"Másképp képzeltem a szerelmet, míg nem ismertem Dant. Ólmeleg,
szalmaillatú mohóságnak hittem, feszülő testekkel, lihegéssel és nyirkos
bőrrel. Ezt láttam a pajták résein belesve, mikor a legények kézen húzták a vergődő
parasztlányokat. Hosszú ideig csak a monoton neszeket hallottam, majd az
elfojtott kiáltásokat, végül a fiúk büszkén, kipirult arccal osontak ki, míg a
lányok leszegett fejjel. Néha sírtak is, meleg, dühös könnyeket, máskor köptek
és a szájukat mosták gyűlölködve, míg én értetlenül hasaltam a pajta mellett, a
bozót zöld lombsátora alatt..
Tavasszal a városba is bementem; holdtalan éjeken óvatosan lépdeltem Nadályvár
húgytól fénylő, terméskőből kirakott utcáin. Ilyenkor a kutyák egymást űzték;
az én szagomra sem őrjöngtek, hanem izgatottan szippantottak a vár körüli
parasztházak bűzlő levegőjéből, megsejtve, hogy nő vagyok.
Megálltam egy-egy szürke vályogház mellett, és éreztem a testek másfajta,
zamatos illatát a pokróccal fedett ablakok mögül. Azt hittem, szeretni éhség,
egy csillapíthatatlan, mély mohóság. Önzés, erőszak, otromba vágy.
Dant szeretni azonban más volt. Csendes, meleg zamat, mint a vér íze a
fertőzött sebekben. Látni akartam őt, semmi többet. Nem bántani, nem uralni,
pusztán csak megérinteni a földet, ahol korábban ült. Hallgatni a szavait, és
még inkább a csendjét. Nézni, ahogy belebámul a teaillatú csuporba, és kinevetni, amikor
bölcsességet mond.
Arra vágytam, hogy velem legyen. Szelíden, ahogy a szél beletúr a fák
közé és játékosan motoz a levelekkel. Ahogy az esőcseppek becsusszannak mélyen a
szikla réseibe, és nedvükkel élővé teszik a barlangok mélyét. Ahogy a napfény
hajnalonként ráfröccsen a földre, a széttárt szirmú virágokra.
Ki vagyok én, hogy őt szeressem?
Őt, akihez ember sem méltó…
…nemhogy egy démon."
