Apa, randizhatok egy lovaggal? - 1. részlet

 Mia Anne

 

A kispesti Wekerle-telep tegnap még lenyűgöző helynek tűnt. Az egész környék hangulatos családi házakból állt, melyek a kinyitható ablaktáblák miatt olyanok voltak, mint a mézeskalácsházak a mesében.

De Mia Anne ma már felfalt Piroskának érezte magát, akit a farkas megemésztett a jóképű vadász megérkezése előtt.

– Utállak! – üvöltötte angolul az apjának, majd besántikált a szobájába és bevágta maga mögött az ajtót. – Akkor is megyek!

A szobában még a költözés rendetlensége uralkodott. Az ajtócsapkodásra megzörrent az asztalra tett, kézzel festett mahjong játék, amit évekkel ezelőtt anya készített. A többi holmi dobozokban állt, még nem sikerült kicsomagolnia, csak két napja költözött Vancouverből Budapestre.

Dühösen megkapaszkodott az asztal szélében, de közben levert egy könyvet. Ma sokkal jobban sajgott a térde, mint más napokon, a fájdalom apró féregként rágta az inakat. Lehajolt és felvette a földről az albumot, egy Budapest képeskönyv volt, tele a híres épületek fotóival. Sóhajtva visszatette az asztalra a mahjong mellé.

Igen, Budapest lenyűgöző város, ezek a magyarok úgy sétálnak a műemlékek között, mintha a Mekibe ugranának be. Csakhogy hiába a szép környezet, a különleges, kevert építészet, az itteni emberek annyira mások. A suliban a diákok nagyon furcsák. Általában mindenhol akad egy fontoskodó, aki elmondja, hogy kik a jótanulók, kik a művészlelkek, vagy a kockák, de itt senki sem avatta be. Sőt, mintha nem is lennének ilyen csoportok, például pom-pomlányok egyáltalán nem voltak, döbbenetes módon. Az ember nem is gondolná, hogy a pom-pom lányok utálata mennyire az élete része, amíg ki nem derül, milyen szar a hiányuk.

Ráadásul itt még a szokásos „új lány a suliban” dolog sem működött. Pedig az első napon mindig elé libbent eddig az évfolyam szépe, hogy beszóljon, no, meg a kosarasok kapitánya, hogy „megnézze a felhozatalt”. Itt azonban a kutyát sem érdekelte.

Annyira jó lenne fontosnak lenni, valahol olyan barátokat szerezni, akiknek önmagáért számít, nem csak futó ismerős. És megismerni egy fiút… egy rendes srácot, aki nem a szoknyája alá nyúl, mint az a barom Ian, apa munkatársának, Helmholtznak a fia, hanem olyan udvarias, mint egy álompasi; feladja a kabátot, Valentin napon sms helyett kézzel ír pár sort, néha hoz egy szál virágot… Nem Mr. Darcyra vágyott, hiszen az lehetetlen, hanem egy normális fiúra, egy első szerelemre. Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha gyorsan vége lesz…

Milyen lehet szerelmesnek lenni? Egy meleg tenyérbe bújtatni a saját kezét, egy vállra hajtani a fejét? Nevetve szaladni az esőben valakivel? Izgatottan várni a percet, amikor találkoznak? Szomjasan csókolni valakit?

Gyűlölte, hogy félévente költöznek, kutatásról kutatásra mennek, és ha végre tetszik egy fiúnak, már állnak is tovább. De eddig legalább az amerikai kontinensen belül maradtak, most viszont Európa, és rögtön a közepe… Mi a csodát keresnek Budapesten?!

Bárcsak anya élne! Bárcsak itt lenne és volna igazi otthonuk!

Elszorult a torka, de keményen nyelt egyet, és összeszorította a száját. Nem, erre nem szabad gondolni!

Kimerülten markolta az asztal szélét. Az ütközés képei egy pillanatra felvillantak, de el tudta nyomni. Már három éve történt a karambol, közvetlenül a tizenharmadik születésnapja után. Anya meghalt, ő pedig kórházi ágyat kapott.

Már régóta nincs anya. De volt Gina, Lulu, Paty, és most a szőke Frida, a svéd lány, apa jelenlegi barátnője, akinek borzalmasan idétlen neve van.

Frida megígérte, hogyha nem balhézik a költözés miatt, akkor ma este elmennek koncertre. Hol a csodában lehet? Már itt kéne lennie.

Apának meg nincs joga megtiltani. Attól, hogy a térde kissé béna, meg a gerincében kapcsok vannak, még ugyanolyan tizenhat éves, mint más. Igenis elmegy! Megnézi, hogyan buliznak ezek a furcsa magyarok.

Ingerülten a cseresznyefa ajtóra nézett, amint az imént becsapott.

Hol van már apa? Most kéne berontania a szokott szöveggel, hogy „amíg eltartalak, nincs jogod ajtót csapkodni”, vagy „bezzeg amikor én tizenhat voltam, akkor kitöltöttem az IQ tesztet, beléptem a MENSA-ba, és nem csináltam olyat, hogy…” és felsorolni az összes dolgot, amiért érdemes élni, de ami persze sose vezet oda, hogy agykutató legyen, mint az apja.

Az ajtó azonban nem nyílt ki, és Mia Anne összeszorította a száját.

Apának már annyit se jelent, hogy bejöjjön veszekedni? Máris belemerült valami ostoba számításba?

Mia Anne hallgatózott. Mintha tompa beszélgetést hallott volna kintről.

Apa telefonál?

Az örege egész délután feszült volt, néha akaratlanul a konyhapultra tett mobil felé nézett, bizonyára Frida hívását várta. Mia Anne általában utálta az apja nőit, de Frida majdnem normális volt. Nem egy fiatal orvos vagy elméleti fizikus, aki apa hátán akar feljebb kapaszkodni, és a NASA-ba bejutni, hanem óceanográfus, akit elbolondított az, hogy apa szembeszállt valami Moon tábornokkal, és megakadályozott egy tenger alatti atomrobbantást.

Mondjuk, apát biztosan nem a nyamvadt kis korallok és delfinek érdekelték, hanem valami számítási probléma, de erre még ráér Frida rájönni… Még csak egy hónapja jár apával, szegény.

Mia Anne az ajtót bámulta, de apa még mindig nem jött veszekedni. Neki meg túlzottan fájt a lába, hogy kimenjen. Egész nap suliban volt, és nem használt botot, megerőltette a lábát.

Az asztal szélére támaszkodva elcsusszant a székig, és leült. Megfogta az erőtlen bal térdét, és a jobb mellé tette, majd bekapcsolta a számítógépet. Felcsavarta a hangerőt az erősítőn, mire a metál dübörgése betöltötte a szobát. A mély hangok lüktetését a mellkasában is érezte.

Szinte azonnal nyílt az ajtó. Apa sose bírta a zajt, rögtön bejött. Ám – szokásával ellentétben – nem robogott oda „likvidálni a zajforrást”, és nem kezdett monológba a belső fül szőrsejtjeiről sem, hanem kelletlenül megállt az ajtóban.

Valami történt, Mia Anne érezte, ahogy a negyvenöt éves férfi arcára pillantott. Máskor ez az arc érzelemmentes, sőt, embertelenül nyugodt volt, de most valami mély zavar tükröződött rajta.

Mia Anne kérés nélkül is lekapcsolta a zenét.

– Frida karambolozott – mondta komoran, tárgyilagosan az apja. – Délben – tette hozzá, mintha ez bármit is számított volna. Szálfa termete, enyhén őszülő haja és szürke öltönye most is a megszokottan unalmas volt, de akadt valami furcsa a pillantásában.

– Micsoda?! Megsérült?

– Meghalt – felelte szárazon az apja. Nem nézett a szemébe, a padlón heverő dobozokra meredt. – Én… el kell mennem azonosítani a testet.

A testet…

Mit?! A testet?!

Mia Anne ostobán bámult maga elé.

– De hát hogyan? Ez… nem lehet! Mi történt? Képtelenség! Frida nem halhatott meg, ilyen nincs! Apa, apa, kérlek…

Képtelen volt felfogni. Tegnap még beszéltek telefonon. Csak Frida kérlelésére egyezett bele, hogy apa munkája miatt Pestre költözzenek; koncerteket, csajos vásárlásokat, egy új, izgalmas életet ígért…

– Sajnálom, kicsim, tudom, hogy kedvelted, és ez nagyon nehéz neked.

Valahogy túl olajozottan jöttek a szavak mint valami betanult szöveg. Mia Anne az apja arcát fürkészte. Nem igaz, hogy ennyire érzéketlen! Nem igaz, hogy nem dühöng, nem sír!

Miért nem zokogsz, apa?

– Ez nem lehet, apa. Ilyen nincs, nem történhet!

Mia Anne a fejét rázta, körmét akaratlanul is a combjába mélyesztette, mint mindig, ha felkavarta valami.

– Statisztikailag tényleg alacsony a valószínűsége, hogy anyád után Frida is autóbalesetben haljon meg.

Mia Anne úgy bámult az apjára, mint egy szörnyetegre. Az apja is érezhette, hogy nem a megfelelő dolgot mondta, mert megköszörülte a torkát, és kis hallgatás után máshogy folytatta:

– El kell mennem, kicsim. Ne várj meg, sokára jövök. Ugye, minden rendben lesz? Itthon hagyhatlak?

Mia Anne legszívesebben nemet mondott volna. Nem akart egyedül maradni, nem akarta a csendet hallgatni, de tudta, apja úgyis elmenne. Amon Dollond nagyszerű tudós volt, és tökéletes apa, aki precízen követte a modern gyereknevelési könyvek tanácsait, de Mia tudta, hogy a mélyben nem lapulnak érzelmek. Hiányzik belőle valami, ami emberivé teszi, és ez sokszor fájt.

Apa nem várt választ, hanem kiment, eszébe sem jutott, hogy megölelje.

Mia Anne csak hallgatta a neszeket, apja cipővételét, a kulcs zörrenését.

Nem tudott sírni. Az egész olyan valószerűtlen volt. Frida meghalt?

Nem volt mély kapcsolat köztük, csak csajos haverság, de már majdnem barátok voltak. És a barátok képtelenség, hogy meghaljanak. Ez annyira értelmetlen, ez annyira rossz...

Átbotorkált az ágyhoz, ledőlt az ágyra és átölelte a gyerekkori plüsscicáját. Elszorult a torka, csak valami halk nyüszítés jött ki rajta. Próbálta felfogni a véglegességet, de csak az ürességet érezte. És azt, hogy önző, nyomorultul magára gondol. Egyedül maradt ebben az ócska városban, több ezer mérföldre az összefirkált utcáktól, a régi osztálytársaktól…

Fridának nem volt joga meghalni! Cserbenhagyta. Ahogy anya is. Mindenki itt hagyja… És apa… meg sem ölelte, mielőtt elment…

Hallgatta a csendet, az utcai zajok mellett is üres és ostoba csendet.

Mikor nem bírta tovább, kinyúlt az éjjeliszekrényen heverő mobiljáért, fülébe tette a fülhallgatót és bekapcsolta a zenét. Aztán újra bevackolta magát és szorosra zárta a szemét, legszívesebben soha többé ki nem nyitotta volna. A pergő dobszóló, mintha az agyán szólt volna, elmosva a gondokat.

***

A dobszóló vizes volt. Mia Anne kinyitotta a szemét. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék.

Máskor is színes álmai voltak, de ez a fenyőerdő felülmúlta mindet. Egyenként megvizsgálta a fákat, látta a zöld és vörös tűleveleket, érezte a zápor apró langyos tűszúrásait a bőrén. Egy ázott madár ugrált a bokor mellett, és Mia Anne elmosolyodott, a madár annyira idétlenül festett.

Már az előző két éjszaka is látta a galamb nagyságú, szögletes csőrű, zöld madarat. Mióta az új házba költöztek, minden éjjel vele és ezzel az erdővel álmodott. Biztos valami lélektani dolgot súg a tudatalattija, vagy mi. Írhatna inkább sms-t...

Folytatás jövő szerdán :))

(On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal? Megjelenés 2015. őszén.)