- Hozzám jössz feleségül?
- Igen! - kiáltottam, és tíz évem minden szeleburdi kecsességével Roan tenyerébe helyeztem a kezem.
Alighogy véget ért a játék, én máris követeltem a következőt:
- Akkor most én leszek a királyfi, te meg… te leszel a hercegnő! - hiába törtem a fejem, nem tudtam semmi érdekes szerepet kitalálni neki úgy, ha mindketten fiúk lettünk volna.
- Én márpedig nem leszek lány!
- Igazságtalan vagy! Nem lehetek mindig én a hercegnő, aki csak várja a lovagját! Néha én is szeretnék harcolni!
- Lehetsz megint te a hétfejű sárkány - mondta engedékenyen az öcsém, de láttam a szemén, hogy gúnyolódik.
Na, majd adok én neked sárkányt!
- Nyavalyát! Mindig te vagy a jó! Most igenis én leszek a királyfi, és te a hétfejű sárkány meg az északi fejedelem! - nem tudtam, az ellenségnek vajon királya vagy fejedelme van, de jól hangzott.
Közben az öcsém valamit nagyon mutogatott, de nem törődtem vele. Egyszer igenis én leszek a hős!
- Én majd levágom két fejedet, aztán te ketté töröd a kardomat, de akkor...
- Sssssss! - tette a szája elé kezét Roan.
Erre már csendben maradtam, valóban úgy hangzott, mint egy igazi sárkány. Ha nem vágott volna olyan ijedt arcot, azt hittem volna, máris játszunk.
- Jönnek!
- Kicsodák?
- Honnan tudjam?! - torkolt le Roan, és kinézett az útra. - Nem hallod?
Füleltem. Először nem hallottam semmit. Csak a köd gomolygott egyre sűrűbben. Aztán egy horkantást sodort felénk a szél. Megborzongtam. Észre sem vettem, mikor hűlt le ennyire a levegő. Most már én is hallottam, ahogy lovak lépkednek óvatosan az őszi avaron.
- Kik lehetnek? - kérdeztem ismét.
- Nem mindegy? Nem találhatnak itt téged!
Az ijedtség egy szempillantás alatt elpárolgott belőle. Határozottan megfogta a kezem, és a közeli szederbokor mögé húzott.
- Te maradj itt! - ahogy nagy komolyan rám meresztette a szemét, egészen olyan volt, mint apánk. - Én majd lemegyek az úthoz, és elkísérem őket a kastélyba! Bizonyára hozzánk jöttek!
Csak bólogatni mertem. Már ilyen fiatalon is tudtam, hogy egy tízéves hercegkisasszony nem kóborol az erdőben, főleg nem a Gyilkos völgyben. Ha itt meglátnak, az nagyon nagyon nagy bajt jelentene a családra nézve.
- És mit mondasz majd nekik, miért van két pónid?
- Majd azt mondom, az egyik parasztfiúval jöttem ki katonásat játszani, de visszaküldtem… mert…
- Vahúrért, a Lenkéék kutyájáért! - büszke voltam magamra, hogy nekem jutott eszembe a megoldás, miért kellett ló nélkül mennie Lenke bátyjának. Vahúr ugyanis rettenetesen félt a lovaktól.
- Igen, ez jó lesz! Ne aggódj, ha majd megérkeztünk a kastélyba, szólok anyának, ő majd eljön érted, csak várj itt!
Azzal el is indult az érkező vendégek fogadására. Mégiscsak Roan vigyáz rám. De csak azért, mert ő született fiúnak! Puffogtam magamban. Biztos majd elhenceg azzal a pár trükkel, amit tud a szikrákkal! Bezzeg, ha én lennék ott! Olyan levéltáncot kérnék a széltől, amilyent még nem láttak! De azért aggódva lestem ki az indák közül, féltettem az öcsémet.
Rövidesen felbukkantak az idegenek. Rengeteg ló, nemesek és a szolgáik ültek rajtuk. Nagyon gazdagok lehettek, mert még a hátasok szerszáma is illett a rajtuk utazó nemesek ruhájához. Volt köztük egy királykék alapon bonyolult ezüst virág- vagy sárkánymintás, nem tudtam eldönteni.
Óvatosan meresztettem a szemem, mígnem az egyik lovas felém pillantott. Megrettentem, és villámgyorsan behúzódtam a szederbokor mögé, amivel valószínűleg jó nagy zajt csaptam, de szerencsére elnyomta a lovak zihálása. Nekik sem tetszett az ellenséges erdő.
Levegőt venni is alig mertem, ahogy ott feküdtem a bokor tövében. Az öcsém hangját hozta a szél, de hogy mit mondott, nem tudtam kivenni. A fülemben dobolt a vér, iszonyúan féltem, hogy felfedeznek, és itt helyben megölnek bennünket. A nemesek felnevettek. Aztán megint hallottam Roant, és éreztem a mágia apró villanását. A Tűzisten szerelmére, menjetek már innen! A szél óvón körbeölelt, miközben a lovasok újra elindultak. Lassan távolodtak, és oszladozni kezdett a köd, mintha már nem lenne oka dühösnek lenni. Éreztem, ahogy az erdő elcsitul. Csend volt. A nap aranyló fénye végigszántott a vörös faleveleken, és alig tenyérnyire az orromtól megrezdült egy pókháló. Hiába füleltem, már messze jártak a látogatók.
Ahogy óvatosan feltápászkodtam, végre ráébredtem, mitől volt mégis furcsa az erdő. Semmi nesz nem hallatszott. Nem csiviteltek madarak, nem ugrándoztak nyulak vagy őzek a fák közt, és a sárguló lombokat sem suhogtatta a szél. Mintha az egész erdő feszülten várakozott volna. Figyelt. Csak azt nem értettem, miért. Hiszen már elmúlt a veszély. Vigyázva megsimogattam a nagy tölgyfát, és anyára gondoltam, aki pár kedves szóval meg tudta nyugtatni a természetet.
- Jól vagyok, ne aggódj! - súgtam a tölgynek. - Nem fognak bántani, csak utazók, ne félj, estére már itt sem lesznek!
Érintésemre lassacskán felengedett, és megrázta leveleit. Elmosolyodtam. Az öcsémre gondoltam, és arra, hogy ő szabadon büszkélkedhet a varázstudásával.
Egyszer majd én is olyan erős és híres mágus leszek, mint a férfiak!
Milyen jó, hogy ilyen fiatalnak is megismerhetjük őket.
VálaszTörlés