Én meg a prológusok

A prológusok gyakran bénák és teljesen feleslegesek. Mégis, miközben írom a Fák Népét (a következő regényt), újra és újra előhangokat firkálok mellé, szinte már mániákusan. A mostani:

"Másképp képzeltem a szerelmet, míg nem ismertem Dant. Ólmeleg, szalmaillatú mohóságnak hittem, feszülő testekkel, lihegéssel és nyirkos bőrrel. Ezt láttam a pajták résein belesve, mikor a legények kézen húzták a vergődő parasztlányokat. Hosszú ideig csak a monoton neszeket hallottam, majd az elfojtott kiáltásokat, végül a fiúk büszkén, kipirult arccal osontak ki, míg a lányok leszegett fejjel. Néha sírtak is, meleg, dühös könnyeket, máskor köptek és a szájukat mosták gyűlölködve, míg én értetlenül hasaltam a pajta mellett, a bozót zöld lombsátora alatt..

Tavasszal a városba is bementem; holdtalan éjeken óvatosan lépdeltem Nadályvár húgytól fénylő, terméskőből kirakott utcáin. Ilyenkor a kutyák egymást űzték; az én szagomra sem őrjöngtek, hanem izgatottan szippantottak a vár körüli parasztházak bűzlő levegőjéből, megsejtve, hogy nő vagyok. Megálltam egy-egy szürke vályogház mellett, és éreztem a testek másfajta, zamatos illatát a pokróccal fedett ablakok mögül. Azt hittem, szeretni éhség, egy csillapíthatatlan, mély mohóság. Önzés, erőszak, otromba vágy.

Dant szeretni azonban más volt. Csendes, meleg zamat, mint a vér íze a fertőzött sebekben. Látni akartam őt, semmi többet. Nem bántani, nem uralni, pusztán csak megérinteni a földet, ahol korábban ült. Hallgatni a szavait, és még inkább a csendjét. Nézni, ahogy belebámul a teaillatú csuporba, és kinevetni, amikor bölcsességet mond.

Arra vágytam, hogy velem legyen. Szelíden, ahogy a szél beletúr a fák közé és játékosan motoz a levelekkel. Ahogy az esőcseppek becsusszannak mélyen a szikla réseibe, és nedvükkel élővé teszik a barlangok mélyét. Ahogy a napfény hajnalonként ráfröccsen a földre, a széttárt szirmú virágokra.

Ki vagyok én, hogy őt szeressem?

Őt, akihez ember sem méltó…

…nemhogy egy démon."