Éjjel van, és nem tudok aludni, ami ritkán esik meg, mert keveset alszom, de azt abszolút mélyen. Mondjuk, ha éjjel vihar van, akkor atomcsapások elől szoktam menekülni, és álmomban tök menő döntéseket hozok, mert egy pont után sosem menekülök, hanem megfordulok, és segédkezek a világmegmentésben, amibe mondjuk belehalok, de ez mellékszál...
...ha azt gondoljuk, hogy Don hűha, vagy Scar szupertápcsíra, esetleg Lucy túl hatalmas, akkor még sehol se vagyunk. Artúr nem egy telepata mentál, aki anyagot formál, vagy egy különleges harci képességekkel rendelkező, zseniális navigátor, hanem egy sima ember...
Akár a valós életből is lehetne a szomszéd srác, a helyi kisközi vezetője, vagy épp egy papnövendék. Találkoztam már artúrokkal, olyan emberekkel, akik ott élnek mindenhol... és akik atomcsapás esetén kint maradnának velem a bunker előtt, és mentenék az emberiség maradékát, akkor is, ha belehalnak.
Szeretem azt, amikor nemet mond. És azt is, amikor kutatja a valóságot, mert ő csak abban akar hinni. A dolgok azok, amik, a fogaskerék mindig is fogaskerék marad, hiába hazudjuk nyalókának. Ezt életemben én is sokszor éreztem, Elvárják, hogy valamiről valamit gondoljak, Pedig a dolgokat csak hosszan kell nézni, előfeltevések nélkül, és megvárni, amíg kirajzolódik az igazi kép, minél több illúziót lehántva. Artúr meg meri kérdőjelezni Istent. Máshogy, mint Scar, aki valami ősbizalommal hisz.
Az is jó, hogy Artúr nem önmagában áll, hanem a többiek rajzolják ki. Márk és Adalbert szemével látjuk, ahogy a Miogin bázis mindennapjaiban, hol vidám, hol életveszélyes perceiben ott vannak egymásnak, vagy épp nincsenek ott, és hordozzák ennek hiányát. Nagyon szeretem Artúr és a Márk barátságát, két ennyire más ember kötődését.
És szeretem Adalbertet is, aki ebben a sztoriban tartogat pár meglepetést. Nem csak azt, hogy lett Márk a keresztapja, de azt is, hogy valójában ki ő, milyen ember, mi lapul az örökké viselt digitális maszk alatt.
Elálmosodtam :) Most hallgassunk egy kis Hoziert:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése