Sorok mögött címmel minden hónapban van valami közös témázásunk. :)
Advent van, ami várakozást jelent, és ennek kapcsán felmerült, hogy "amikor elkezdünk egy új írást, mi az, amit remegve várunk az új
munkában, vagy azért, mert annyira szeretnénk megcsinálni, vagy azért,
mert annyira félünk tőle?"
Most pont két regény között vagyok, épp a várakozás időszakában. Az egyiket már eleresztettem, de idő kell, mire a szereplők eltávolodnak, kell hozzá az, hogy más fejében valósággá váljanak. Ha megjelenik a könyv, akkor ez megtörténik, és olyan érzésem támad, mintha egy kikötőben állnék, és a távolodó hajót nézném. Nem tudom, más író hogy éli meg, de én szeretek búcsúzni. Lekörmöltem egy történetet, de ez igazából csak egy keret, árnyalakok és árnyvilágok, és egy másik ember teszi majd valósággá, az olvasó, aki buszon ülve lapozgat, vagy otthon a heverőn hasalva olvas. Megtölti ezt a keretet a saját képzeletével, és életet ad a figuráknak.
Most jön a könyvbemutató, a nyilvánosság számára elindul útnak Kósza lovag, és zavarba jön Mia Anne cukkolásaitól, ahogy a lány is őtőle, a professzor meg bénázva próbál gyereket nevelni, de a világmegmentésben sokkal jobb...
Én azonban már várakozom.
Kell ez az időszak, kell a várakozás, a szellemi pihenés. Most bele-belekapok új történetekbe, firkálgatok, álmodozom, ötletek jelennek meg, talán 2-3 évvel később regényekké érnek. Csak játszom, mert játszani jó.
Aztán jön az a decemberi hajnal, beteszem a zenét, és írok. Nagyon várom Artúr kötetét, és persze félek is tőle.Minden könyvemnél van olyan dolog, ami nagy kihívás, és előre sose tudom, sikerül-e megcsinálni. A Calderon-2-nél a dramaturgia volt az, nem tudom, kívülről látszik-e, de piszkosul nagy összpontosítás kellett a szálakhoz. A Lucy kötetnél a karakterábrázolás mélysége, és azok az apró utalások, aláaknázások, ahogy megfúrtam az összes szereplőt.
Az Artúr kötetben az érzelmi rész lesz nehéz. El tudom-e vinni oda az olvasót, ahová akarom? Hisz-e nekem? Követ-e, amikor mesélek, részese lesz valami nagyon szépnek, annak a pillanatnak, amit már akkor láttam magam előtt, amikor még csak álmodozás volt ez a regényfolyam?
Meglátjuk. Most még nem aggódok ezen, majd a vége felé eljön ez az időszak is. Csak égnek az első fejezetek bennem. Artúr, ahogy csuklyát húz, és szalad a kutyájával, léptei alatt kong az űrbázis folyosója. Scar a börtönben, izmai megfeszülnek, a támadás előtti percek ezek... Várom ezt a világot, a szépségét és a kegyetlenségét. Várom azt a percet, amikor már annyira feszít a történet, hogy túlcsordul, és ünnep lesz a pillanat, amikor írni kezdek.
Mert alkotni jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése