2015. augusztus 19., szerda

Apa, randizhatok egy lovaggal? - 2. részlet


A dobszóló vizes volt és hideg. Mia Anne kinyitotta a szemét. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék.
Máskor is színes álmai voltak, de ez a fenyőerdő felülmúlta mindet. Egyenként megvizsgálta a fákat, látta a zöld és vörös tűleveleket, érezte a zápor apró langyos tűszúrásait a bőrén. Egy ázott madár ugrált a bokor mellett, és Mia Anne elmosolyodott, a madár annyira idétlenül festett. Már az előző két éjszaka is látta a galamb nagyságú, szögletes csőrű, zöld madarat. Mióta az új házba költöztek, minden éjjel vele és ezzel az erdővel álmodott. Biztos valami lélektani dolgot súg a tudatalattija, vagy mi. Írhatna inkább sms-t.
Egy pillanatra eszébe jutott Frida halála, de elhessegette. Olyan nyugalmat árasztott az esőillatú erdő és az álom. Majd reggel, majd akkor foglalkozik ezzel… Nem akart érezni, nem akarta, hogy fájjon; nem akarta újra átélni a kimondott szavakat, az utolsó nevetések emlékét, a közös fagyizás eperízét.

A madár közben beiszkolt a bokor alá, Mia Anne pedig elindult arra, amerre ritkábbnak tűnt az erdő. A hideg zápor utat talált a nyakánál, becsurgott a középkori vászonruha alá. A bordó anyagon halványsárga, kacskaringós minták futottak, a ruha hasonlított az egyik színházi jelmezhez, melyet megcsodált Vancouverben egy Hamlet előadáson.
Az erdő ritkult, Mia Anne meglátott egy ösvényt, és futni kezdett. Csak szaladt, őrült iramban, ahogy gyerekkorában, ha fájt valami. Élvezte, hogy a lába ép és erős, léptei toccsannak a fekete sárban, saruja alatt érzi a gyökerek erezetét. Barna haja nyirkosan tapadt az arcára, és a szíve olyan boldogan lüktetett, hogy legszívesebben mindörökre itt, ebben a csodálatos álomban maradt volna.
Szeme sarkából látta, hogy pár alacsony facsemete is megmozdult, és vele szaladt. Ő pedig kacagott és gyors léptekkel lehagyta őket.
Az ösvény megszűnt, az egyre ritkuló erdőben szaladt tovább, kisebb sziklák mellett haladt el, tövükben kikerics fehérlett.
Aztán hirtelen megváltozott a környezet, mintha átlépett volna egy határvonalat, annyira élesen elvált a mélyzöld fenyves és az utána jövő kecses, fehér törzsű, reszkető levelű nyárfaliget. Az eső sem volt olyan hideg és könyörtelen, inkább lágy cirógatássá szelídült. Újra felkacagott, kinyújtotta a nyelvét a lemaradt facsemetékre, majd kitárt karral megpördült maga körül, és beszökdécselt a ligetbe. Az aranyló levelek úgy billegtek, mintha üdvözölnék.
Egyszer csak kiért a ligetből, és egy földes országút mellett találta magát, a túloldalon aranyló kalászú búzaföld ringott a szemerkélő esőben.
És ott meglepve megtorpant.
Nem csak ő döbbent meg. Az út széléről tucatnyi kardos férfi bámult vissza. A barna darócruhák középkori viseletnek tűntek. Olcsó, piszkos öltözetek voltak, a nadrágokat madzaggal csomózták a derekukra, sokaknak ezen fityegett a kopott bőrhüvely és kard.
Valószínűleg üzletkötést zavart meg, mert a csapat előtt egy langaléta, szürke köpenyes fickó éppen átnyújtott egy bőrerszényt a félfülű vezetőnek. A szürke ruhás mögött fél lépéssel két fejszés testőr állt.
A férfiak azonnal odajöttek, és körbevették őt. Mia Anne-t nem zavarta, kíváncsian nézte őket.
– Nocsak, milyen csinos fehérnép – bólintott örömmel a félfülű vezér. A bal kezén is egy hosszú, mély forradás húzódott.
Ijesztő alaknak tűnt, de Mia Anne-t nem érdekelte, az embert nem ölik meg álmában.
– Ti kik vagytok? – kérdezte kíváncsian.
– Az urak a határ menti rablóbanda, balszerencsédre – felelt a langaléta unott udvariassággal, majd visszafordult a vezérhez. – Ilyen földmérget nem találsz, még a giliszták is kipusztulnak tőle, bármilyen termést kiirthatsz vele. A bosszúd végre tartós lesz, a mágusok sem tudnak segíteni azon a falun. De tudod, mit? Engedek az árból, tiéd nyolc aranyért, ha utána megkapom a lány testét.
– Áll az alku, nekromanta. Neked úgy is mindegy, él-e még.
Az undorító röhögésre Mia Anne elfintorodott. Ezek rá alkusznak? Úgy döntött, mégsem annyira jó álom ez, inkább tovább áll. Megindult, de az egyikük durván elkapta a karját.
Mia Anne ki akarta tépni magát, de akkor egy másik fickó ragadta meg, és a lány megérezte a büdös hónaljszagot. Ha ez álom, hát akkor rémálom.
Hátracsavarták a karját. Mia Anne olyan dühös lett, hogy elöntötte a forróság. A mögötte lévő fickó váratlanul fölüvöltött fájdalmában, és a lány kiszabadult. Mia Anne döbbenten látta, hogy lila lángcsóva ég a saját tenyerén. Megrémült, mire a fény kialudt.
– A dólényekre! – kiáltott izgatottan az előbb még unott méregárus. – Hagyjátok, a leányt! Élve kell nekem!
– Kotródj, nekromanta! Enyém a kicsike! – A vezér kardot rántott, mire minden embere követte.
A szürke köpenyes árus nem felelt, hanem gúnyosan intett a testőreinek, majd elhátrált.
Mia Anne-t újra megragadták a zsoldosok. Egyikük leszorította a vizes fűre, hiába rúgott, harapott.
Aztán minden villámgyorsan történt. A méregárus két testőre meglendítette a baltákat, és a megdöbbent vezér fejébe vágták. A katonák azonnal visszatámadtak, őt meg ellökték, ne legyen útban. Mia Anne nem akarta megvárni, ki lesz a nyertes, négykézláb állt, majd felpattant, és kihasználva a kavarodást elrohant az úton.
Vagyis csak rohant volna. A saru cuppogva beleragadt a sárga sárba, az eső feláztatta a homokot, és ő nem volt elég gyors. Rávetődött egy fickó, megragadta a ruháját. Birkózni kezdtek, és Mia Anna harapott, rúgott, hirtelen fellobbant a lila fény újra a tenyerén, és a férfi rémült sikollyal kezdte oltani az ingét, ami az eső ellenére is lángra lobbant.
Mia Anne felugrott, és visszanézett a küzdőkre.
Ám a döbbenettől kerekre tágult a szeme. A vezér – két baltával a fejében – épp saját embereit aprította, bár elég szögletes mozdulatokkal. Volt, aki átvágott hassal verekedett, más a saját kitépett fél karjával csépelte a cimborája fejét. A harcolók mellett a nekromanta nagy hangon kántált, és intéseivel úgy irányította a halottakat, mintha zsinóron rángatott bábuk lennének.
A harc villámgyorsan befejeződött, és a nekromanta Mia Anne felé fordult, mire a bambán álldogáló hullák is. Mia Anne hátán felállt a szőr. Utálta a horrorfilmeket.
– Ébredj fel! Ébredj! – szuggerálta magát. Sikertelenül.
– Ne félj, kis varázslólány! – mosolygott bizalomgerjesztőn a férfi.
Mia Anne rémülten hátrálni kezdett. A hullák megindultak felé, mire ő sikított, és kétségbeesetten futásnak eredt. Hallotta a háta mögött a léptek cuppanását.
Aztán valaki megragadta…

***


Kósza lovag

A fiatal Kósza lovag egész nap vágtatott, végsőkig hajszolta az állatot. Tudta, hogy Bo, a hároméves csatamén már érzi a seb megváltozott szagát, és akkor is száguldani fog, amikor a szája szélén a fehér hab szürkéssé válik, csakhogy hazavigye a haldokló gazdáját. Ő és a ló különleges egységet alkottak, és ez így volt jó.
Valószínűleg a ló is érzi a dühét.
Forrt benne a harag. Hit lovagnak nem volt joga ahhoz, hogy megmentse őt!
Egy igazi lovag csatában hal meg, egy szép szűzlány sír fölötte, nem pedig az árokszélen vérmérgezésben. Ha ott veszik a csatatéren, akkor hetekkel később bárdok vitték volna el a harc hírét, bejárta volna a vidéket a dal, és az ő nevét is felvésnék a Hősök Tornyába. Talán tiszteletből át is neveznék, és a kínos Kósza név helyett olyasmit adnának, hogy Hűség, Becsület, Hit… mint a többi lovagnak.
Kósza egyszerre fázott és izzadt, ahogy vágtatott a fekete lovon. Nem látott rendesen, elmosódtak körülötte a fák, falvak, félreszökkentek a porban játszó gyerekek, megrettentek a kutyák. Aztán újra zöld erdők, naptól sárguló mezők, magányos sziklás tájak következtek. Iszonyatos fájdalmat érzett, a lába merev volt, az egész teste lázban égett. De vágtatott, mert ez volt az utolsó dolog, amit még tehetett a Lovagrendért. Meg kellett vinnie a különös csata történetét.
Haldoklott. A falubeli gyógyító megmondta, hogy menthetetlen, és az őrmágusok sem tudnak majd segíteni rajta. Mákonyt akart adni a fájdalom ellen, de őt nem érdekelte, hanem lóra ült, és elindult haza. Egy utolsó nagy tettet akart, valami igazán méltót, hogy büszkén halhasson meg. Csak tizenhét nyarat élt meg, de nem sajnálta magát. Ha igaz, amit sejt, olyasmit tettek, melyet ember még sohasem vitt véghez…
A küldetésük egyszerűnek tűnt, pár falusi bejelentését kellett kivizsgálni a határon túl. Állítólag dólényeket láttak, ezeket a nyomorult mágikus szörnyeket, melyek kiszippantják az ember lelkét. Az őrmágusok dolga lett volna az ügy, de nem értek rá, hiszen hetek óta kutattak kétségbeesve egy kapunyitó varázsló után, aki meggyengítette a Falat, a több ezer éves mágikus lezárást a Föld és Örökhon között.
Hetek óta furcsa, idegen varázslók jelentek meg a világon mindenhol, „farmer” nevű ruhában jöttek és kis dobozokba próbáltak beszélni a „tér erejét” keresve, bármi is legyen az. Fél napon át szerencsétlenkedtek, majd eltűntek. A világ mágusait szétfeszítette az aggodalom.
Mivel a mágusoknak elég bajuk volt, így a falusiak panaszát így egy csapat lovag vizsgálta ki. A végtelenül szelíd Hit lovag kelt útra, kapott egy megszentelt varázsmedált, amivel üzenhetett a Lovagrendnek, ha talál valamit. Kósza majd kiugrott a bőréből, amikor a nyolcfős csapattal mehetett ő is. Mindig is csodálta Hit lovagot, bár alig ismerte a híres parancsnokot, hiszen az folyamatosan úton volt a csapatával. De ha otthon tartózkodott, mindig volt egy kedves szava hozzá, a senkihez.
Amikor Hit lovag csapatával átkelt a határon, és odaértek a kijelölt helyre, a falusiak rettegve kérték, nézzék át az erdőt. Megtették, bejárták a zöld fenyvest, kutatták a nyomokat. Be is cserkészték a négy szörnyet, de későn jöttek rá, hogy egy romos házat őriznek.
A lyukas tető alatt, a kiégett gerendák között egy öreg mágus aludt…
Falvak, arcok, és a végső kitartás… Már csak a fájdalom maradt, a lábát égető kín.
Kósza tudta, ha leesik a lóról, soha többet nem tud felülni. El kell vinni a hírt a kapumágus haláláról, és Hit lovag tettéről. El kell mondania a végső pillanatot… Nem hajlandó így meghalni, nyomorultul, láztól égő arccal lefordulva a lóról…
Kósza összeszorított szájjal vágtatott. Hátán a lovagok barna, címeres köpenye nehézzé vált az esőtől, lehúzta, ahogy lelkét is a gyász. Az arcán csorogtak a vízcseppek, és hallotta, hogy Bo lába cuppog a sárban. Az idő összefolyt, csak az eső hűvöse törte meg a monoton lovaglást, ahogy átkelt az erdő zöld fái között.
Még pár pillanat, és a szántóföldekhez ér, ott kezdődött a hazája, Aranyföld határa. Csak az első faluig kell eljutnia, az emberek megzendítik a hatalmas, embernyi sípokat, és odahívják az őrmágusokat.
Ahogy kilovagolt az erdei ösvényről, és meglátta a búzatábla szélét, elfutotta a szemét könny. Hamarosan vége, hamarosan sikerül, teljesíti az utolsó küldetést.
És akkor dicső módon halhat meg.
Ám hirtelen rettegő, éles sikolyt hallott jobbról. A kétségbeesés igazi hangja volt, halálos félelemben hív így segítséget egy ember…
Bo megtorpant az útelágazásban, megállt a földúton. Évekig idomította a lovat, hogy jelezze, ha bajbajutottat érez, és az állat még ilyen kimerülten is megtette.
Kósza fáradtan előregörnyedt, és kétségbeesetten habozott. Túl gyenge a harchoz, járni sem tud. Nem térhet le az útról! Sóváran nézett a búzaföldeken túl, de nem látta még a falut.
Újra meghallotta a sikolyt, és tudta, közel van a lány, talán csak a kiugró csipkebokrok takarják.
– A dólényekre! – morogta dühösen.
Nincs választása. A védtelenekért élnek, ez a Lovagrend parancsa, ez az élet értelme. Nem hagyhat cserben egy veszélyben lévő lányt. A szent mágia bizonyára gúnyt űz belőle, hogy épp most hoz az útjába egy szerencsétlent.
Csalódottságában összeszorította a fogát, de aztán nehézkesen kivonta a kardját.
– Gyerünk! – mondta utolsó erejével Bónak, és jobbra húzta a kantárt.
Néhány pillanat múlva megpillantotta a menekülő lányt, akit élőholtak üldöztek. Bo felnyerített, gyűlölte a mozgó hullákat, és ösztökélni sem kellett, máris nekik rontott.
Kósza összekaszabolta a lányt elkapó lényt, és utolsó erejével a többiekre támadt. A karja alig bírta el a kardot, érezte, mennyire gyengék a csapásai, a penge elcsúszott többször is.
Egy vézna, magas hullabűvölő irányította a testeket. Kósza ismerte a méregárus arcát, látta már a férfit a körözési illúzióképeken. A nekromanta is észrevette a veszélyt, a tenyerét Kósza felé tartotta és kiáltott valamit. A levágott végtagok ekkor életre keltek, és megmarkolták Bó lábát, le akarták dönteni az állatot. Kósza zihált, egyre kétségbeesettebben küzdött, a combja irgalmatlanul fájt minden apró mozdulattól, az elfertőződött seb szinte megőrjítette. Csapzottan lógó köpenyén felfelé araszolt egy makacs kézfej, majd a torkára kulcsolódott. Orrát megcsapta a vérszag.
Nem tud győzni, érezte. Hiába minden! Ez a küzdelem reménytelen ennyire sérülten… Vége minden álmának, vége annak, hogy elvigye a hírt… El kéne menekülni, sorsára kéne hagyni a bajbajutottat... Soha nem tudná meg senki.
– Nem – zihálta halkan, makacsul.
Nem tehetem. Én tudnám… és a szent mágia is tudná, ha becstelenné válok…
A lányt kereste a tekintete, aki rettegve próbált védekezni, egy husángot szorongatott, de kitépték a kezéből. Milyen fiatal! Tizenhatnál biztosan nem több.
Mi hát egy lovag legnagyobb dicsősége? Egy név a falon?
Vagy az, hogy egy szép szűzért halhat meg, de soha nem éneklik meg a bárdok?
Kósza felemelkedett a nyeregben, és Bo megérezte mit akar. Hiába martak bele az állat csüdjébe, a ló nem rúgkapált tovább, hanem stabilan megállt. Kósza elhajította a kardot. Feláldozta magát, hogy megragadjon egy apró esélyt, és megsebesítse annyira a hullabűvölőt, hogy a lány elfuthasson…
A kard pörögve, forogva a nekromanta felé repült, aki azonban gúnyos vigyorral már emelte is a kezét, hogy varázslattal kivédje.
Ám ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számított.
Vakító lila fény villant. A lány tenyeréből láng tört elő, és a támadó hulla hatalmas ívben, lángolva repült bele a búzakalászok közé.
Egy varázslólány?!
Kósza nem látott többet, mert lerántották a lóról, és elterült a sárban. Felkiáltott az éles fájdalomra, ahogy a lába a földön csattant.
De a villanás megzavarhatta a nekromantát, és valószínűleg eltalálta őt a kard, mert hirtelen megszűnt a hullákban a mágia.
Minden megállt.
A hullák hangosan csattanva eldőltek. Újra élettelenek lettek.
Kósza megkönnyebbülten fellélegzett, ahogy a torkáról leesett a kézfej. A testén egy másik hulla hevert, de nem volt ereje lelökni magáról. Bo azonnal a segítségére sietett, és prüszkölve megfogta a fogával a halott ruháját, és elvonszolta róla, majd kicsit messzebb dühében meg is taposta az élettelen testet.
Meglepetésére a varázslólány odaszaladt hozzá.
– Jól vagy?
Barna fürtjeivel, pisze orrával úgy tűnt, mint valami védtelen bajbajutott. Kósza érezte, ahogy a düh átjárja minden porcikáját. A lány mögött ciklámenszínű lángokkal égett a búzaföld, ahová berepült a test. A mágikus lángokat még a szemerkélő eső sem oltotta el, a különös, fanyar illatú füst betöltött mindent.
Nem volt szükség a segítségére, bolonddá tette ez a nőszemély!
– Letértem az útról! – nyögte dühödten.
– Piroska is így kezdte – bólogatott megértően a lány, és leguggolt mellé.
– Miért csaltál le?! A kapumágust szolgálod?
– Kapumágus? Hát, egy kukkot se értek, de hálás vagyok, hogy segítettél. Tök menő volt!
Kósza erőtlenül megragadta a lány ruháját, de maga is érezte, milyen szánalmas, hogy fekve, félig lebénulva egy varázslót próbál fenyegetni. Ezen még jobban dühbe gurult.
– A sikolyoddal ide csaltál, noha mágus vagy! Miért játszottad meg, hogy félsz? Miért nem védted meg magad?
– Hé, eressz már! Hogy lennék mágus? – A lány megpróbált kiszabadulni, mire a ruha reccsent és a nedves anyag Kósza nagy meghökkenésére a kezében maradt. Kibukkant a fehér váll szépségesen gömbölyű íve.
– Eltépted! Micsoda seggfej vagy! Azt hittem, egy igazi lovag jött megmenteni, éjfekete lovon, lobogó köpenyben meg minden, ehelyett még a saját álmom is szemétkedik velem – kiabált a lány. Vizes barna haja az arcára tapadt, állán egy sárfolt éktelenkedett. – Elegem van a hullákból, meg az esőből, meg Frida halálából! És apából is, érted?! Nem bírom ezt a várost, nem bírom ezt az iskolát, és nem bírom a…
Kósza beleszédült a pergő szavakba, elvesztette a fonalat, csak kábán bámulta a lány kitörését. Kezéből kihullott a letépett rongy.
Talán tényleg nem szándékosan csalta el, talán tényleg egy buta lány, aki rosszkor volt rossz helyen.
– Leértem az útról – suttogta, belevágva a szóáradatba, de a lány észre sem vette. Így újra hozzáért, most már finoman, és a lány puha, meleg szájára csúsztatta az ujját, hogy elhallgattassa. – Haldoklom, a sebem mágiától fertőzött. Kérlek, ha van benned becsület, adj át egy üzenetet a Lovagrendnek…
– Hogy haldokolnál? Kicsit leestél a lóról, na és? Gyere, segítek felállni! – A lány közelebb húzódott, mellétérdelt, majd megragadta a karját, és a háta alá nyúlt, hogy megemelje őt.
Kósza a kínra összeszorította a fogát, a lábából a gerincéig felfutó fájdalom őrületesen erőssé vált. Megpróbált felülni, de csak egy kicsit tudott megemelkedni, és visszazökkent. A lány is előrebukott, egyenesen az ő mellkasára, ahogy a keze beszorult Kósza háta alá. Kósza csak most érezte, hogy a holtak elleni harcban is megsérült. Felnyögött, ahogy a lány mellkasa belenyomta a bőrvért szélét a vállsebébe, és azonnal odakapott, a kezét a vérző seb és a lány teste közé csúsztatta.
A lány elvörösödött. Megpróbált lekászálódni róla, és beszorult karját kihúzni Kósza alól, de ezzel csak újabb fájdalmat okozott.
– Megtennéd… hogy nem mozdulsz… egy kicsit? – nyögte a lovag kíntól verejtékesen. Érezte, hogy iszonyatosan szédül, és már beszélni sincs ereje.
A lány vöröslő arccal bólintott, úgy tűnt valamiért elakadt a szava. Engedelmesen ottmaradt testközelben.
 – A hullabűvölő csak elájult, öld meg! – suttogta Kósza. Majd elmondta az üzenetet, Hit lovag tettét.
A szavak nehezen buktak ki belőle, keresni kellett őket, de a varázslólány most már némán figyelt. Magas homlokán lecsorgott az eső, megült a hosszú, ébenszínű szempillákon, és Kósza szájára csöppent. A lovag szomjasan megnyalta láztól cserepes ajkát és mesélni kezdett.
A mágus rájuk támadt, két lovag meghalt az első varázslatra, a testük szénné égett. Csak gúnyosan nevetett rajtuk, azt mondta, a többieket nem öli meg, hanem felhasználja majd a lelkület a kapunyitáshoz. Rájuk uszította a dólényeket, és a lovagok egyenként hullottak el. Végül csak ők ketten maradtak, és ekkor Hit parancsnok esztelen tettre szánta el magát…
Kósza szemét elfutotta a könny. Hit lovag utolsó, szeretetteli pillantása mindörökké a lelkébe égett, folyamatosan látta maga előtt, akárhányszor becsukta a szemét. A vezér érte, a kölyökért feláldozta önmagát.
De mi történt? Hogyan tud mágust ölni egy egyszerű ember? Mit tettél, lovag? Akkora hited volt, hogy maga a mágia fordult a varázsló ellen…
Elszorult a torka, nem tudta folytatni, de a lány odanyúlt az arcához, és megcirógatta. Hűvös volt a tenyere, nyirkos az esőtől, és annyira jólesett Kószának ez az érintés… Mintha nem csak az arcát, de a lelkét is érintette volna a lány. Mintha értené a fájdalmat, értené pár szóból a halált, szenvedést. A finom ujjak végigfutottak a halántékán, az arcán, az álla vonalán. A csend bensőségessé vált, ahogy várt a lány, nem szólalt meg, nem zavarta őt meg, mindössze lágyan nézte.
Kósza nyelt egyet, aztán sóhajtott, és összeszedte magát. Elmondta, mi történt a csatában az utolsó percekben.
Aztán elhallgatott, de a leány még mindig nem szólalt meg. Csak őt figyelte lágyan, miközben testük összeért. A csöpögő eső hűvöse, a távolabb lángoló búzamező ropogása, és alattuk a sáros föld sem zavarta ezt a különös idegent.
Kósza elmosolyodott. Ez a pisze orr, értelmesen csillogó barna szempár az utolsó, amit a halálba visz. Minden lovag álma, hogy bajbajutott szüzekért haljon meg, nincs ennél nagyobb dicsőség. Talán sosem szerepel a neve a Toronyban, de a lelke újra Aranyföldre születik le, a szent mágia biztosan megáldja érte.
Hálás volt, hogy ennyi szépséget és jóságot kapott utolsó perceiben.
– Az istenek… kegyesek hozzám, hogy… karjaidban… halhatok meg – suttogta. Csak bámulta azt a hatalmas, barna szemet, ami olyan lágy volt, olyan hívogató…
Aztán érezte, ahogy kifut a testéből az erő, és minden sötétségbe borul.


folyt.köv. jövő szerdán... :)

(kép forrása: nleskuvo.hu)

6 megjegyzés:

  1. Édes Istenem! Bárcsak már jövő szerda lenne! Várom hogy végre megjelenjen és teljesen elolvashassam ezt a történetet.

    VálaszTörlés
  2. A lovagok elnevezési szabályát Robin Hobbtól kölcsözözted? :-)
    Ezek a változtatások kevésbé tetszettek sajnos. A csatajelenet az előző változatban félelmetes volt, a nekromanta pedig már-már groteszk, itt meg az egész elég semmilyen volt. A Halottak Dala is hiányzik, remélem, okkal nem szerepel. A Dallal megalapozottabb volt Kósza kétségbeesése és értetlensége Hit halála kapcsán, és hogy miért akarja ezt elmondani. Itt csak azt tudjuk, hogy Hit hősies volt, de furcsa dolgot csinált. És Kósza sincs kétségbeesve annyira, mert nem aggódik Hit újjá-nem-születése miatt, csak a haláláról akar hírt vinni. Igaz, most egy kicsit többet tudtunk meg magáról Hitről, ami mindenképpen pozitívum, és Kószával együtt ez a világ reagálását is megtapasztalhattuk egy varázslóra.

    VálaszTörlés
  3. Jó szemed van, tényleg "horrormentesítettem" a jelenetet, mert ez egy young adult, amit 16 éves lányoknak írok. Őket nem hiszem, hogy a kilógó belek hozzák lázba, inkább több teret kap a lovag zavara a bokák iránt. :)
    A háttérvilágot muszáj volt egyszerűsítenem, mert annyira megcsavartam elsőre, hogy sorozat kéne hozzá, hogy kibontsam, de ezt egy kötetnek szeretném. Sajna így Hit lovag és a mágikus reinkarnációs kérdések mentek a lecsóba. Így is összetett marad a világ. :)
    (Majd lesz később keményebb írásom, a Fák népén évek óta dolgozom, ott rituális mészárlás elől menekülnek a hősök.)
    Hobb regényeit nagyon rég olvastam, nem emlékszem a nevekre. Kicsit segíts, csak a beszélő nevek a hasonlók vagy vannak konkrét egyezések?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is a célcsoporthoz tartozom, bár az ízlésem könyvek terén kicsit eltér a korombéli lányokétól. (Magyarán a komolyabb fantasy vonz, és megpróbálom elkerülni a YA-t. ;-) )
      Bízom abban, hogy bonyolult lesz a háttérvilág, szerintem nem fogok csalódni. :-) (A Fák népét meg azóta várom, mióta először megemlítetted.)
      A beszélő nevek elég általánosak, a Hobb Látnok-trilógiájában éppen a királyi család tagjait erényekről nevezik el, pl. Lovag, Igazság, Elmés, Vágy, Pompa, Türelem stb. Lehet, hogy csak azért tűnt fel, mert nemrég olvastam Az orgyilkos tanítványát, ami teljesen elvarázsolt, és mindenről az jut az eszembe. Csak furcsa volt, hogy itt is egy csoport tagjait – a lovagokat – nevezik el erényekről. (És itt sem melléknévi formában, ami gyakoribb, hanem az eredeti főnévi alakban.)

      Törlés
    2. Á, köszi az infót, majd elolvasom újra. Félelmetes, hogy milyen gyorsan törlődnek a régi olvasmányélmények, legtöbbször csak hangulatokra emlékszem. :)

      Törlés