A könyvesbloggerek mostanság rendszeresen közös témát boncolgatnak (lásd Zenka blogját), és nagyon imádom ezeket a bejegyzéseket. Arra gondoltam, kalandra fel, mi is mesélünk, akik a papírt koptatjuk. Rögvest meg is kerestem pár barátot, írótársat, és ők is jónak tartották az ötletet. Szívesen vesszük, ha más szerző is csatlakozik a körblogoláshoz, szeretettel várunk mindenkit. Ha ti is írtok a témáról, küldjétek el a linket, beteszem a bejegyzés alá. :)
*
Szóval az IHLET...
Pár hete az Ask.fm falamon valaki megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok, ha nincs ihletem. Egyszerű, nem írok, feleltem.
Utána eltűnődtem azon, milyen kis fapados vagyok, hogy még ihletem sincs.
De lehet, hogy ez abból adódik, hogy másképp gondolkozom.Ovis korom óta történeteket mondok magamnak, nekem ez tök természetes. (Kiskamasz voltam, amikor rájöttem, más nem mesél saját magának. De mi a fenét csinálnak az agyukban?) Rengetegszer elmeséltem ugyanazt a sztorit, azon szórakozva, a másik szereplő mit lát ugyanabban a szituban. Mi van, ha 30 évvel idősebb? Ha más a neme? Ha másképp dönt? Ez jópofa, elalvás előtti játék volt.
A történetszövés sosem jelentett gondot, a sztori leírása viszont igen. Felnőttként sokat bajlódtam vele, de itt se ihletnek hívtam, mert azt hittem, olyanja a költőknek van. Simán úgy véltem, béna vagyok, és a szavak csapnivaló mondatokká állnak össze. Mivel nem tartoztam írós közösségekhez, Dosztojevszkij, Hugo, Gárdonyi volt a mérce, és mi tagadás, lábujjhegyen sem értem föl a szintet.
Aztán 2004-ben elkészült a Scar első verziója, kb másfél millió karakter hosszan. Ott álltam egy világgal, és minden porcikámban éreztem, hogy igen, ezt érdemes volt megírni, és érdemes másnak megmutatni. Persze, a kutya sem volt kíváncsi rá.
Gondoltam, sebaj, novellázom majd, az jó gyakorlás, és ki lehet szórni újságokba is.Na, azonnal megtudtam, mi az ötlettelenség. Amikor az ember ül, bámulja a monitort, és arra gondol, bakker, novellát olvasni se szeretek, nemhogy írni...
Amikor fejben végigfut a sztori, utána leülök, és papírra vetem, de jóval lassabban írok novellát, mint regényt. Már megkedveltem a dolgot, szeretem azt, mennyiféle világot fel lehet skiccelni.
Az ihlet mostanság újra terítékre került. Bár most se így hívom, hanem dramaturgiai problémának. Ha gond van, akkor leteszem a tollat. Ha nézem a monitort, annál rosszabb lesz, így aztán mást csinálok, van elég dolgom amúgy is. Ha nem oldódik meg, és elvesztem a kedvem, akkor jön a végső stádium: a sorozatnézés. És hopp, eljön az a pont, hogy mondat közepén becsukom a filmet, kinyitom a doksit, és tudom, mit kell visszatörölni. És törlök, törlök, majd elmegyek aludni. Másnaptól újra írok minden hajnalban.
Nem tudom, hogy van-e ihlet. Inkább csak írástechnikai gondoknak tartom ezeket, nem az ihlet hiányának. Viszont volt már "diktálásos" érzésem nekem is. Ez nagyon zavarba ejtő dolog. Olyan, mintha egyes mondatokat nem én írnék, hanem a múzsa, transzcendens odaát, tudatalatti, nevezzük akárminek. Ezek a legjobb mondatok a szövegben. Egy ideig foglalkoztatott a téma, pszichós cikkeket is néztem, és talán az a legegészségesebb, ha az író nem önmagának tulajdonítja ezeket, hanem valaminek, ami kívülről jön, és több nála. Ez olyan élmény, mint a nagy templomokban kicsinynek lenni, vagy tengerparti sziklák szélén, amikor a végtelen kékségig látni.
Akármi is, jó dolog. De ezt se hívom ihletnek.
Kíváncsian várom mások bejegyzéseit, hátha én is megtudom, mi az ihlet :)
A többiek gondolatai:
Moskát Anita - aki elgondolkoztató fantasyt ír
Markovics Botond (Brandon Hackett) - sci-fi író, tagadja, hogy hard sf, de nem hiszünk neki
Gaura Ágnes - vámpíros urban fantasy, de ezek azért se csillognak
Bartos Zsuzsa - soft sci-fit kedvelő next generation
Lovranits Júlia - meseíró
(Szeretettel várjuk más gondolatait is. :))
Nem is láttam eddig, hogy ilyet is írtatok :D
VálaszTörlésTényleg, mit csinálnak az agyukban...?
Nahát, te is elalvás előtt? :D Érdekes, mert hasonlóakat éltem (élek) át én is, pl. azt is, hogy kitalálni nagyon egyszerű valamit, jön magától, és örülsz, hogy hú, ez de jó fordulat, meg milyen jó gondolatok, amikor meg leülsz, hogy akkor leírod, akkor meg öh... Mint ha eddig repültél volna, most meg a földön kéne haladnod a normálisnál hatszor erősebb gravitációban. Lehet, hogy ez valamiféle megszokás, annyira belénk van nevelve mindenféle kisebbségi komplexus, hogy erre se vagyunk képesek, meg arra sem, én legalábbis - többnyire - erre vezetem vissza a magam nyűgjeit. Én azzal szoktam küzdeni, amikor van a fejemben egy nagyon jó jelenet, de addig el kéne jutni, és az oda vezető eseményekhez kapcsolódó mondatok nem jönnek, mint ha lenne ott egy lyuk. Viszont olyan is van, hogy belül sírok, hogy nee, most nem bírok írni, de mondom magamnak, hogy azért legalább kezdd már el... és végül fél éjszaka ott se bírom hagyni, annyira érdekel engem is, hogy mi lesz belőle. :D
De jó dolog, nem? :)
TörlésAmúgy ez a "mit csinálnak mások?" általános iskolás létérzés volt, akkor kissé idegen lénynek éreztem magam, de felnőttként már rengeteg ismerősöm ilyen. Aki szeret olvasni, azt hiszem, annál kialakul ez a belső mozi előbb vagy utóbb.
Érdekes, hogy én már nem képzeletben játszok, hanem írok, nagyon erősen hozzákötődött a géphez ez a folyamat, és valahogy már kevés lenne csak fejben. Szerintem ki fog alakulni ez nálad is. :)
Abszolút! :)
TörlésMár egy ideje sejtem, hogy igen, úgy kéne ezt csinálni, hogy az ember leül, mintegy "meghívja" az ihletet, és akkor, írás közben kibontakozik minden, nem úgy, hogy előre elgondol egy csomó dolgot, és amikor meg írásra kerülne a sor, akkor már nincsenek sehol sem. Én ebben szerintem kifejezetten visszafejlődtem: 15 évesen minden délután (meg éjszaka...) ott ültem a gépnél, és másfél év alatt megírtam, meg még kétszer alaposan átírtam ugyanazt a regényt, ma meg évek alatt pár tíz oldalnál alig jutok tovább.
Az szép menet lehetett. :)
Törlés