A Sorok mögött rovatban minden hónapban közös témát fejtegetünk pár íróval. Most az árva hősökről, meggyilkolt családtagokról beszélünk, persze, nem a sajátokról, akik be mertek szólni, hogy minek írunk mosogatás helyett, hanem a könyvek lapján korai halált szenvedett rokonságról.
A hősök legtöbbször praktikus okokból idegen városba költözött egyke árvák, akiknek még a macskáját is lemészárolta a gonosz jakuza/űrlény/sorozatgyilkos, hiszen ha bárkiről is gondoskodniuk kellene, máris kevesebb hajlamuk és idejük lenne világmegmentésre. A kalandregények és fantasy írások hemzsegnek a magányos harcosoktól, és szegényeknek nincs anyukájuk, aki leüvölthetné a hajukat, hogy elfelejtettek mosogatni.
A steril hősök mindig kétdimenziósak. Önmagunkat más emberek által ismerhetjük meg, hiszen olyan reakciókat váltanak ki, melyeket sokszor nem is gyanítunk. (A pszichodráma is ezen alapul... menjetek rá, jó móka! :))
A szereplőt is könnyebb bemutatni más emberi kapcsolatok révén. Calderonnál jól szórakoztam azon, hogyan reagál más emberekre. Nem ugyanaz lenne az anyósa nélkül, aki író és mellesleg találomra süt. De a kibírhatatlan pszichológus (Frank) nélkül is szegényebb lenne a történet és Calderon is.
Most írom az Apa, randizhatok egy lovaggal regényt. Ebben Mia Anne idegen városba költözik, Budapestre, szimplán, mert vicces kifordítani a klisét. Meglepő, ahogyan ő és az agykutató apja a magyarokat látja. (Van egy Kanadában élő barátnőm, ő ad tippeket a kilincsek és más egyebek kapcsán.) Miának amúgy nincs tesója, sem anyukája, hogy esélye se legyen időben segítséget kérni, csak az Aspergeres zseni apucira számíthat, de innét kezdve tök alacsonyak a túlélési esélyei... :P
A Szivárgó sötétség sorozatban sem élnek az ősök, de attól még kihatnak Don és Lucy viselkedésére. Donnak egy nagyon szerető, bölcs apja volt, aki az emberiségért halt meg, és Don is így áll az élet szeretetéhez. Míg Lucy szégyellte az őseit, és gyűlöli magában a hasonló vonásokat, csak a 2. kötet végén kezdi elfogadni önmagát, kérdés, nem túl késő-e már. Scarnak eleinte volt egy erős árvasági traumája, de az évek során annyit formálódott a kötet, hogy ezek a részek és a feldolgozás kikerült belőle, és valahogy idülten napsütéses lelke lett. Szüksége is van erre a lelki immunitásra, mert a csillámpónis időszak lejárt, innentől kemény lesz az élete. Artúrnak normális családja van, nyugis háttere, ez néha fel is villan. Ezt a viszonyt nem látja az olvasó, de én tudom, mikor miben ad hozzá a személyiségéhez, és az, hogy vezetőnek tartják, sokban az apja hallgatag, de erős természetének az öröksége.
Ami a legérdekesebb, hogy a Főmentálra hogyan hat a kora, és az, hogy túlélte az utódját. Érdekes lesz, amikor kiderül, mi az az érzelem, ami még életben tartja. :)
A gyilkosság is ősi toposz, hiszen valami mély, zsigeri dühöt vált ki, ha a szeretteinket bántják. A filmek ezt talán jobban elkoptatták, számtalan sztori épül a felszínes bosszúállásra.
Könyvben viszont akkor érdekes, ha van mellé egy mély lelki ábrázolás is. Ehhez viszont a szerzőnek is át kell élni egyet-mást. Nem véletlen, hogy nem szoktam ilyesmit írni, maga a bosszú téma nem érdekel, és remélem, soha nem is fog. A szereplőim néha rendelkeznek x darab meggyilkolt felmenővel, és kiderítik a tettest, de ezek sosem friss sebek, és nincs mellettük gyűlölet.
Érdekes volt a téma kapcsán eltűnődni a saját szereplőim felett. Azt hiszem, ösztönösen populáris író vagyok az eszköztárat tekintve, de talán ugyanilyen ösztönösen ki is lógok, mert nem úgy gondolkozom, ahogy normálisabb embertársaim, így aztán máshogy csavarom meg ezeket a kliséket. Hogy mennyire eredeti, azt nem tudom, döntse el az olvasó, de hogy én jól szórakozom, az biztos. :)
Jár az anyós minden főhősnek! :)
Nyakig glettesen, házfelújítás közepette most ennyi gondolatom támadt, de nézzétek meg a többiek bejegyzéseit is:
Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
Moskát Anita
Puska Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése