Gondolatok: Kapcsolatépítés kontra kapcsolódás

Tavaly nyáron vicces helyzetem volt. Egy csapat íróval dumálgattunk, és nyűglődni kezdtek, hogy mindenki elvárja tőlük a kapcsolatépítést, cukiskodást, és ez milyen kellemetlen.

- Hát, akkor ne építsetek kapcsolatokat. Én sem szoktam, mégis író lettem - mondtam csodálkozva.

Zavart csend. J. rám nézett:

- Ööö... nekem te vagy kapcsolatépítésben a példaképem...

A lányom és a barátnőm diszkréten beleröhögött a teába. Én is kemény öt másodpercig tudtam tartani a nevetést, de aztán nem bírtam tovább. Én ugyanis nem értek egyet a kapcsolatépítéssel.

 

Utána beszélgettünk, és kissé meglepődött a csapat, mit gondolok a témáról. Kérték, írjak már erről egy bejegyzést, mert lehet, jó lenne másnak is. Szerintem ezek teljesen evidens dolgok, de azért elkezdtem. Majd jött az élet, sok dolgom lett, most viszont megint nyár van, és megint szabin vagyok, az eső meg orvul esik...

Akit érdekel a téma, készítsen be egy kávét, jövök és mesélek... Jó hosszú lesz :)

Én még a szocializmus végén születtem, és a bőrömön éreztem, amikor a pártfunkcionáriusok gyerekei "egyenlőbbek" voltak. Majd láttam a rendszerváltást, amikor a felnőttek anyáztak az "ejtőernyősök" miatt, akik magas posztból lebuktak egy középvezetői szintre, amihez semmit nem értettek, ám megkeserítették más életét. Fiatal felnőtt voltam a vadkapitalizmusban, ahol próbáltak rávenni, hogy ígérjünk fölé egy állami pályázatnál, mert le van zsírozva a nyertes, de kell vesztes is, és szép borítékot kapna. A világ így működik, ugyebár, és életképtelen, aki nem így tesz.

Biztos, hogy így kell működnie?  

Amikor kicsi voltam, forradalmár akartam lenni (lám, miért ne tanítsunk mozgalmi dalokat óvodában...). A felnőttek ettől elsápadtak, így megtanultam, ezt nem szabad kimondani.

Szépen cseperedtem, kamaszként már azt is megtanultam, az igazi kérdés mindig a "miért". Miért hisszük azt, hogy "így működik a világ"? És hogyan működhetne másképp?

A kapcsolatépítés lényege az, hogy egyik ember a másikat saját céljára használja valamilyen haszonért cserébe. 

Ez lehet figyelem, pl amikor elhitetik valakivel, hogy érdeklődnek a személye és gondolatai iránt, majd ilyenkor az a burkolt elvárásuk, hogy az illető az ő javukra döntsön. Ugyanennek erősebb formája a szívességgel, még erősebb az anyagi dolgokkal való lekötelezés, amiből megvesztegetés csírázik ki. Ha ez nem egy irányba zajlik, hanem kéz kezet mos, szívesség szívességet tesz, akkor kialakul egy uram-bátyám rendszer.

Társadalmilag és gazdaságilag előnyös annak, aki él vele. Viszont nagyon meglepő volt látni, hogy pszichésen ez mennyire problémás.

Ha egy munkahelyet nézünk, mondjuk egy középvezetői szintet, a protekciós ember szakmai tudása gyakran hiányos, az önbecsülése ingatag. Ez a belső szorongás egy önigazolást gerjeszt, elhiteti magával, hogy őt hátulról fúrják. Ha valaki jobb nála, attól nem tanul, hanem tudattalanul a státuszát félti, és őszintén hiszi, hogy kötekednek vele, így a másikat elszigetelni vagy elüldözni próbálja. 

Ráadásul egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Azzal, hogy a protekciós egy bizonyos életutat jár, nem keresi meg azt, ami számára valódi lehetőség lehetne, nem igazán van egy belső kiteljesedési folyamat. A legnagyobb érték az életidő, és ezt semmilyen új kocsi vagy luxusnyaralás nem fogja visszahozni.

Huszonkilenc évesen, kiforrott személyiséggel kerültem irodalmi közösségekbe, és mivel szervező is voltam, örömmel segítettem bárhol. Viszont sosem kértem szívességet, nem próbáltam kapcsolatokat építeni, protekcióssá válni, még akkor sem, amikor rájöttem, hogy uram-bátyám rendszer van sok helyen. A szívességeknek mindig ára van, és én önként százszorosát adom bárkinek, de nem szeretem, ha megpróbálnak irányítani, vagy leláncolni. Azt gondoltam, a legjobbnak kell lenni, és ha gazdasági érdek az én írásomat kiadni, akkor majd ki fogják. Mivel nem építettem érdekkapcsolatokat, így egyrészt megszívtam, másrészt viszont természetes módon tudtak kapcsolódni azok, akikkel hasonlóak voltunk, de erről majd később.

Miből látni, ha valahol csak kapcsolatépítés megy?

Sokféle irodalmi közösség van, mind kicsit más, de ha egy körben kapcsolatépítés megy, akkor szinte tapintható a belső feszültség . Megjelenik a kommunikációban egy sértettség, és egy elvárás, hogy "ha én dicsértelek, mi az, hogy te nem teszed". Egymás háta mögött kibeszélnek embereket, nem egyenes módon megy a konfliktusok tisztázása. A tekintélyszemélyek nem tűrik a kérdéseket, gúnnyal reagálnak. Ha döntési pozícióban kapcsolatépítős ember van, az kemény szitu, mert bárki ellent mond, akkor válaszul retorzió jön. A tehetségek egyik része ilyenkor elmenekül, inkább perifériára vonul. A másik fele marad, de örökké bizonytalanul; kialakul egy belső feszültség, nem tudják, hogy ha dicséretet kapnak, az valós-e, és a teljesítményüknek szól-e. Sokszor nem hiszik el, biztos a másik "csak úgy mondja", vagy akar valamit. Más csoportokkal, külső emberekkel ellenségeskedés megy, vagy feltűnő ignorálás.

Rossz emberek-e a kapcsolatépítők? 

Páran igen, mert cinikusak és manipulatívak, de a legtöbben nem azok. Szimplán azt gondolják, ez kellemetlen dolog, de "így működik a világ". Amennyire látom, ez családi norma, amit gondolkozás nélkül visznek tovább. Amikor egy szülő olyasmit mond a tanár kapcsán, "viszek annak a hülye p&csának ajándékot, hogy kedvesebb legyen a gyerekkel", akkor ezt a gyerek is hallja, és belenő a gondolkozásmódba.

Van olyan is, hogy az illető felismeri felnőttként, és ellenzi, de nem tud kikászálódni belőle. Ilyen az, amikor döntési pozícióban lévő ember nem az ismerősnek adja a lehetőséget, aki alkalmasabb, hanem másnak, csak azért, hogy a "látszatát is elkerülje a protekciónak". Észre sem veszi hogy ez is igazságtalan. Van olyan is, amikor valaki görcsösen nem mer kapcsolódni érdekes emberhez, nem megy oda hozzá élőben, nem meri nyilvánosan megdicsérni másikat, pozitívan nyilatkozni, nehogy "azt higgyék, hogy nyal".

Mindkét esetben csak az első lépés történt meg, felismerte az uram-bátyám rendszer problémáját, de még mindig ez alapján gondolkozik, nem vetkőzte le, és ezért befolyásolja a viselkedését. Ez azért káros, mert légüres teret hoz létre, a másik fél nem kapja meg a visszajelzést, hogy igenis jó, amit csinál, és érték. Ez pedig egy sorvadás, és nem lesz belőle kölcsönös növekedési folyamat, és főleg nem lesz igazi kapcsolódás. (Engem például nem izgat, mit gondol más, és mivel nem szeretem, ha a tehetségek körül légüres tér van, így nyilvánosan dicsérek írókat, gyakran más kiadók szerzőit is. Ha egy blogbejegyzésben valakinek a lelke is benne van, akkor, még ha nincs is mondanivalóm, vagy ezer dolgot csinálok párhuzamosan, legalább annyit odaírok, hogy tök jó volt. Kell, hogy az alkotók visszajelzést kapjanak, értékesnek érezzék a gondolataikat, különben elszivárog a motiváció.) 

A kapcsolatépítést össze szokták keverni a személyiségtípusokkal.

Az extrovertáltak közül rengetegen nem kapcsolatépítők, csak bizonytalan helyzetben dumálni és mosolyogni kezdenek evolúciósan, hogy ne egyék meg őket a kannibálok. Ezek azonban felszínes dolgok, nem jön létre belőle kapcsolatépítés, sőt, a kommunikációs képességek arra is kiválóak, hogy hülyét csináljanak magukból, vagy megsértsenek másokat, szóval ez nem mindig pozitív képesség. Aki közülük kapcsolatépítő, az tipikusan amcsi porszívóügynök életérzést kelt, aki hamis szívélyes mosolyokkal mászkál. Ha nagyon profi, akkor meg elnöki műkedvességgel közlekedik, és a kézfogásán is érezni, hogy mesterségesen szabályozza az erőkifejtést.

Az introvertáltak bizonytalan helyzetben fának álcázzák magukat, hátha nem veszik észre őket a kannibálok. De valójában ők sem mentesek a kapcsolatépítési hajlamtól. Főleg a másikkal kettesben csinálják, akár élőben, akár neten át. Folyamatosan tükrözik az érzelmeket, mindennel egyetértenek, hízelegnek, de közben nem lehet tudni, mit gondolnak. Ez nehezebben felismerhető dolog, és nem nyilvános, épp ezért sokkal hatékonyabbak, mint az extrovertált kapcsolatépítők. Gyakran barátságnak hiszi a másik fél, és sokkal mélyebben sérül, amikor rájön, csak használták.

Kell-e kapcsolatépítés a művészeti közösségekben?

A fiatal írók két dolgot hallanak gyakran: szükségük van az önmarketingre és a kapcsolatépítésre. A fogyási adatokon ugyanis meglátszik, ha valaki ignorálja az olvasókat, és nincs még Facebook oldala sem. Ha meg nincs valamilyen módon benne az irodalmi közegben, akkor nem adódnak fellépések, interjúk sem. A probléma az, hogy amit az "önmarketing" és a "kapcsolatépítés" fogalma alatt értenek, az nyomulás és protekciós rendszer. Nem csoda, hogy kellemetlen az egész, mind nekik, mind annak, aki nézi.

Amikor egy fiatal író kapcsolatépítésről kezd beszélni, mindig megkérdezem, hogy ugye, tudja, hogy a hasonló a hasonlót vonzza? Általában tudják, ez elég ősi lélektani dolog.

Ám abba nem gondolnak bele, hogy aki tárgyként használ más embert, az egy az egyben be fogja vonzani azokat az embereket, akik őt akarják tárgyként használni. Komolyan akarunk olyan emberek között lenni, akik hátsó szándékból vannak velünk?

A kapcsolatépítés egy pókháló, amit kicsit megrángatnak, máris szakad, épp ezért folyamatos energiát igényel a fenntartása. Az élet szerintem túl rövid, hogy olyan emberekkel beszélgessünk, akik nem érdekelnek.

Ennél sokkal egyszerűbb a kapcsolódás. Ez olyan, mint egy acélrács, nem fog szakadni, mert iszonyú erős alapjai vannak, és igazából töredék energiát igényel.

Az ember társas lény, és nagyon-nagyon ősi igénye, hogy kapcsolódjon másokhoz. Megértsék, értékeljék, elfogadják  gondolatait, a saját egyediségét... Ha ez megtörténik, az hatalmas energiákat szabadít fel.

A kezdő íróknak nem az a dolguk, hogy mások legyenek és pózokat vegyenek fel, ez szerintem nagyon erős tévút. Hanem az, hogy önmaguk legyenek, és ennek legyen egy külső lenyomata.

Minél jobban önmaguk tudnak lenni, annál jobban bevonzzák azokat az embereket, akiket meg tudnak szólítani. Ehhez persze kell némi önismeret, hiszen, ha az ember nem tudja, hogy kicsoda ő maga, akkor marha nehezen tudja ezt kommunikálni.

Ott, ahol egy közösségben főleg valós kapcsolódások vannak, egyfajta nyugalom is van.

Nem kell, hogy a dicséret kölcsönös legyen, a kutyát nem érdekli. Nem kell, hogy a szívesség kölcsönös legyen, inkább úgy működik, hogy bárki felé, akinek szüksége van rá. Ki lehet mondani az ellenvéleményt, nem érzi senki a "státuszát" fenyegetve tőle, és nincs retorzió sem. A legélesebb viták sem járnak kiközösítéssel, hanem a konfliktus fejleszti a nézőpontokat, új szempontokat ad. Ezek a közösségek nyitottak, bárki be tud csatlakozni, és pozitív a légkör. Ha valami aktivitást csinál az adott csapat, akkor nem kiszorítósdi megy más csoportok felé, hanem integráló szemlélet. Nem azért, mert jobb emberek, hanem mert tiszta a mentális környezet, kevesebb a rejtett elvárás. 

Rendben, ott állunk azzal, hogy nem akarunk kapcsolatot építeni. De mi jön ez után? Hogyan kell egészségesen kapcsolódni?

Ez saját élményen keresztül tudom megmutatni, bár, persze, mindenkinek másféle útja lesz. 

Kapcsolódás olvasókhoz:

Én főleg a szövegeimmel kapcsolódom, de van olyan író, aki a kedvességével, vagy egzotikus életével vagy a futás imádatával teszi, szóval nem csak szöveggel lehet kapcsolódni. Nem csetelek a bloggerekkel, akik írnak a könyvemről, nem is igazán ismerem őket. Simán csak próbálok minél jobb nyitásokat írni, és addig csiszolom a szöveget, amíg behúzom az olvasót. Ha nem tudom a dramaturgiával vagy a humorral behúzni, akkor ő nem az én olvasóm. Ezt is meg kell tanulni: ha szólunk valakihez, az egyben jár azzal, hogy nem szólhatunk mindenkihez. 

Volt egy novellista korszakom korábban, de amikor a kiadóhoz kerültem egy teljesen új közegbe léptem. Kezdetben egy évig novellák futottak a blogon, mit belinkelt a marketinges a kiadói oldalra. Meg kellett találni az alapvetően YA és felnőtt romantikus olvasók közül, akik megpróbálkoznának a sci-fivel. Ez nagyon nehéz menet volt, és nagyon kis lépésekben épült ki, le kellett bontani az előítéleteket. Majd a Calderon első pár fejezete is felkerült a netre, hogy ki tudjon alakulni egy érdeklődés, és csak utána jött ki a regény. Végig a szövegre épült minden. 

Nem indult simán. Próbáltam külön tartani az írói és szerkesztő nevemet, de egy bloggerekkel teli terem előtt sikeresen elszólta magát a kolléga, úgyhogy pillanatok alatt kiderült, ki vagyok, és nyakamba kaptam egy csomó csalódott, nem túl jó indulatú pályázót. Onnét kezdve imádkoztam, hogy legalább a nyomdaköltséget visszahozza a könyv, ne bukjon be teljesen a kiadás. A szerkesztői munkát is megnehezítette, iszonyú nyomás alá helyezett. Ma már erősíti egymást a két szerep, de akkoriban nem tette.

Az első regénynek be kellett volna hoznia az olvasókat a humorával, hogy a Scar, ami egy nehezebb téma, kijöhessen. Ez sem ment könnyen, nem volt elég elég olvasó induláskor, és pár irodalmi balhét is ki kellett kerülni, amit meg is tettem, viszont így láthatatlanná vált a sorozat, ami nyilván nem segítette a fogyást.

Mindezt azért írom le, mert nem baj, ha egy indulás nehéz, sőt, ez a normális. Nem kell türelmetlennek lenni, vagy feladni. Egyszerűen írni kell tovább, és próbálni fejlődni, még jobbnak lenni.

Mai napig a szövegen alapul a tevékenységem. Nem csináltattam műtermi fotókat, nem szoktam arcképpel kitenni bejegyzéseket, tévés fellépésekre elmenni, hogy ne én legyek előtérben, hanem a szereplők. Viszont igenis megnézek marketinges bejegyzéseket, videókat, hogy fejlődjek (mondjuk kevés időm van, hogy meg is csináljam, de jobb tudni, mire nem érek rá.)

Most már egy közösségi hatás is megjelent a karakterek körül, mert mások humora és kreativitása is lelkesen kapcsolódik hozzájuk. A GF kezeli a Facebook oldalamat, mémeket készítenek, játékokat tartanak, az olvasók meg fanfic pályázatokat kérnek. Én meg a háttérben békésen írok. 

Kapcsolódás más szakmabelihez:

Az igazi kapcsolódás pozíciótól függetlenül, bárki felé irányul, aki szimpatikus. Nem érdekből, hanem spontán módon, minden hátsó szándék és elvárás nélkül. Hasonló a hasonlót vonzza.

Ez ezernyi dolog lehet, akár közös világnézet, vagy egy sportág szeretete, lovak szeretete, adott könyvek szeretete, vagy egy képesség, tulajdonság. A kapcsolódással semmilyen probléma nincs, ez a másik ember tiszteletén alapul, és nem kell félni tőle. 

Miközben írtam, belegondoltam, én kikkel kapcsolódom könnyen össze, és ennek milyen akaratlan hatása van:

A világboldogítók

Vannak, akiket marhára nem izgat pénz (csak legyen mit enni), nem izgat karrier (csak használhassák a képességeiket), nem érdekel szép lakás (csak legyen egy zug), nem izgat külső (csak legyen egészség). Viszont természetes módon a világ jobbításán dolgoznak. Ez nagyon sokféle módon mehet végbe, én is jó húsz éven át végeztem láthatatlan társadalmi munkákat. Páran úgy véljük, az élet nem egy számítógépes játék, ahol be kell gyűjteni a kincseket, pl párkapcsolat, lakás, karrier, hanem egy lelki fejlődési út, ahol az igazi megmérettetés a halál. Pillanatok alatt megtaláljuk egymást.

Minden társadalmi rétegből akadnak ilyen emberek, a vezetők között is, csak ők gazdasági mellébeszélésekbe burkolják. Aki profi, az nem halat ad, hanem hálót.

 A rendszerben gondolkozók

Rendezvényekre, közös projektekbe sokszor ezek az emberek hívnak, mert könnyen dolgozunk együtt. Kevesen gondolkoznak rendszerben, és ennek is vannak különböző fokozatai, hogy mit és mennyit lát át valaki akár egy cégből, akár egy szervezésből, egy regényszerkesztésből, és tudja-e stabilan mozgatni, átformálni, netán a jövőt is beépíteni.

Szokták tőlem kérdezni, mi a logika és a rendszerszint közt a különbség, de ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Most viszont eszembe jutott egy zavarbaejtő írói pillanatom. Tavaly írtam egy novellát, ismerősök többen mondták, hogy világépítési hiba, hogy vannak lámpák benne. Alapszitu: globális felmelegedés, vízháborúk, országos áramellátás megszűnése, eltelik negyven év, és egy barlangrendszerben benne van a leírásban a lámpasor. Először egyáltalán nem értettem, mi bajuk van a lámpákkal, miért ne lenne? Majd kiderült, mind arra gondoltak, hogy ha megszűnik a gyártás és a kereskedelem, akkor nincs utánpótlás, és ki kéne dolgozni ezt. Logikus gondolat, igen. Ám nem rendszerszintű. Vajon miért? 

Egy kicsit gondolkozzunk, aztán elárulom :)

A kreatívok és a szakemberek

Nagyon szeretem, ahogy egy dal kialakul, vagy egy lábat megrajzolnak, vagy egy nyomtatott áramköri kártyát megterveznek. Imádok a kreatívokkal ilyenekről beszélgetni, részemről megrekedtem az oviban és a világ egy megismerésre váró csoda. Meg hát ki is simulok köztük. Én gyorsan gondolkozom, gyorsan beszélek, gyorsan cselekszem, így kicsit mindig szorongok normális emberek között, meg állandóan figyelek, hogy tapintatosan lelassuljak. A gyorsabb kreatívokkal viszont saját sebességen vagyunk, gátlástalanul asszociálgatunk, hadarunk, félmondatokban beszélgetünk, és  lubickolunk a hülye ötletekben.

A jó szakembereket nemcsak a tudásukért szeretem, hanem mert a szakmai problémáink párhuzamosak, és egymás tapasztalata alkalmazható más területen. Meg hát közösen agybajt kapunk bizonyos dolgoktól, ilyenkor remek tippekkel gazdagodok a hullák eltüntetése kapcsán.

Az őszinték

Aki nyíltan kimondja, amit gondol, az valójában bízik a másik emberben és a konfliktus jó kimenetelében. Bízik a világban is, hogy nem lesz retorzió. (Míg aki passzív-agresszíven kommunikál, vagy fél kimondani a gondolatait, az ezt az ősbizalmat valahol elvesztette.) Aki igazán őszinte, az magával is az, épp ezért nagyon tiszta a mentális környezet körülöttük. (Az őszinteséget az ítélkezéssel szokták összekeverni, pedig aki ítélkezik, az gyakran nem őszinte önmagához, hanem kivetít, és lecsapja a másikra. Az ítélkezők másik fele egyszerűen hazudik, "én csak udvarias vagyok", hogy szimpatikus maradjon az illetőnek, majd a háta mögött kibeszéli. Ami ugyebár nem igazi udvariasság, mert annak gyökere a tapintat.) 

Mivel nem az emberek szavaira, hanem automatikusan a tetteire figyelek, ezért nagyon pihentető nyílt emberekkel lenni. Az őszinte visszajelzés amúgy céges környezetekben ritka, így a jó vezetők szemében nagy érték. Legyetek őszinték, és egész életetekben kiváló főnökeitek lesznek (...mert a többi fel sem vesz :P)

Egyszülős nagycsaládok

A net csalóka dolog. Belőlem az elmúlt évtizedben csak az látszott, amikor évi pár tucat napon íróként vagy szerkesztőként felbukkantam. De sok száz napom szürreális problémákkal telt. Három gyereket neveltem fel egyedüli gondviselőként, iszonyatos felelősség alatt, elképesztően kemény időmenedzseléssel, egy fizetésből, vidéken, kocsi nélkül, távol középiskoláktól. Aki nem élte meg valaha is egy töredékét, annak fogalma sincs, mi a rögmagyar valóság. Ritkán beszéltem erről, mert ez egy férfi értékrendű társadalom. Ha azt mondom, egy belépti díjas rendezvényre nem megyek el ingyen előadni, akkor szakmailag sokkal jobban járok, ha arcoskodásnak veszik (férfiak között ez érték), mintha tudnák az okot. Aki viszont hasonló háttérrel rendelkezik, kimondatlanul is felismeri, hogy baj van, és elenged sértődés nélkül. Vagy épp felajánlja, segítsek bele az előszervezésbe juttatásért cserébe. Amúgy most ér véget ez a korszakom, a két nagy lassan saját lábra áll. Pont tűnődtem is, mi a fenét csinálnak az emberek szabadidejükben, már teljesen elszoktam attól, hogy van ilyen :)

Megvan már az égők titka?

Ha nincs, nézzünk ki az ablakon. Házak és utcák...azaz lámpák mindenütt.

Kétmillió háztartás van idehaza, mindegyikben öt-tizenöt égő. Van számtalan közintézmény, gyár, munkahely, mindegyiknél lámpatestek. Ötven méterenként közvilágítás minden településen. Jelzőlámpák. Milliónyi autó lámpája. Mennyi égő lehet? Ötvenmillió? Száz? Ha összeomlik az infrastruktúra, ezeket nem használják, lomok lesznek. Az égő túl speciális, nem lehet másra használni. Néhol a helyi áramellátást megoldják, és használnak belőle. Sok épület elpusztul harcokban, a ledöntött beton lámpaoszlopokból építeni fognak, a fémoszlopot beolvasztják, sok égőnél negyven év alatt elfáradt az anyag, de még így is irgalmatlanul sok izzó marad. Hőseinknek mozdulniuk sem kell érte, hiszen élelemért bárki hoz nekik. 

A rendszerszintű gondolkozás az, amikor a részekből automatikusan összeáll az egész.

Messziről a kapcsolódások mind protekciónak látszanak, egyszerűen, mert nem látni bele a háttérbe. 

Például az Aranymosást nem azért vezetem én, mert mázlista vagyok, és szép mosolyom miatt felvettek egy kiadóhoz. Hanem, mert a kiadóvezető rendszerben gondolkozik, és éveken át kereste a megfelelő embert és módszert a kéziratok feldolgozására. Találkozott irodalmárokkal, szerkesztőkkel, tucatnyi szakmában lévő emberrel, de nem érezte, hogy a dolog működni tudna.

Én szintén rendszerben gondolkozom, és felismertem, hogy az irodalmi protekciós háló kialakulásának fő oka az erőforráshiány. Egy kiadóban könnyebb ajánlásra figyelni, mint feldolgozni több száz kéretlen írást. Egy irodalmi ügynökség létrehozásán gondolkoztam, és a tehetségalapú publikálás megoldásán képzéssel, mindennel. Ám láttam, anyagi erőforrás nélkül nem működik az indulás.

Találkoztunk, és összekapcsolódtunk. Ám ha nem látom, hogy rendszerben gondolkozik, egy évvel később kedvesen továbbálltam volna. (Akkoriban épp fordulóponthoz ért egy másik szívügyem, az iskolapszichológusi hálózat oktatáshoz csatlakoztatása. A középiskolákba nagyon nem ártana az önismereti órákat bevezetni. ) 

Visszatérve a témára... A kapcsolódások nem protekciók, de annak látszanak. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor semmilyen módon nem szabad, hogy annak látszódjon, hanem fontos a teljes egyenlőség és átláthatóság. Az uram-bátyám rendszerben nem tud kialakulni, csak az emberi tiszteleten alapuló kapcsolódásra épülő, nyitott közösségeknél az objektív szakmai értékelés, és független kiválasztási rendszer. A kapcsolódási szint fölött ugyanis van egy magasabb szint is, ez pedig egy általános értékrendszer. Vagyis amikről most beszéltem, még csak az út fele.

Ha fiatal író vagy, és ezt a marha hosszú bejegyzést végigolvastad, akkor a téma eléggé foglalkoztat. Önmarketing címen első lépésben az "ön" szót kéne megismerni, majd jöhet a "marketing" szó is :)

Ha tetszett a bejegyzés, ne itt lájkolgass, ez a pandákon sem szokott segíteni, hanem tegyél azért, hogy ne legyen légüres tér az alkotók körül. Írj három embernek, akinek jó gondolatai vannak, vagy tehetséges, és kommentelj nála. Ha véletlenül visszaírnak, akkor meg ne szaladj el a másik irányba.

Ha pedig lehetőséged lesz, szólíts meg egy érdekes embert élőben. (Oké, ha introvertált vagy, elég ha rámosolyogsz. Kétszer. És ne én legyek, az nem ér.) 

Kapcsolódj, tiszta szívből, örömmel, mert kapcsolódni jó. A többi meg majd kialakul :)