Mert Húsvét van... :)

Emlékeztek? A Scar regény pár jelenete szorosan kapcsolódik az ünnephez. Hadd köszönjek ezekkel a gondolatokkal kellemes Húsvétot mindenkinek... :)

*

A gép abbahagyta a zümmögést, befejezte gyógyító munkáját, és a beálló csend felriasztotta a lányt. Lustán kuporgott még a csőben, próbálta felidézni a szavakat, a hangulatból átmenteni valamit ebbe a világba. Két éve Artúr a húsvéton töprengett. A hatalmas misztériumon, amit az egyház évente felidéz.

„...de mintha nemcsak felidéződne, hanem bizonyos értelemben meg is ismétlődne. Mintha az Isten valóban kivonulna a világból. Halott az Isten. Van-e ennél borzalmasabb mondat? – fejtegette a fiú lelkesen gesztikulálva. – Milyen mély a sötétség azon a pénteken! A Gonoszé a világ. Most igazán az övé, nincs, aki gátat szabjon neki...”

*

„– Mi lehet több, mint meghalni másokért?” – ujjongott Artúr egy talán-igaz-sem-volt szépségű éjszakán. A gyertyafény árnyakat rajzolt az üres templom falára. – „Mit adhatna többet az ember a felebarátjaiért?”

„– Hm. Próbálj meg élni értük” – morogta ő válaszul. De később mégis letérdelt a fiú mellé, aki a hajnali nap tiszta sugarában fölajánlotta önnön életét az Istennek.

*

 - Don, szerintem, jobb, ha kimész.

Ezzel a mentál is egyetértett. A villa folyosóján a konyha felé ballagott, közben messziről figyelte, mit művel Scar. A lány felállt egy székre, mentegetőzött, majd azt mondta ez olyan „űrhoroszkópos megoldás”, és kicsit ezoterikus, de ne aggódjanak. Kitárta a karját, és elkiáltotta magát:

– Jézus Krisztus nevében távozz tőlem Sátán!

Don hiába volt felkészülve. Olyan hatalmas erő áradt a névből, hogy meggörnyedt, aztán térdre roskadt. Félelem fogta el. Megértette, miért borultak le hajdan a bibliai emberek. Szent volt ez a név, és olyan hatalmas, hogy fizikailag is súlya volt, emberfeletti telepatikus erővel bírt.

Aztán megérezte a fájdalmat is, még mindig Scar fájdalomközpontjához volt kötve. A tisztek kivetkőztek emberi mivoltukból. Harapták, rúgták a lányt, ízekre akarták tépni. Őrület lobogott a szemükben.

*

Don soha még ennyire nem óvta az agyát, mint ebben a poros pincében. Az emberek mozdulatai mögött ott lapult az entitás, az Isten nevű lény, kicsillant a szemek tükréből, ott időzött a fáradt mosolyokban, megbújt a szavak mássalhangzói között, a fal repedéseiben, a csusszanó léptek neszében. Ahol ketten vagy hárman az én nevemben összegyűlnek, ott vagyok közöttük, mondta a Biblia, és Don úgy érezte szinte az entitásban jár, és várta, mikor kebelezi be, mikor él vissza a hatalmával, mikor kell utolsó energiacseppig harcolnia a tudatáért.

De nem kellett.

*

Artúr? Ez a szó fénylett mindenkiben.

Ő volt a tengely, ő volt a kulcs, és Don elindult a fiú felé. Eddig szándékosan beszűkítette az érzékelését, hogy óvja az agyát, azért nem vette észre a falat, a vérrel írt szavakat, a valóság új darabját, az anyagba szőtt Istent.

Hátrahőkölt, ahogy meglátta.

Áldott volt ez a fal, ahogy a Pelegrin roncsain egy, csakis egyetlen egy szoba, a szerelők pihenője. Ott gyengébb volt ez az erő, pusztán védelemre szolgált, itt viszont a szürke fal minden pórusából áradt, minden molekuláját átszőtte Isten neve. Szent volt ez a fal, mindörökre, és halkan suttogott. A világ összes fénye benne ragyogott: tavak zöld derengése, napfénycseppek, vajúdó csillagok vöröses köde; minden szeretett íz benne volt: a hajdani koe-folyadék mézédessége, az éretlen narancs savanykás íze, az algapaszta ezernyi halk zamata; telt illatokat árasztott: csendes esők szagát és Lucy bőrének soha el nem feledett illatát, amikor kicsiként először kijött a csapat a fogantatás tavából; minden puha érintés e falban volt: a ragadozó köpeny, ahogy bőréhez ér, a betegek hálás kézfogása, a tavak puha befogadása; minden hang, ami valaha felcsendült, és valaha dallá, nesszé válik majd.

Don meg akarta érinteni ezt a falat, tapintani, ölelni, örökre a tövében kuporogni. JHV, JHV suttogta a fal, gyere, légy az enyém, olvadj belém! Egy transzcendens pecsét volt, Isten helyfoglalása az evilági térből...

Áldott Húsvétot! :)