Én, a csirke, meg a Patreon

Elmúlt a könyvhét csillogása, és az utolsó bágyadt őszi napsütésben békésen ballagtam a posta felé, hogy felvegyem a fizetési felszólítást. Azon tűnődtem, hogy dedikálás alatt megint többet mondták, milyen jó nekem, hogy mindig laza vagyok. Mire én, hogy laza a halál, csak épp nem azon szorongok, hogy hülyeséget beszélek száz ember előtt, meg azon sem, hogy áll egy videóban a hajam. Nekem teljesen más problémáim vannak. 

Az egyik a másképp gondolkozás. A regényekben izgalmas, ha egy szereplő furcsán gondolkozik, vagy a cselekmény nem kiszámítható. De élőben? A magamfajtát minden korban agyonverték. Hálás vagyok, hogy a 21. századi Európában élek, és nincs fegyverviselési engedélye az ismerőseimnek.

Másik, hogy három gyereket nevelek egyedül, hajszállal a szakadék szélén. Nem szoktam mesélni róla, mert mindig kiborul tőle más, és akkor még vigasztalhatom is, köszi. Idén a vírus miatt megszűntek az előadásaim, úgyhogy már a szakadék széle is kezd egyre messzebb kerülni.

A napfény gyönyörű volt, és én napelemmel működök, így eltűnődtem, kéne egy másodállás alvás helyett. Itt, vidéken egyetlen munkalehetőség a nagyüzemi csirkebontás. 

Míg bandukoltam a posta mellett, az is eszembe jutott, hogy nem kéne felvételkor megemlíteni, hogy egyszer anyám csirkét bontott, és vegetáriánus lettem egy évre. Meg, amikor először láttam májat, kérdeztem, mi az a zöldes mellette, mondták, ne nyomjam meg. De hát hogy ne nyomjam? A világ felfedezi váró csodákkal van tele... Megnyugtató, hogy az atombombák indítógombját nem a magamfajták őrzik. Biztos megnyomnánk.

Békésen hazaértem, és egy tea mellett azon tűnődtem, vajon honnan emlékszem rá, hogy az epe keserű, ha elvből nem eszek nyers dolgokat. Amikor kicsik voltunk a bogarakat az öcsémmel kóstoltattam meg, a nyers tojást, és az iskola falát a nővéremmel. Fontos a munkamegosztás, ugye. Ezt például bele lehetne írni egy önéletrajzba: már gyerekként is közösségben gondolkoztam.

És ekkor megállt a tea a kezemben. Hol a levél? Bakker.

Hogy akarok rendes fizikai munkás lenni, ha annyira a fejemben élek, hogy még egy levél átvétele sem megy zökkenőmentesen? 

Ezen jót derültem, mert egyszer egy blogger azt mondta, milyen izgalmas lehet On Sai fejében élni. Szerintem, katasztrófa. Ha sci-fiben lennék, kibérelné az agyam egy katasztrófaturizmussal foglalkozó cég. Valószínűleg szellemi munkát kéne végeznem, különben mehetek éhező művésznek a Patreonra.

És ekkor megvilágosodtam. 

A Patreon nemcsak adománygyűjtő oldal, hanem elsődleges célja a tartalomfejlesztés segítése.

Márpedig az elmúlt években rengetegszer kérték, legyenek új történetek, kiegészítő írások, ne kelljen várni annyit a könyvkiadás csigalassú voltára. Ugyanígy sokan mondták, magyarázzak el előadásokon alapvető pszichológiai fogalmakat, mert a pszicho egy dzsungel, és átláthatatlan. Ugyanígy kértek önismerethez segédanyagokat, vagy kreativitást fejlesztő dolgokat.

Az írók is kérték, hogy legyenek elérhetők a régi előadások anyagai. És hát mikor lesz már A siker tintája 2. könyv?  

Mindezek helyett általában elmentem pénzt keresni. 

Lehetséges, hogy nem is a problémám a probléma? Hanem az, hogy nem vettem észre, hogy közös problémáink összeadódva megoldássá válnak? 

Így hát megszületett a Patreon oldalam. 

Aki nem ismeri, itt a tartalomfejlesztést pár euróval lehet támogatni havonta. Minden hónap első napján vonja le az összeget, elég egy sima bankkártya hozzá, és persze bármikor le lehet mondani. Három szintű tartalmat terveztem, a csempészeknek, lovagoknak és főnemeseknek mást és mást. De erről bővebben az oldalon:

https://www.patreon.com/onsai

Hiszek a közösség erejében, és nagyon örülök, ha támogattok. Én is szívesen támogatom mindenki lelki, szellemi fejlődését :)

Mikor megcsináltam, azon nevettem, legjobban az emberiség jár. Ha én bontok csirkét, ott a szórakozottságom miatt bármi megtörténhet. A megevése innét kezdve biztos, hogy a bátrak sportja lenne... :)