Sorok mögött: Amiről nem beszélünk

Nibela érdekes témát vetett fel: írjunk arról, miről nem írunk.
Most épp tele a hócipőm, időnként felgyűlik a trutyi, úgyhogy lássuk, januárban mi az, amiről amúgy nem írnék, mert szerintem nem való írós blogra.
(A marketingeseket kérem, tegyék homlokukra a borogatást. :))

Első dolog a valakinek lenni témakör.

Mostanában párszor megdöbbentem, ahogy néztem az írókat, kritikusokat, irodalmi szervezőket... Nem attól lesz egy ember valaki, hogy valamit csinál, és az menő... Itt valami rohadt nagy tévedés van.

Kétféle igazi valakiság van a szememben. Az egyik az, amit én magamról is gondolok: soha nem tapodta a földet még egy ember ilyen gondolatokkal, ilyen genetikai mintázattal. Egyediek vagyunk, minden egyes ember, kivétel nélkül. Ez nem függ a népszerűségtől, sikertől, nem lehet mástól megkapni, de el sem tudja más venni. Szériatartozék az Élethez. Aki ezt megérti, átéli a mélységét, azt soha többet nem rángat múló siker. A létezés varázslat, egyszerűen nem tudtok nem egyediek és megismételhetetlenek lenni.

Másik valakiság a szememben az, amikor az illető képességeivel szolgálja embertársait.

Túllép a saját önző kis életén, és erejéhez, tudásához képest jobbá teszi a világot. Nem a nagy hősökről beszélek, hanem a mindennapi életről. A kőművesről, aki lebeszéli az építkezőket a hülyeségről. A nővérről, aki belehízelgi az ételt a legyengült öregasszonyba. A tanárról, aki este felhívja a szülőt, és aggódva szól, ha gond van. Nem kéne megtenniük, de megteszik, mert tudják, hogy értenek a dologhoz, és ösztönből segítenek. Szakmai tudásukkal jobbá teszik a világot.

De ott vannak, akiknek semmilyen extra tudásuk nincs, hanem kedvességükkel, figyelmességükkel megolajozzák a létezést, az emberi kommunikációt. A szeretetükkel betöltik a teret.

Vannak olyanok is, akik az anyagi dolgaikkal segítenek, csendesen, a háttérből. Meséltem már, hogy a férjem "elment boldognak lenni", én meg ott maradtam három gyerekkel egy községben? Negyvenezer forint volt az összes pénzem, kikapcsolták a gázt, ki akarták az áramot, nekem pedig nem volt munkám, de még bölcsi se volt a kétéves kisfiamnak, hogy dolgozni tudjak menni... Azok az emberek, akik ott és akkor mellettem álltak, és sokszor idegenül is segítettek, mind nagybetűs Valakik voltak.

Ehhez képest egyszerűen súlytalan az irodalmi élet vergődése. Sokan úgy érzik, hogy akkor lesznek valakik, ha írók lesznek. Aztán kiadják a könyvüket, és rájönnek, sajnos nem lettek azok. Akkor jön a következő pont, arra várnak, legyenek sikeresebbek, több dedikáló jöjjön, nagyobb netes hype legyen, és majd akkor valakivé válnak.

Ezek jó dolgok, de nem ez a lényeg. 

Szerintem az írás is arról szól, hogy képességeinkkel szolgáljuk a másikat. Történeteket mesélünk, néha csak azért, hogy könnyebb legyen a napja, túléljen egy rossz munkahelyet, egy családi balhét, egy elmélyülő magányt... álmokba temetkezhessen a valóság elől.

Máskor meg gondolatokat, mondatokat adunk, mély, őszinte dolgokat, és ha egyetlen ember is rezonál rá, egyetlen embernek is segít, az maga a világegyetem. 

Amikor ezt ki merem mondani más íróknak, akkor megkapom, hogy könnyű nekem. Igen, nekem valóban könnyű, csak épp nem azért, amiért gondolják. Sok író önmegvalósít, görcsösen célokért küzd, míg nekem 20 évesen se volt élettervem, most sincs. Az Élet kalandora vagyok, sokféle képességem van, ha kell, irodalmi vezető vagyok, de ha holnap a Mekiben krumplit sütök, ott is boldog leszek. Kifejlesztem a szakértői krumplisütés módszertanát, majd benyújtom a vezetőségnek, pusztán mert izgalmas a téma.  Teljes szívvel csinálni mindent, de a mélyben szabadnak maradni, szerintem ez az igazi élet. 

    

Kis kalandor lelkemnek marha nehéz elfogadni azt a szemléletet, vagy inkább görcsölést, ami az irodalmi szférában megy. Most nem a kezdő írókra gondolok, mert ott természetes a frusztráció, hanem azokra, akiknek már jött ki könyvük. 

Az elmúlt két hónapban pár emberrel összefutottam, aki azt hiszi magáról, hogy ő kész író. Megjelent egy könyv, kettő, és az addig fejődni vágyó emberke hirtelen elkezd piacra dolgozni, megjelenésre írni. Megszűnik a háttérben a fejlődési vágy, és a játékosság. Bármi áron publikálni...mert ha nem, akkor úgy érzi, kevesebbé válik.

Szerintem senki nem kész író, ilyen egyszerűen nincs. 20-30 könyves írók is el tudnak cseszni kéziratot, nemhogy kezdők. Minden egyes regény új kihívás, új léc, amit meg kell ugrani

Amikor olyan köröket futnak az ismerősök, hogy "de biztos nem értett hozzá a lektor", a "kiadó bele akar szorítani egy sablonba", "nem értik az egyediségemet", "hiszek a kéziratomba", "megyek más kiadóhoz, ahol értékelnek", akkor csak pislogok.

Lassan félve mondom, hogy ha rossz a dramaturgia, igen, esetleg novellázni kéne, írósuliba menni, vagy más írókkal párban gyakorolni, elemezni. És jön a válasz, hogy nincs rá ideje. Vagy épp "minek, engem az olvasók így szeretnek". Ezt el lehet játszani egy-két rossz kéziratig, de aztán az olvasó egyszerűen nem veszi meg a harmadikat... 

Gyárilag hibás lehetek, mert nem hiszek a kéziratomban, sem a zsenialitásomban. Én a munkában hiszek. Korábban már blogoltam róla, hogy az Apa, randizhatok egy lovaggal? könyvet hányszor töröltem vissza, hányszor módosítottam, variáltam, amíg olvasható regényt kaptam. Ami meg a szerkesztést illeti, hát én teljesen jól kezelhető író vagyok, szinte minden javítást elfogadok, sőt, nagyon örülök, hogy külső szemmel átmegy valaki szövegen.

(Fogadjunk egy kávéban, hogy most egy csomó kezdő író azt gondolja, hogy de ő nem, ő biztosan nem drámázna, hanem fejlődni akarna egy negatív lektori hallatán... Nos, aki most így gondolja, de később az anyámba küld, amikor pont én leszek az a sanyarú sorsú lektor, akinek közölnie kell, hogy gyenge a kézirat, az jön egy habos kávéval, kérem szépen...:))

Másik zavaró dolog, a szakmai féltékenység. Ezt sose fogom megérteni, bakker. Talán mert tényleg őszintén örülök a kollégák sikereinek. Ha régi írósulisom az illető, akkor meg kifejezetten büszke vagyok, hogy megjelent könyve, elment forgatókönyvírónak, vagy épp sikeres magazint ír.

A minap megtaláltam egy cetlit, amire az aranymosásos írók fogyási adatait lekörmöltem, projektvezetőként néha elkérem ezeket az infókat is. Amikor a főnök diktálta, észre sem vettem, hogy kis szívecskéket és virágokat rajzoltam a legsikeresebb kollégák fogyási adatai mellé.  

Pont ezért furcsa látni, amikor az én sikerem zavar valakit. Volt, hogy segíteni akartam, és elkezdtem magyarázni, hogy "de hát figyelj a visszajelzésekre, kérdezd meg az olvasókat". Elmesélem, hogy a Calderon-2 előtt elolvastam a sok száz visszajelzést az első kötetről, hogy lássam, mit hiányolnak. Aztán meg kívánni lehetett, mint a mesékben, mert nem voltam benne biztos, miről olvasnának szívesen. 

Több írótól is azt a választ kaptam, hogy az olvasók sötétek, és nem értik, amit olvasnak. Sőt, volt aki szerint simán konzumidióták.

Ha hajlamos lennék arra, hogy tikkeljen a szemem az ingerültségtől, ilyenkor tuti úgy ketyegne, mint Geiger-Müller számláló Csernobil után... Hogy akar valaki író lenni, ha nem tiszteli az olvasót? Írjatok a macskának.

Ami még mostanában zavart, az a szakmai kritika problémaköre, pontosabban a pózolás körülötte. 

A szórakoztató irodalomban a különböző csoportoknak inkább hangadói vannak, nem igazán akad szakmai kritika. Amikor időm engedi, elmászkálok más nézetű emberekhez, meseíróktól kezdve a különböző zsánerek olvasói, írói vagy épp kiadói csapatához. Kérdezek, vitatkozom, majd az általuk kapott tudást beépítem, és pontosítom az írói tudásomat, vagy épp az Aranymosás projektet, amit vezetek. 

Ami jó, hogy több helyen is elindult, hogy szakmai véleményadóként kezelik magukat. Ami zavaró, hogy elindult az elsőkönyves sértődöttségi stíl is. Igen, a kritikusok épp úgy viselkednek, mint egy kezdő író, aki megsértődik, ha véleményt mondanak az írásáról. 

Szerintem a szakmai kritika alapjai:

1. vannak szakmai alapok (átgondolt értékelési rendszer)

2. ezek megvitathatók (és nem személyeskednek a kérdezővel)

3. egyenlő mérce mindenkinek (kezdő kritikusok hajlamosak az outsider kiadók műveknél gúnyolódni, míg az általuk becsült kiadók műveinél meg nem)

4. az igazi szakember tudja, hogy nem tévedhetetlen (pont ezért nyitott mindenre)

Részemről jól szórakozom, ha bármilyen írás véleményként kerül ki. De amint szakmai akar lenni, a megfellebbezhetetlen állításokra egy "miért" kérdéssel reagálok. Ez nem csak az irodalmi életre vonatkozik, hanem jókat beszélgetek arról, hogy 3 vagy 5 rügynél kell metszeni a szőlőt, vagy egy kreativitás kutatás hol csúszott el, noha szakmai nagyágyú végezte, de a betonozás témaköre se hagy hidegen. A világ megismerésre váró csoda, én meg halálomig itt lógok, és tök jól ráérek.

Hát ezeken tűnődöm mostanság, így, január végén a havas kis házam közepette. De kétlem, hogy az olvasókat érdekelné. Ők azt szeretnék tudni, hogyan állok a következő könyvvel.

Amúgy jól. Meg rosszul. Ez a létérzés nekem egyszerre is sikerül. :)

No, és most hallgassunk egy kis Haggardot:

Sorok mögött rovat korábbi bejegyzései

Mostani témában a többieké:
Nibela
Bartos Zsuzsa