapitány vagyok. Megnézné, kérem, hogy szólítottak-e már?

– Tessék? – A lány meghökkent. Orra tövében ingerkedve üldögélt egy anyajegy. Vonzotta a szemet, Calderon ügyelt rá, hogy ne bámulja meg.

– Valami probléma van?

– Elnézést, de ez a Wellston válogatása, uram. – Olyan hangsúllyal mondta, mintha legalább egy csillagrombolóról lenne szó.

– És? – Calderon felvonta a szemöldökét. A lány tátogott, majd összeszedte magát és a gépre nézett:

– Egy pillanat. Sajnálom, de egyáltalán nem látom a rendszerben, uram.

– Hogyhogy? Mióta dolgozik Oregon admirális alatt, tizedes? Legyen körültekintőbb, ő nem tűri a hibákat! – Calderon megcsóválta a fejét. – No, de ne féljen, megoldjuk!

Nagyvonalú mozdulattal megkerülte az asztalt és lehívta a számítógépre a saját személyi lapját, miközben folyamatosan beszélt:

– Most az egyszer nem jelentem. Maguk az adminisztrációnál azt hiszik, kevésbé fontos a pontos munka, mint mondjuk egy orvosi részlegben, pedig ez nem így van. Egy olyan világban, hol az anarchisták hajókat foglalnak el, nem engedhetjük meg magunknak a lazaságot.

– Igen, uram. Bocsánat, uram! – A lány egyre pirosabb arccal mentegetőzött, orra tövében fickándozott az anyajegy. Calderon úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy testközelségük milyen zavart szül. Mikor végzett, csak biccentett és az ablakhoz sétált, távolabb a várakozó tisztektől.

Hirtelen ráébredt, hogy mit tett. Oly könnyedén zökkent vissza! Talán igaza van apának, a Játék a génjeiben van. Mintha nem lett volna az Akadémia és utána Mara... Elszégyellte magát. Mara egyenes, tiszta természete idegenkedett a manipulációtól, így hát elrejtette előtte énje eme szegletét.

A következő órában a kikötőt bámulta az ablakon keresztül. Ha nem befolyásolja Oregon admirálist, nem kap állást. Muszáj játszania. Igen, csak most utoljára. Kivételesen.

Elfogta az ismerős izgalom. Látásból ismerte a régi vágású, gerinces admirálist. Az ilyeneket művészet befolyásolni, és csak óvatosan szabad, nehogy megneszeljék. Apja kiválóan értett ehhez is.

Közben a háta mögött folyamatosan szólították a tiszteket, utoljára ő következett.

A parancsnoki szobában hatalmi jelképként fekete bőrfotel és egy aranyszegélyű íróasztal terpeszkedett, előtte két vörös huzatú, párnázott szék állt. A falról giccses keretből a császár ifjúkori arcmása tekintett le rá. Az egyetlen, ami nem illett a szobába, maga az admirális volt. Calderon esküdni mert volna rá, hogy a tiszt gyomra reggelente fölfordul, amikor belép.

Oregonnak nem kellett kádnyi méretű bőrfotel, hogy valakinek nézzék, hatalma a lényéből sugárzott. Inas testén második bőrként feszült az egyenruha; kopasz fején apró fülek, kiugró arccsont, horgas orr és barna szem. Homlokráncait vésővel vájta az idő.

Láthatóan egy pillanatra meghökkent, aztán erőltetetten elmosolyodott, afféle nyolc-fog-széles mosollyal. Calderon gyanította, hogy ez lehet nála a maximum.

– Á, Genius Calderon! Üdvözlöm, parancsnok, már sokat hallottam önről. Kérem, foglaljon helyet – recsegte monoton hangon, majd a számítógépre pillantott. – Lássuk az életrajzát! A Melt bolygón egy baptista árvaházban nevelkedett, majd az Akadémián közepes teljesítményt nyújtott, kivéve a stratégiát, ahol kiemelkedő eredményeket mutatott föl.

Minden beszélgetés egy tánc, szóljon szerelemről vagy gyűlöletről, a lényeg ugyanaz. Valaki vezet, a lépések pedig egymásra épülnek. Oregon nem várt dallamra kezdett. Calderon furcsállta az udvariasságot. Még ha nem is tudja pontosan, kik pályáznak a posztra, azért fel kéne, hogy tűnjön a kora. Eleve attól a szemtelenségtől üvöltenie kéne, hogy ő itt megjelent.

– Iskolán kívüli tevékenységei is… – az admirális felvonta a szemöldökét – …figyelemre méltóak. Anyagi támogatást szerzett a diákönkormányzatnak, átszervezte az elsős-avatást, és jelentős szerepet játszott a helyi környezetvédelmi csoportban.

Micsoda?! Calderon az elsős bálokon férfi lábszépségversenyt rendezett, mikor megtudta, hogy tíz fiúra jut egy nőnemű lény. A környék lányai e hír hallatán egy-egyre javították föl az arányt. Hajszál híján kerülte el a fegyelmit. A zöldeknek megszervezett egy meztelen tüntetést, és rögtön hozott is rá egy tucat bájos hölgyet. Ki tudja, miért, az egész iskola lelkesen megmozdult a helyi pokondokok ügyében.

Calderonnak a szeme sem rebbent. Ilyen jól ő se tudta volna tálalni a saját életrajzát. Mi folyik itt?

– A gyakorlati évét a Callisto cirkálón töltötte, kiváló eredményekkel, majd másodkapitányként egy évig a Bellán szolgált, ahonnan a leltárban talált hiányosságok miatt leváltották. Hm, itt az áll, hogy egy fogókészlet hiányzott. Nem tűnik túl igazságosnak. Gondolom, jóvátételül ajánlották föl önnek azt a tízfős futárhajót.

– Nem tudom, uram – felelte fegyelmezetten Calderon.

Apja ugyan kirúgatta, de a flotta az ősi rivális, a Fay Ház befolyása alatt áll. Ők annyit láttak, hogy a Ferrero Ház lecsap egy jelentéktelen, fiatal kapitányra. Hogy orrára koppintsanak az öreg Ferreróak, kinevezték őt egy aprócska futárhajó kapitányának, anélkül, hogy sejtették volna a kilétét. Persze nem fogadhatta el. Ha bármelyik Ferrero család rájött volna, hogy egy Fay lekötelezettje lett, a kedves rokonok indítottak volna ellene hajtóvadászatot, hiába ő az első család másodszülöttje.

– Ön azonban fizetés nélküli szabadságot vett ki. Ha jól látom, vissza szeretne térni az állományba.

– Igen, uram. Tudom, nem ez a legmegfelelőbb időpont, hiszen sok dolga van, de a kinevezett másodkapitány helye megürül. Rengeteg idő, mire a kapitány kiválasztja az utódot, de én akár holnap kezdhetek; és mivel már ajánlottak föl hajót, ezért jogilag is előrébb esek, mint bárki. Ráadásul nem tartalékos vagyok, hanem teljes állományú.

– Látom, jól képzett a kiskapukhoz – Oregon indulata akaratlanul is felszikrázott. – Egyáltalán hol volt az elmúlt két évben?

 Most, most kéne beszélni Maráról. Egy mondattal kivívhatná a tiszteletet.

Nem. Túlságosan fáj.

– Halaszthatatlan elintéznivalóim voltak, uram.

– Halaszthatatlan? – visszhangozta gúnyosan Oregon. Felkelt a bőrfotelból és a földig érő ablakhoz sétált. – Ez egy kapitányi meghallgatás. Ha másról kíván beszélni, egyeztessen időpontot odakint Beller tizedessel.

A mondat csattant, mint egy felszínbe csapódó mentőkabin. Calderon rájött, hol tört meg a tánc: mikor a másodkapitányi rangot említette. Fölparázslott benne a Játék.

– Nos, jobban meggondolva, én is a Wellston kapitányi posztjára pályáznék, uram.

Jól látta? Oregon megkönnyebbült? Calderon egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt. Az admirális a kikötőt nézte, úgy folytatta:

– Jogilag a többi jelentkező elé esik. Bár elég fiatal… nos, gondolom, nem véletlenül kapott kapitányi rangot, megvannak a megfelelő... képességei. Öné a poszt. Kap egy esélyt, hogy bebizonyítsa, igazi férfi. Holnap reggel nyolckor jelentkezik a tizedesnél, átveszi a parancsot, majd kilenc óráig elfoglalja a helyét a Wellstonon.

Calderon a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Várt, hátha mond még valamit Oregon admirális, de az a hajókat figyelte.

– Igen, uram. Köszönöm, uram. – Calderon felállt.

– Leléphet!

Calderon tisztelgett és ment. Odakint intett a kedvesen mosolygó tizedesnek, de a vészkijárat felé vette az irányt. Leballagott hatvan emeletet, hogy magához térjen.

Protekció? Oregon nem úgy fest, mint akit meg lehet vásárolni, és sejtelme sem lehetett arról, hogy ő a kapitányválogatáson megjelenik. Mi folyik itt?

A helyzet tökéletesen érthetetlen. És ez fokozza a Játék izgalmát.

Csak most az egyszer… utoljára.


---------------------
Ha tetszik az írás, lájkold az oldalamat. A frissítések, és a későbbi játékok oda kerülnek ki.