Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

Pár másik íróval körblogolásba kezdtünk, és "Sorok mögött" címmel minden hónapban valami érdekes témáról mesélünk. Most a karakterekről esik szó, és arról, ki hogyan viszonyul hozzájuk.

Azt hiszem, egy intenzív szellemi alkotást nem lehet létrehozni anélkül, hogy ne türemkedjen be a valóságba. Egy tudós körül műszerek és számítások hevernek, régi korokban talán falra firkált jegyzetek... az író körül is hasonlóan van mindez.

Én nagyon régóta mesélek önmagamnak, nagyjából 5 éves lehettem, amikor elkezdtem. Valahogy kialakultak a szabályok is, soha nem vittem valós személyt a fantáziába, soha nem szerepeltem én magam ezekben az éber álmokban, és nem kezeltem képzeletbeli barátoknak sem a szereplőket. És ami az érdekes... soha nem láttam őket. Nincs vizuális képük, hanem csak lelki lenyomatuk.

Ez mai napig így van, nem látom magam előtt a szereplőket, számomra nincsen kinézetük, ez akkor ölt testet, amikor papírra vetem a jelenetet. Élőben is csak kisugárzásokat jegyzek meg, soha nem tudnám felidézni, hogy akivel két perccel korábban beszéltem, azon milyen ruha volt, vagy leírni az arcát. A főszereplőimnél sem szoktam leírásokat erőltetni magamra, inkább a gondolataik és a viselkedésük jellemző, vagy az, ahogy mások látják őket. Nagyon erős, önálló egyéniség mind ettől még.
A mellékszereplők a fejemben kinézetre teljesen haloványak, sokszor csak egy-egy vonást tudok. Dejneka például izmos űrgyalogos marha egyszerű világképpel. Matteo körmein én is meglepődtem, ő egy kissé modoroskodó nemes, akiről semmit nem tudok a körmein kívül, lövésem sincs, hogy kelt életre a személyisége a papíron, de élők lesznek. Azt hiszem, nem látni, hanem láttatni kell tudnom.

Talán pont azért, mert nem testesítem meg őket, így a normál világomban sem léteznek, üres a ház, nem laknak itt. Ellenben agyilag én megyek "át". 

Már rég nem játszok a fejemben, túl tempós az életem ehhez, és nem is tartom egészségesnek. Csak akkor vagyok a regények világában, amikor leülök írni. Illetve akkor, ha elakadok, és a tudattalanom a megoldáson dolgozik. Ilyenkor előfordul, hogy napközben átkapcsol az agyam. Kimondom a szereplő nevét, és azonnal megszűnik a világ. Nem szeretem, mert egyszer majdnem vonat alá léptem, pedig rohadt nagy volt és dudált.

Van pár anekdota arról, hogy mennyire nem vagyok jelen. A rekordom, amikor metróval háromszor mentem túl. Mindig visszafordultam, elgondolkoztam, majd túlmentem a másik irányba is.

Ha elkészül egy novella vagy regény, akkor olyan, mintha kedves barátok elutaznának. Nem a "gyerekem" a mű, és a zárás nem egy veszteségélmény, hanem mintha egésszé válna a világ. Megvalósulnak, megtestesülnek az árnyak, alakot öltenek a barátok, és ugyan kicsit mintha elutaznának, de tudom, hogy így maradnak velem a lapokon mindörökre.

A leírt sorokat mindig elfelejtem, elég egy-két hónap hozzá, és csak a történet érzelmi lenyomata marad meg, de maga a "hogyan" nem. Aztán egy esős napon előveszem a saját novellámat, könyvemet és elolvasom, mint olvasó, és utána már emlékszem rá.

A legfurcsábbak a drasztikus átírások. Egy kislányt kiírtam az egyik történetből, és az egyik szereplőt eldöntöttem, hogy megölöm. Álmomban az ágyamra ültek, én pedig bocsánatot kértem azért, amit tenni fogok és sírtam. Meleg szeretettel vigasztaltak, és mondták, nem baj, örültek, hogy eddig velünk tarthattak. És ott álltak mögöttük a megvalósult szereplők, Calderon, Don és a többiek, és elbúcsúztattuk a kislányt. Artúrból áradó meleg, szelíd szeretetre még most is emlékszem. 

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy élőnek éreztem őket.

Azt hiszem, minden írónak más a kapcsolata a karaktereivel. Az enyémek nem élnek velem, hanem én vagyok az, aki fogja néha a kis tejeskávéját, és átsétál egy másik világba. :)

 Ha írsz, mesélj, milyen a viszonyod a karaktereiddel? :)

-----------

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett

Buglyó Gergely
Gaura Ágnes 
Kemese Fanni

Kleinheincz Csilla
Moskát Anita