E havi közöst témánk az olvasók kedvenc elvárása: legyenek szerethető szereplőink...
Amikor meghallottam a témát, azonnali zsigeri olvasói reakciót váltott ki: naná, én magam sem olvasok végig olyan könyvet, ahol nem érdekel a szereplők sorsa. Toll az író fülébe... kifogás, hogy "de hát xy-t így írtam meg és kész"...
Ezen jól el is gondolkoztam, főleg, mert kapcsoltam, hogy ja, én is író vagyok, és amúgy meg toll az olvasó fülébe...
Pár héten át elkávézgattam a téma fölött, és írtam egy állati hosszú bejegyzést... amivel rögtön gyanús lettem magamnak, mert akkor kezdek elemezgetni, vagy élőben monológot előadni, ha valami a komfortzónámat veszélyezteti. Ilyenkor gondolkozás nélkül "terelek", szinte evolúciós túlélési reakció.
Ez a mostani kérdés megint kissé beljebb ment a kényelmesnél. Sok írós barátomnak valóban az a gondja, hogy az olvasók szerethető szereplőben reménykednek. De nekem nem, engem ezért pont csesztetnek néha. Miért ennyire populárisak a hőseim? Hogyan lehet komoly témákról így írni?
De lépjünk egy lépést hátra, és kezdjük az elején. A legegyszerűbb eset, amikor az író nem tud írni, és elcseszi. Ez - bármily furcsa - jó egy írónak, mert innen még van hova fejlődni, vannak lehetőségek. Kissé nehezebb terep, amikor az író tud írni, de a megálmodott karakter elcsúszik. Ezt szerkesztőként sokszor javítjuk, apróságokat kell megváltoztatni a nyelvi részben, hogy átkerüljön a fókusz máshová. Ez amúgy hatalmas figyelmet igényel a szerkesztőtől, az írótól meg nagy bizalmat, hiszen ő nem feltétlenül látja kívülről a gondot.
Aztán van, amikor az író azt és úgy írta oda, amit akart.
Az igazán jó írások mélyén mindig ott lapul a valóság... "szív küldi szívnek,
igazán". Az írás (még a ponyvaírás is) csak részben tudatos, részben
viszont tudattalan folyamat.
Ha kitépünk a testből egy darabot, az
tetszik, nem teszik, de véres lesz. Az író legmélyebb valójából merít,
minden erős történet mélyén ott lapul valami elrejtve.
Látom, az írós barátok mit csinálnak. Páran nem maradnak a
felszínen, hanem valóban kitépnek magukból egy darabot, majd könyvvé
gyúrják. Néha nincsenek tudatában, mit tesznek, egyszerűen ki akar jönni erővel. Egyszer-egyszer meg is kérdezem: ugye, tudod, hogy meg fogsz sérülni, ha ez a könyv megjelenik? Tudják.
Ahogy
a test is kilöki, ami megbetegíti, úgy a lélek is megteszi. Valami
fáj... olyan mélyen, ahol már fájdalom sincs, megszűnnek a szavak. És
előjön ez a mély, ősi élmény, és életre kel - sok-sok beburkoláson és
áttételen keresztül - karakterekben, történetekben... Az író kitépte
magából szíve egy részét, és nyersen az asztalra tette....
... majd jön az olvasó, és azt mondja, bocsi, de félig átsütve jobban szeretem...
Aztán vannak az olyanok mint Rejtő... Aki olvasta a Csontbrigádot, az érzi, hogy az idegenlégióban ez a fiatal srác brutális dolgokat látott. Az Elveszett cirkáló viszont teljesen más, az alaphelyzetre egy hatalmas (akasztófa)humor simul rá. Ez nem az a könyv, ami nagy lélekelemzésekről szól, ellenben az, amit előveszel, amikor szar az élet.
Kezdhetnék így egy 16 évesről szóló sztorit:
"Idővel
az ember gumikesztyűt sem húz a hányás feltakarításához. A gyomorsavat
nem szívja fel a szivacs, de csak két csuklómozdulat egy szalvétával, és ha a nyálkát felszedted, utána jöhet a hipós dörgölés. Apa elment részegen, de még fagyok
vannak éjjel. Ha elaszik egy padon... Hol a szódabikarbóna? Az elveszi a
szőnyeg szagát... "
Kezdhetném, de nem szeretném. Miért? Mert hiába örömködne pár szakmabeli, hogy micsoda realista ifjúsági regény, az a 16 éves kamasz, aki valóban így él, és az apja hányását takarítja, soha a büdös életben le nem venné a polcról.
Van, aki számára önmegvalósítás az írás, vagy épp valami feldolgozása. A háttérben ezek nálam is jelen vannak, de én inkább mesélő vagyok. Nem azt szeretném, hogy olvassák a könyveimet, hanem azt, hogy másodszor is elolvassák. Azt akarom visszaadni, amit hajdan kaptam: életem legkeményebb pillanataiban írók álltak mellettem. Megnevettettek, elgondolkoztattak, megfogták a kezem, és azt suttogták, ugyan már, vonj vállat és éld túl, van holnap... Minden könyvemben van egy-két gondolat, amit megtalál az, akinek szüksége van rá; szavak, melyek, diszkréten, csendesen várakoznak...
Így aztán a szerethető karakterek kérdése máshogy jelenik meg. Bárkit szerethetővé tudok tenni jó lélekábrázolással és humorral, mivel hozott anyagból bűvészkedem. Nem feltűnő, de minden fő és mellékszereplőm mélyén saját életérzés-szilánkocska van. Most lesz az első alkalom, hogy kimerészkedek oda, ahol még bea nem járt... A kamaszromantika kimaradt az életemből, gimiben fő problémám az élet értelme volt, nem a helyes pasik. Utólag mondta pár srác, hogy anno próbálkozott, de totálisan vak voltam. Bakker, ha tudtam volna, hogy húsz év múlva Vörös pöttyös regényt írok, tuti elmentem volna randira... :)
Külső visszajelzésként azt kapom az olvasóktól, hogy a Calderon kapcsán általában szeretik a szereplőket az utolsó kósza anyósig. A Szivárgó sötétség sorozatban inkább egyvalakivel azonosulnak, de ott én is vigyázok rá, hogy érzelmileg közel legyenek a szereplők, de ne túl közel. Négy főszereplőm van, és mindegyik másféle olvasót tudna bevonni. Csakhogy ez egy háború története, és a háborúk veszteségekkel járnak... A történetnek akkor is tovább kell mennie.
Érdekes, hogy ennél a sorozatnál jött elő, hogy komoly témákról "túl szerethető"szereplőkkel írok, és hát fúj, hogy van benne egy 20 éves csaj, mert akkor az tuti YA főhősnő, meg milyen hatásvadász egy telepata, szelíd bölcs, Artúr meg túl izmos. Először ültem, és pislogtam, majd elképzeltem, hogy Scar 70 éves és járókerettel verekszik, Don beleőrül a telepatikus magányba, Artúr meg a másfélszeres gravitáción csontritkulásos nyomorék... Hát, ebből igen nehezen hoznék össze egy dinamikus sztorit.
Aztán megkapta az egyik írós barátom, hogy az ő szereplői meg nem szerethetők, és fúj... Oké, rájöttem, én jártam jobban. Ezentúl emelt fővel viselem a meg nem értettség terhét... :P
Szerintem a szereplők szerethetősége/nem szerethetősége tök jó kérdés, de az íróember egyszerűen nem úgy dolgozik, ahogy egy asztalos. Csak az írástechnikai bajokon tud javítani, de ami az írás savát-borsát adja - önmagát -, igen nehezen kalapálja át olvasói ízléseknek megfelelően.
Mások gondolatai:
Szerintem fölösleges elidegeníteni az olvasót, pláne ha olyan könyvekről beszélünk, amit a kaland, a jó történet és a kedvelhető szereplők miatt olvasnak. Ugyanakkor nem is kell, minden elvárásnak megfelelni sem... A hazai zsánerirodalomban ha valaki elidegeníti az olvasót, az többnyire fölösleges művészkedés szokott lenni, vagy az empátia hiánya miatt van, pl éretlenségből adódóan. (Ez van akkor, amikor csatákról, hajókról, tárgyakról, találmányokról esetleg tudnak már írni, de az emberekről még fogalmuk sincsen. Pláne a nőnemű emberekről...)
VálaszTörlésIgen, valóban sokféle módon el lehet rontani egy könyvet. :)
TörlésA zsánerben az ellenkező nem ábrázolása sokszor nem megy, nekem is feltűnt. De legalább egyenlőség van, amennyire problémás egyes sci-fi regény nőalakja, annyira gáz tud lenni a misztikus-romantika férfi szereplője... :))