2014-ben indult a Sorok mögött rovatunk, ahol írók körblogolását olvashatjátok. Mostani témánk a halogatás.
A halogatást sokan negatív dolognak tartják, de szerintem attól is függ, hogy mit és hogyan halogatunk. Amikor pszichóra jártam, egy szemeszter erejéig felvettem a halogatás pszichológiáját. Akkoriban még gyerekcipőben jártak a kutatások, angol cikkeket fordítottunk és megvitattuk.
 |
| Nem is heverészek, hanem az erőforrásokat optimalizálom... :) |
Nagyjából az körvonalazódott, hogy vannak, akik stressz miatt halogatnak, vannak, akiket pont, hogy felpörget, mások túlvállalják magukat. Itt egy cikk erről bővebben.
Ott hallottam róla először, hogy vannak olyanok, akik egyfajta énvédelmet végeznek, és azért halogatnak. Az utolsó pillanatban lesznek kész, és ha nem sikerül megugrani a lécet, akkor jön az önigazolás, hogy csak a határidő szűkössége volt a gond, és nem képességben, vagy tudásban akadt hiány. Ezzel megvédik a saját énképüket (ami amúgy egészséges lépés), viszont ha ezt rendszeres csinálják, akkor egyfajta önsorsrontás lesz belőle, hiszen mindig elbuknak, és mivel külső körülményben, és nem tudásban keresik a hibát, így nem is fejlesztik önmagukat. (Csak hogy ne maradjatok cikk nélkül, itt egy önsorsrontásos is.)
Ez sokszor eszembe jut, amikor az Aranymosáson egy író a hozzászólóknak azt válaszolja, hogy ja, bocs, a határidő napján éjfélkor adta le, azért maradt benne hiba. És azt várja, hogy megdicsérjék, "ahhoz képest nagyszerű, nahát milyen zseni vagy, hogy még így is átjutottál az előszűrésen". Szétforgácsolt erők, kiszóródott kincsek, ez jut eszembe ilyenkor.
 |
| Kincs, ami nincs... |
Halogatás kapcsán arra jöttem rá, hogy ha nem figyelek, akkor ösztönből viszem tovább a családi mintákat. Vannak bizonyos dolgok, melyeket azért halogatok, mert "örököltem" ezt a halogatást, és a hozzá kapcsolódó frusztrációt. Ilyen az, ha bármilyen dolog elromlik a házban, ami "férfimunka". Képes vagyok hetekig kerülgetni a technikai hibákat, csöpögő radiátorokat, eldőlt kerítésoszlopokat. Ezeket a pontokat anyám se kezeli jól, valószínűleg a nagyi is így tett, szóval ideje, hogy kiszálljak a generációs mókuskerékből, és néha fölhívjak egy szerelőt.
Azt is megfigyeltem, hogy a halogatásnál vannak mindennapi dolgai, és vannak életútbeli halogatások. Évekig csináltam, hogy a napi dolgoknál akkor is erőltettem egy feladatot, ha nem volt kedvem hozzá, vagy nem ment, és nyűglődtem. Általában nem volt köszönet benne, mert elrontottam, vagy iszonyú hosszú időn át piszmogtam vele és megutáltam, vagy a kedves kis tudatalattim megszívatott a végén.
Akkor lettem igazán hatékony, amikor egyszerűen elkezdtem félretenni a nyűglődős feladatokat. Más dolgot lendületesen megcsinálok, és amikor itt az idő, akkor kihozom magamból a legtöbbet, és hatalmas adrenalinlökettel negyedannyi idő alatt megoldom a problémát. Egyszerűen jobban megy.
(No, ahogy leírtam, elgondolkoztam, hogy ez vajon olyan-e, mint a fenti énvédős halogatós példa... azt hiszem, nem, mert jól becsülöm meg az időt, és sikeres dolog lesz belőle. Talán inkább a feladatok jobb ütemezése, némi adrenalinfüggéssel kísérve.)
(No, ahogy leírtam, elgondolkoztam, hogy ez vajon olyan-e, mint a fenti énvédős halogatós példa... azt hiszem, nem, mert jól becsülöm meg az időt, és sikeres dolog lesz belőle. Talán inkább a feladatok jobb ütemezése, némi adrenalinfüggéssel kísérve.)
 |
| Csak lendületesen... :) |
Az írás és a hozzá kapcsolódó "halogatás" viszont más dolog, mint a fentiek. Az írás nekem nem munka, nem kötelezettség, így nincs olyan érzésem, hogy bármi áron meg kell írni valamit. Inkább játék, és izgalom. Persze, érzem az olvasói nyomást, sok levelet kapok, és élőben is minden második ismerős a folytatásokat kérdezi, de ez más, mintha a megélhetésem múlna rajta.
Ha egy regényt félreteszek, nem halogatásnak élem meg, hanem a kreatív munka részének. Dolgozik az agyam a témán, amikor délután kimegyek havat lapátolni, megnézek egy filmet, vagy sütök egy kis köménymagos kalácsot. Gondolkozom.
Szerintem a regényeknek csak egy része a tudatos tervezés. Másik része, hogy felismerjük a saját szereplőink motivációit, vagy épp a lerakott írói ígéreteket. A harmadik része meg sokkal mélyebben zajlik. Néha hagyni kell az elmét dolgozni... már gyerekkoromban is lefeküdtem, és másnapra megálmodtam, hogy kell megoldani egy bonyolultabb matekpéldát. Nekem az írás is ilyen, egyszerűen hagyni kell beérni a dolgokat.
 |
| Ki mondta, hogy szundizom? :) |
Kívülről persze az látszik, hogy évente megjelenik valamilyen könyvem. Mint a jó bűvész, én is azt szoktam mondni, figyeljék a kezemet, mert csalok... A valóságban egy-két évig gondolkozom egy ötleten, aztán egy-két(-három) évig írom a könyvet, és utána jön ki. Csak épp képes vagyok mást írni, és máson gondolkozni, így a munkafázisok elcsúsznak, és egyszerre vannak jelen. Még akkor is haladok, ha kissé nagy a maximalizmusom, és nehezen engedem el a kéziratokat.
Ebben azért még próbálok majd fejlődni... ööö...jobb későn, mint soha? :P :)
(Képek: pixabay.com)
***
Többiek a halogatásról:
Buglyó Gergely
Hogyan szívatott meg a tudatalattid? :)
VálaszTörlésA családi vonás része érdekes, mert nálunk egyik szülő sem halogatott (igaz, engem nem is biztattak soha), és én nagy halogató lettem :D :( Időnként most is napi szinten küzdök vele, többnyire logikus érveléssel ("meg kell csinálnod, mert ha nem, akkor ez meg ez kárba vész, és az alap feladat a helyén marad megoldás nélkül"). Sőt, régebben Youtube-videókat is néztem a halogatásról, amikor már engem is zavart ez az attitűd. Az ok fele részben kényelem (nehezen mozdulok ki a komfortzónámból, de ha sikerült, akkor meg tök jó érzés), és van bennem egy óriási félsz a nyilvános dolgoktól, úgyhogy a másik felét ez a majrézás adja.
Az írást többnyire kényszerként élem meg, "írnom kell", mondom hangosan naponta többször, meghívást is hárítottam már el ilyen módon, és akkor tényleg egy közelgő határidő volt a háttérben, az írás ideje szent :) Van, hogy több határidős feladatot tűzök ki célul, és sorban teljesítem, ezek többnyire pályázatok, vagy kisebb ötletek megírása, és ha nem is értem el velük látványos eredményt, akkor is gyakoroltam és mondhatom magamnak, hogy "látod, megcsináltad és ez a lényeg" :) - Szóval megyek is vissza az aktuális szövegemhez, mert a határidő közeleg :) Azt hiszem, aki halogat, annak meg kell tanulnia kezelni a rendelkezésre álló időt. "Azt hiszed, hogy van időd", ugye. A tétlenség sokkal jobban felőrli az idegeket (egy idő után, hiszen tenni születtünk), mintha egymás után csinálnám a feladataimat, és lógna a nyelvem az igyekezettől. Ahogy én sem szeretek mások helyett dolgozni, úgy nem is várhatom el, hogy amíg én halogatok, valaki más tegyen. - Azért életem végéig irigyelni fogom a nagyon tevékeny, örök-vidám, napsütéses-optimista embereket, vannak ilyenek is szép számmal... - Sajnos voltak életútbeli halogatásaim is, hát, fel kell kötnöm a gatyát, ha szeretném behozni... Ezeket nagyon-nagyon sajnálom. Meg lehet próbálni behozni, de érettebb fejjel, számos kötelezettség mellett nagyon nehéz.
Még eszemben jutott egy dolog, a tudatalattis részhez, hogy pl. meghívnak valahova, amire rávágom, hogy elmegyek. De ahogy közeleg a nap, úgy erősödik a szorongás. Ezt lehet ideig-óráig uralni, majd a kontroll kicsúszik az ember kezéből, és a könnyebb ellenállás felé mozdul, "majd elmegyek legközelebb a meghívásra, akkor majd ezer %, hogy elmegyek!!!" - igen ám, de ha eljön ez a legközelebb, akkor megint csak átélhetjük az előbb elmondott jelenséget...Hogy majd megint legközelebb megyek! Illetve, ha mégis megpróbálom összeszedni a bátorságomat, hogy tényleg elinduljak, akkor is érzem magamban a blokkot, h hiába szeretném tudatosan, valami visszatart, egy érezhető erő, egy mentális ellenállás, "nem mész el és kész!" - vajon ez is a tudatalattiból fakad?
A halogatás, meg a tétlenség iszonyúan fárasztó, sokkal nagyobb energiaszívó, egyetértek, hogy felőrli az idegeket. Meg nagyon jók a kis sikerélmények is... :)
VálaszTörlésA meghívás és elmenés érdekes témakör. Sokaknak az segít, hogy nem gondolnak rá, lesüllyed az emlékezetben a progi, és csak előtte, a "tejóég, elfelejtettem, rohanok is" módon jön elő, és így megspórolják az előzetes szorongást.
Azon tűnődöm, hogy lehet, meg kéne keresni az első emlékeket, a legkorábbi benyomásokat, ovis szerepléseket, elmenéseket, mert lehet ez egyszerűen csak ottani élmény, és ha tudatosul, fel is oldódik. Nekem mai napig jönnek elő olyan élményeim, meg néha családi legendákból felbukkannak, ami alapján sokkal jobban megértem a természetemet, és így a változás is könnyebb. Próbáld ki, hátha segít.
Nekem fordított a tapasztalat. Ha az az érzésem, hogy nem kéne menni, akkor bizony mindig megszívom, ha elmegyek :)
Úgy látom, kéne egy kávé, hogy épkézláb mondatokat összetegyek. De remélem, a lényeg azért átjön :)
TörlésIgen, köszönöm :)))
VálaszTörlés