2018. február 14., szerda

Vágymágusok - új sorozat készül :)

Valentin-nap alkalmából mutatok valamit :) Ugyan az Artúr most a fő projekt, de mellette készül a Vágymágusok is.
Íme az első két jelenet:


1. fejezet ~ Szépvölgy titka


A hegytetőn álltam, és próbáltam kacéran viselkedni a széllel, de valljuk be túl hűvös volt hozzá. Állítólag az ősanyáim még egy szál fátyolban táncoltak a hóban, hogy rávegyék a tavaszt, jöjjön el. Kezdem érteni, miért van a füveskönyvben ötféle recept a felfázásra.
Most még csak ősz volt, és egy kis napfényért rimánkodtam. Két hét kellene a körtéknek, hogy beérjenek, utána mágiával meg tudnám aszalni őket. Mióta örökké felhős az ég a királyságban, az aszalt gyümölcs drágább, mint az arany. Szépvölgy ebben fizette az adót a királynak.
– Szél! Csak egy kicsit fújj! Oszlasd el a ködöt! Kérlek szépen!
Máskor a szél megcirógatott, incselkedve a ruhám alá bújt, de ma meglapult. Hiába kuncsorogtam, hiába hízelkedtem, reggel óta haragudott a táj. A köd egyre fojtogatóbb lett, és nem értettem, miért. A bátyám férfi mágiája alig csordogált, az nem bőszíthette fel, az én női mágiámat pedig imádta.
A köd nyugtalansággal töltött el, rossz előérzetem támadt tőle.


Arra gondoltam, erőszakkal parancsolnom kéne a természetnek, de nem mertem megtenni. Talán Roan, a bátyám egyszer képes lesz rá, bár nem tanult a Néma várban mágiát. De én? Nem volt igazi erőm. Életveszélyben sikerül néha egy-egy varázslat, de inkább csak gyógyítani tudtam. Női mágusként nem is élhetnék, a magamfajtát csecsemőként megöleti a király.
Ág reccsent mögöttem az erdő szélén. Ijedten megfordultam. Férfiruhában voltam, a mellem szorosan lekötve, mégis a torkomig kúszott a rettegés, fémes íze megült a nyelvemen.
– Roan úrfi! Merre van? A kulcsárnő hívatja! – Az egyik falubeli kölyök szaladt ki az erdőből. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy a szatócs nagyobbik fia. Amikor észrevett, lihegve megtorpant a szikla tövében, onnan nézett föl rám. – Finona úrhölgy és a barátai átjöttek beteglátogatóba.
Elmélyítettem a hangomat:
– Mi dolgom vélük? Jó húgom beteg, bizonyára nem tudta fogadni őket.
– Rianna kisasszony hárfázott a vendégeknek.
Hárfáztam? Meglepődtem.
Aztán rájöttem, hogy ikertesóm, Roan balszerencsés lehetett. Bizonyára az első emeleti zeneteremben gyakorolt, és kihallatszott a játék az udvarra. Innét kezdve nem mondhatta, hogy a „kisasszony gyengélkedik”, hanem fölkapta valamelyik ruhámat. Remélem, a kéket vette fel, az nagyon jól áll rajtunk.
– Mást nem üzent Kimcse néne, te gyerek?
– De. – A kölyök elvigyorodott. – Azt, hogy ne beszéljen csúnyán az úrfi, mert kimossa a száját!
Értetlenül néztem rá. Miért kéne szitkozódnom?
Aztán hirtelen fölfogtam.
A gyerek vendégekről beszélt.
– Ki van az úrhölggyel? – kérdeztem gyanakodva.
– Imola kisasszony, és még két úr.
Fini bizonyára a hódolójával jött. Roan nem sejthette, beengedte őket a zeneszobába, és most ott ülnek egy féltékeny mágus mellett.
– A lépfene csókolná seggen azt az ostoba libát! – szalad ki a számon dühödten.
A rohadt életbe! Ha Roan dühös lesz, a mágiája fellobban. Vázák robbannak körülötte, sőt, akár végtagok is szakadhatnak, vagy fölgyújthatja a kastélyt!
A gyerek eltátotta a száját, de nem törődtem vele. Leugrottam a szikláról, és füttyentettem a kancának. Pillanatokon belül már a lefelé vezető ösvényen nyargaltam.
Szinte vakon haladtam, csak a mágia vezetett. A szürkés köd megült a fák között, nehéz párája a mellkasomra telepedett. A fák körvonala sem látszott, csak a tejfehér köd. Ám a ló ismerte az utat, és rábíztam magam.
A hegyi ösvény hamarosan egy nagyobb szekérútba ágazott, a kancám patája tompán dobogott a keményebb talajon, a Gyilkos völgybe vezető egyetlen úton jártam. A köd egyre keményebb, sűrűbb lett, éreztem, ahogy éber, és figyel, pedig ilyen évek óta nem volt. A nyakszirtemen felálltak a szőrpihék tőle.
– Hó! – üvöltött váratlanul egy rémült férfihang előttem. A ködből emberek, és egy felborult szekér körvonala villant elő. – Vigyázzatok!
Belém hasított a rémület. Már nem tudtam megállni, túl gyorsan vágtattam, éreztem, nyakamat fogom szegni. Vagy, ami rosszabb, az ő nyakukat. Én szipoly vagyok, meg tudom gyógyítani magamat, de ők belehalnak.
– Krash! – parancsoltam a lónak. Az mágia ősi szava úgy szakadt ki belőlem, karcosan, keményen, ahogy sziklák robbannak széjjel. Roan zúzta így a köveket.
Az állat ugrott, az erőm megemelte, átlendítette magasan a szekér fölött. Elsuhantunk az ijedt férfiak fölött, majd hatalmas dobbanással értünk földet, majdnem kiestem a nyeregből.



Mire visszanyertem az egyensúlyomat, már rég messze jártam, a ló száguldott tovább. A férfiak döbbent kiáltása elhalt mögöttem. A szívem a torkomba dobogott.
A rémület örömbe csapott át, amikor felfogtam, hogy varázsoltam. Én! Soha nem sikerült akarattal varázsolnom, csak apróbb trükköket tudtam, mint kicsalogatni a vizet a körtékből. Legtöbbször csak szépen kérleltem az elemeket, és néha meghallgattak.
De ez igazi, aktív varázslat volt! Csurig telt a szívem az örömtől. Milyen ösztönösen jött!
Akkor jutott eszembe, hogy mi van, ha volt köztük mágus?
– Nem, Roan ruhája van rajtam… – mormogtam. Férfiak varázsolhattak.
Talán vissza kéne fordulni… megállni, segíteni nekik a tesó nevében. Ez a köd… Biztosan eltévedtek, a völgyön át ritkán halad utazó, inkább Finonáék birtokán mennek, nekik volt vásároztatási joguk, és hetente piacuk.
De nem!  Roan most fontosabb! Ha elveszti az önuralmát…
Ostoba nőszemély! Hogy hozhatott Finona idegen férfit a házunkba?! Csak három hónapja, hogy Roan szerelmet vallott neki, ő meg kinevette, és azt mondta, ilyen szépséggel a királyi családból lesz férje.
Amikor leértem a faluba, ügetésre váltottam, nehogy elgázoljak valakit. Pár ismerős legény láttán elmélyítettem a hangom, és odakiáltottam:
– Hé, fiúk! Felborult egy szekér az úton, nézzétek meg!
– Igenis, Roan úrfi!
A szavamra azonnal ugrottak. Elégedetten intettem, aztán eszembe jutott, hogy nem nekem engedelmeskednek, hanem a tesónak. Bosszús lettem. Miért nem én születtem fiúnak?
A falunk nagy volt, majdnem ötszázan laktak benne, a takaros kis vályogházak előtt piros és sárga virágok nyíltak, az élénk színeket még a ködben is ki lehetett venni. Most is nyüzsgő élet folyt az udvarokon, serényen készültek a cipők, szőttesek, szépen csomózott kötelek, de csak a hangokat hallottam, nem láttam be.
Ahogy odaértem a kúriánk elé, beügettem az udvarra. A húszszobás kastély, melyet a mészkő sziklafalba vájtak, valaha a királyság gyöngyszeme volt, amikor még a családunk birtokolta az egész megyét. Az épület emeletén kecses erkély húzódott, és a más-más mintára kifaragott korlátoszlopoknak csodájára jártak költők, festők, szobrászok.
A kastély még úgy is gyönyörű volt, hogy kicsorbultak a lépcsőfokok, alul pár helyen hiányzott az üveg, és a szegénység ezer apró jele mutatta, hogy senkik vagyunk, és a három szolgálónk hiába szereti ezt a helyet, már rég nem bír lépést tartani a pusztulással.



– Hát megjött az úrfi? – szaladt elém Kimcse néne. Kövérkés, nagyhangú asszonyság volt, és úgy törölte a kötényébe a kezét, mintha az én nyakam is benne lenne. – Megmondtam én, nem lesz ennek jó vége… – dohogta.
– A vendégek?
– Még élnek – suttogta. – Siess, kincsem!
Vagyis Roan nem borult ki. Még.
Csak intettem a szolgáknak és besiettem a házba, majd fölszaladtam a lépcsőn. A hamis fuvolaszót már messziről hallottam, a zeneteremben meg is találtam a társaságot. Beléptem, és megcsapott a mágia ereje.
Az ablak csukva volt, ami szokatlan, de Roant is biztos nyugtalanította a köd. Odabent a félhomály miatt gyertyák világlottak, imbolygó sárga fényük visszatükröződött a hangszereken. Anya hárfája a sarokban állt, hófehér lepellel letakarva, és ettől valahogy baljóslatúnak tűnt a hely, hiába táncoltak vidáman a fények a faberakású padlón, a másik hárfa fáján és az asztalra tett ezüst süteményes tálcán.
A bátyám merev derékkal ült a kétszemélyes, párnázott bordó padon. A kék nappali pongyolám nagyon jól állt neki, fején a kékszélű kendőt viselte, amibe belevarrtam pár kilógó szőkés-barna hajtincset. Csak zöldes-barna szeme látszott ki, mert a szája előtt sűrű fehér fátyol viselt, gyerekkorom óta hordtam a sok köhögésre hivatkozva, nehogy hivatalosan bemutassanak az udvarnak. Bár szegények voltunk, mégis az öt ősi nemesei család egyike.
Roan mellett illetlen közelségben egy távoli rokonunk, Liond ült, és épp udvarolt neki. Fini a másik pamlagon kacarászott egy ismeretlen fiúval. Míg Imola, a barátnője bosszúsan fuvolázni próbált, remélve, hogy visszacsábítja a hódolóját.
Nem tudom, mi dühítette jobban Roant… Az, hogy egy férfi szépeket suttog neki, és a kezéhez nyúlkál, vagy, hogy Fini előtte enyeleg. Esetleg ez a borzalmas fuvolázás, ami kín lehetett a tökéletes hallásának. Bármi is, a mágia tombolt benne, szinte sűrű masszaként keringett a testében, és ki akart törni.
Márpedig ha kitör, itt élő ember nem marad.
– Ó, Roan, megjöttél? – csilingelt kelletlenül Fini. – Hadd mutassam be Jakont, Liond barátját! Szépvölgyi Roan birtokán szövik a legszebb szőtteseket, és itt teremnek a legízletesebb körték. Bár ő nem szeret elsőszülött lenni, inkább bárdnak érzi magát… – folytatta enyhe gúnnyal.
– Üdvözöllek titeket – morogtam kurtán biccentve a férfinak, majd odasiettem a testvéremhez. Utolsó pillanatban értem ide, éreztem.
Roan felpattant, és én átöleltem, nem törődve a meghökkent tekintetekkel.
A mágiánk azonnal összekapcsolódott, ahogy az anyaméhtől kezdve. Férfi volt, én meg nő, ő a kirobbanó, én a befogadó. Szívtam az erejét, feltöltődtem belőle, míg ő kisimult, és megnyugodott. Vágy volt ez, a testvéri szeretet finom ereje, szeretetteljes ölelésünkben a mindenség kapcsolódott össze. Testünk egymáshoz simult, keze rövid, szőkés-barna hajamba túrt, forró tenyere a tarkómra csúszott. Az arcát nyakamba fúrta, én pedig szorosan átöleltem, óvón, ahogy egész életemben.
Csak nagy sokára, Jakon döbbent szavára ocsúdtunk fel:
– Ők… nem testvérek? Olyan, mintha… – elharapta a szót.
Egyszerre toltuk el egymást. A vendégekre néztem, minket bámultak, kivéve Finit, aki összeszorított szájjal maga elé meredt. Ő már látott ilyet, és azt hiszem, gyűlölte a köztünk lévő szeretet.
– Majdnem meghaltam – mondtam könnyedén, ahogy kibontakoztam Roan öleléséből. – Idefelé egy szekér felborult a ködben, át kellett ugratnom felette. A húgom megérzi, ha veszélyben vagyok. Gondolom, már nagyon aggódott.
– Igen – suttogta rekedten Roan. Nem engedte el a kezemet. Egész életében én védtem, óvtam a völgytől, szolgáltam szeszélyeit csak, hogy zenélhessen, felcsendüljenek azok a gyönyörű dallamok. Mit állhatott ki! Soha nem ontana életet, de most nagyon közel járt hozzá. 
– Mi lenne, ha játszanál nekünk? – kérdeztem kedvesen, mert a zene mindig megnyugtatta.
– Már játszott – felelte savanyúan Imola. A hangján hallatszott a bosszúság, valószínűleg így vesztette el a hódolóját.



Elnyomtam a mosolyt, és csúfondárosan megszorítottam Roan kezét. Jobb nő volt, mint én. Értette, min nevetek, és a bosszúsan a plafonra nézett.
– Azt hiszem, ideje mennünk, jó anyám már vár – emelkedett fel a pamlagról Fini. Karcsú derekán annyira szorosra volt húzva fűző, hogy még ettől a kis mozgástól is elakadt a lélegzete. Nagy levegőt vett, keblei szinte szét akarták szakítani a kreppszínű, csíkos lovaglóruhát. Fekete, göndör tincseit egy fejmozdulattal elröppentette a dekoltázsáról, és még arra is futotta, hogy bájosan megnyalja cseresznyepiros ajkait.
Ezt mind egyetlen felállás alatt sikerült előadni. Irigykedve pislogtam.
A férfiak szeme azonnal rátapadt. Roanban fellobban a mágia, ez másfajta, forró mágia, mely az ölétől indul. Azonnal elengedtem a kezét. Fúj, utáltam, amikor ezt csinálta!
– Csak búcsúzni jöttem – mondta Fini halkan, feszülten, és összeszorította a száját. – Úgy hírlik, egy hét múlva befut a hajó a Forró partokról, és meghozza Kartal herceget. Holnap indulunk, atyám reménykedik, hogy a hölgyekkel együtt engem is bemutatnak a hercegnek…
Még akart valamit mondani, de a hangja elcsuklott.
Roan a fátyol felett különös pillantást vetett rá. Én is zavartan ráncoltam a homlokomat.
Vajon mi baja? Mindig is gazdag férjet, királyi udvartartást akart. Amikor tavasszal Roan ostoba módon megkérte a kezét, gúnyosan ezt vágta a fejéhez. Összenéztünk a tesóval, egyikünk se értette.
Fini észrevette a kettőnk között zajló néma pillantásokat, és megremegett a szája széle. Talán azt hitte, őt gúnyoljuk. Annyira másképp viselkedett most, mint az elmúlt években. Valahogy elveszette a szokott gőgjét.
Talán kérdést várt, de nem tudtam, mit mondjak. Így csak udvariasan bólintottam:
– Köszönöm, hogy meglátogattál minket. Húgom oly gyenge, mint a télen született kismacskák. Kérlek, bocsássátok meg, de pihennie kell.
Elegánsan meghajoltam, majd szép körmondattal méltattam Finona szépségét, és türelmét.
Roan is szerényen pukedlizett az uraknak, kiváló színész volt, cserébe szerelmetes pillantásokat, és lelkes meghajlást kapott. Néha nem tudom, hogy bosszankodjak, vagy nevessek a sikerén. Elindult kifelé, ám Fini hirtelen belé karolt:
– Tényleg harmatgyenge vagy, drága Rianna, hadd segítsek felmenni!
Azt hittem, Roan elhúzódik, hiszen élete szerelme épp egy hercegre vadászik. Ám Roan csak nyelt egyet, a vágy felparázslott benne. Kerülte a tekintetemet, miközben engedte, hogy Fini karja hozzásimuljon, és a lány átkarolva a derekát, óvatosan kivezesse, ahogy egy nagybeteget.
Imola habozott, de illetlenség lett volna maradnia, így letette a furulyát, és kelletlenül követte őket.

***

Magamra maradtam a két nemessel a szobában. Még soha nem voltam férfiakkal kettesben.
Más dolog a falubeli öregektől a terményt átvenni, vagy a legényeknek parancsot adni a gyümölcsösben. Jakon és Liond egyenrangú volt velem, és bár ősibb családból származtam, de nekik több birtokuk volt.
Leültem a pamlagra. Először zárt lábbal, ahogy egy úrhölgy tenné, majd észbe kaptam, és felvettem az ő hanyag tartásukat. Ölemre óvón ráhullt a hosszú zekém eleje. A kezem tétován a letett furulyára talált. Megkapaszkodtam benne, miközben felmértem a fiúkat.
Liond, a rokon, egy szögletes fejű, alacsony homlokú huszonéves fickó volt, míg az új ismerős, Jakon egy fokkal elegánsabb, és talán műveltebb is. Kinéztem belőle, hogy még olvasni is tud.
– Szép mente – intettem a furulyával Jakon zöld felsője felé. Értetlenül bámult rám.
– Szóval megjön Kartal herceg? – nyögtem. Nem érdekelt különösebben az áruló. Az életben nem járhatok máshol, csak ebben a völgyben. Legföljebb könyvek fölött álmodozhatok.
– Igen, egy hét, és befut a hajó. Nem kaptatok… – Észbe kapott és elharapta a kérdést. Nyilvánvalóan nem hívtak meg minket a palotába.
 – Hogyan tud Kartal átkelni a tengeren? – összeráncoltam a homlokomat.




A tenger hatalmas víztömeg, és ha felébred egy mágus erejére, azonnal elpusztítja hajóstul, mindenestül. Apám óriási könyvtárral rendelkezett, és minden kötetben az állt, hogy aki vérében hordja a mágiát, annak képtelenség hajóznia. Ezért van, hogy az egész világon csak itt, a Vasvilágban élnek mágusok.
– Már az is megdöbbentő, hogy tizennégy évesen túlélte az első utat. Az ilyen száműzetés eddig a biztos halált jelentette. – Liond vállat vont. – Kérdés, mit szól hozzá a bátyja, Erdogán herceg, hogy megjött.
– Mit szólhatna? – legyintett Jakon. – Az idősebb testvérek halottak. Nem csoda, hogy a király hazarendelte Kartalt. Mi lesz, ha Erdogán is elesik a barbárok elleni harcban? A két öccse még kicsi, nem tudnak csatába menni. Öt év telt el, a király már biztos megbocsátotta, hogy Kartal gyáván elfutott Sol herceg halálakor. Inkább az a kérdés, a főnemesség elfogad-e egy ilyen herceget?
– A Forró partokon talán megedződött.
– A ledér nők között? Egy dologban biztosan! – Jakon röhögött, és az ágyékára tette a kezét, hogy véletlenül se lehessen félreérteni, mire gondol.
Mosolyt erőltettem magamra, de a fogam megcsikordult, és a furulya majdnem eltör a kezemben, ahogy a bányászfalu lemészárolására gondoltam. Átkozott legyen Sol herceg és az emberei!
Ha lenne igazság a földön, Kartalt is elnyelné a tenger.
– Á, fiatalurak! Kész a sütemény! – Kimcse néne ebben a pillanatban lépett be, kezében az illatozó almás pitével. Fahéjat is tett bele, megcsapott a tengerentúlról hozott drága fűszer illata. Letette az asztalra, és miközben kedveskedve kínálta, megrovó pillantást vetett rám. Azonnal összezártam a lábamat.
A két férfi azonnal lecsapott a tálcára, és örömmel enni kezdett. Kimcse néne rögvest megkérdezte az összes családtag hogylétét, a legutóbbi vadászat eredményét, a termény betakarítását…
Szinte gyökeret eresztett az asztal mellett, és hosszasan csevegett, nehogy újra magamra maradjak a férfiakkal. Mintha szándékosan tettem volna!
Nem tudom, kinek az erkölcsét óvta jobban. Az enyémet, vagy pedig a fiúkét, akik épp egy gonosz szipoly társaságába keveredtek, aki a legendák szerint elcsábítja a férfiakat, és kiszívja belőlük az életerőt. Hát, szerintem minden férfi disznó, én bizony egyet se akarnék megbűvölni…
Fintorogtam.
A beszélgetés mindenfelé csapongott, a sütemény fogyott, de Finona és Imola csak nem jöttek vissza.
Már épp felálltam volna, hogy megnézzem, hol maradnak, amikor zaj hallatszott a zeneterem ajtaja előtt.
Kimcse néne az ajtóhoz ment, majd falfehér arccal fordult vissza.
Mögötte egy jóképű, harmincöt év körüli férfi lépett be. Ruhája teljesen fekete volt, kopasz fején viselte az egyetlen színt: a kacskaringós, vörös hennát.
A gyomrom akkorára szűkült, mint egy galambpiszok. Egy közrendű harci mágus volt.
– Üdvözlöm az urakat! Rash mágus vagyok a Néma várból. Köszönöm a segítséget, amit a felborult szekérnek küldött, Roan úrfi.
Mennyire ostoba vagyok! Miatta volt ilyen nyugtalan a táj. Egy igazi harci mágus!
Az agyam lázasan járt. Mit tegyek? Kétségbeesetten kapaszkodtam a józan észbe. Én nemes voltam, míg ő közember, még ha mágus is.
– A parasztjaim mindig szívesen segítenek – feleltem kitérően, és kissé leereszkedően. – Eltévedtél, Rash mágus? A Szépvölgyben jársz, amit sokan csak Gyilkos völgyként emlegetnek. Varázslónak életveszélyes környék, a meghalt szipolyok szellemei az ártatlan utazókra lesnek, és ha megérzik a férfi mágiát, azonnal lecsapnak.
A természet itt valóban érzékenyebb volt, előfordult, hogy egy-egy mágusra rádőltek a fák, de kissé be is segítettünk a hírnévnek. Régen anya, mostanában a tesóval mi riogattuk az utazókat, nehogy Finona kedves rokonai az utolsó vagyonunkból is kiforgassanak minket.
– Szellemek nincsenek, úrfi, ez pusztán babona! – Rash mágus mereven, türelmetlenül felcsattant, mintha önmagát is győzködnie kellene. – Valóban eltévedtünk, de minő szerencse érte ezzel a házat! Kartal herceg hamarosan megérkezik, és őfelsége testőrséget akar kiképezni neki. Össze kell gyűjtenem minden tizenöt és negyven közötti férfit, akiben megcsillan az erő, legyen az bármennyi is…
Hogy szakadna rám a ház! Miért varázsoltam? Ha lerúgom a lóval a fejét, most nem lennénk bajban. Nem viheti el Roant! A tesó még lovagolni se szeret, vadászni is gyűlöl, nemhogy háborúba menjen! Barbár, közönséges mágusokkal!
– Miért nem ül le drága mágus úr? – tüsténkedett észbe kapva Kimcse néne. – Egyen egy kis süteményt! Roan úrfi mindjárt idehozza atyját, a gróf urat, és megbeszélheti vele ezeket a nagyszerű híreket!



Kimcse néne esze gyorsabban járt, mint az enyém. Most fogtam fel, én vagyok férfiruhában. Megállt bennem az ütő. Azonnal ruhát kell cserélnem a tesóval, vagy végünk!
Az ajtó felé lódultam, ám Rash elkapta a karom. Nálam egy fejjel magasabb, izmos fickó volt, esélyem se maradt a távozásra. Mint a bilincs, olyan volt a szorítása.
– Hová, hová, fiatalúr? – kérdezte gúnyosan.
– Mit képzel? – mondtam gőgösen, és lenéztem a kezére. Bár elszegényedtünk, de a családfám ezeréves volt.
– Ilyen ostobának festek? Azt hiszed, úrfi, nem tudom, mi folyik itt?
Rájött?!
Tudja, hogy szipoly vagyok? Az arcomból kifutott a vér, éreztem, ahogy a szívem kihagy. A rémület olyan sav volt, ami megpuhította a csontjaimat, a lábam megroggyant, nem akart megtartani. Magam előtt láttam a lemészárolt családomat, a karóba húzott parasztokat, az egész völgyet hullák borította testtel…
– Ismerem a magadfajtát! Az olyan ficsúrokat, akik inkább a cselédek szoknyája mögé bújnak. Hiába akarsz megszökni a királyi parancs elől! Már van egy ilyen nemes úrfi a szekérhez kötözve. Jobban jársz, ha önként jössz, és nem mi viszünk!
Ostobán néztem rá. Kellett pár pillanat, mire fölfogtam a szavakat. Mélyet lélegeztem.
Maró gúnnyal folytatta:
– Ha itt a herceg, mind részt vesztek a próbán. Már emlékszem rád, Szépvölgyi Roan! Ha nem akarod, hogy a családod újra megszégyenüljön, légy végre férfi!
Akaratlanul felhúztam a szemöldököm. Hát, ez biztosan nem fog menni.
Bizonyára látta rajtam, hogy reménytelen eset vagyok, mert elengedte a karomat, és bosszúsan legyintett:
– Vezess atyádhoz!
Lázasan járt az eszem. Kimcse nénéhez fordultam:
– Készíts szállást a vendégeknek, és valami finom estebédet! Titeket is szívesen marasztalunk, kedves rokonok, koccintsunk egyet a sikeremre!
Ha ők maradnak, akkor Finona is, aki bármikor képes nagyobb társaságokat szórakoztatni, imád a figyelem középpontjában lenni. Lesz módom ruhát cserélni a tesóval.
Rash mágus az ablakra nézett. Nem úgy, ahogy egy egyszerű ember kinéz, hanem a nyaka megfeszült, a tartásába éberség költözött. Odakint a köd szinte tömör falat alkotott, és mintha befelé figyelt volna. 
– Nem maradunk éjszakára! – Megfogta a vállam, és kifelé terelt.
Rash fél?
Összeráncoltam a homlokomat, de szó nélkül mutattam az utat. Amikor kimentünk, akkor vettem észre, hogy a furulya a kezemben maradt. Befűztem előre az övembe.
A zeneteremből lementünk a földszintre. A folyosón Rash meg se látta a fából megálmodott arasznyi szobrokat, sem a gyönyörű festményeket, mintha az ő világában a szépség nem is létezne. Nem szerettem az ilyen embereket.
Engem megnyugtatott a szépség, ahogy mindig. Talán nem lesz baj, apa egy bogaras tudós, ráadásul nagyothalló, és nem kedveli a katonákat. Mire Rash megérteti vele, mit akar, ötször is cserélhetünk a tesóval.
Elkanyarodtam a folyosón, és az épület hátuljába vittem, oda, ahol a ház találkozik a sárgásfehér mészkőfallal. Egy gyönyörűen kifaragott diófaajtó mögött lapult családunk hatalmas könyvtárszobája. Az őseink még királyi tanácsnokok voltak, a legműveltebb emberek a Vasvilágban, hajdan itt könyvmásolás és fiatal tudósok tanítása folyt.
Ám amikor elindult a szipolyok kiirtása, dédapám, Szépvölgyi Volden összevitatkozott az akkori királlyal, és kivágták a nyelvét, elvették a birtokai nagy részét.
Nagyapámat se látták szívesen az udvarban, ám atyám már visszatérhetett volna tanácsnokként. Azonban szerelmes lett anyámba, egy elárvult, szegény nemesi kisasszonyba, és inkább itthon maradt. A régi dicsőség semmivé foszlott, és mára már csak apám magányos gyertyafénye égett odabent a poros könyvespolcok ölelésében.
Vajon apám sejtette, hogy egy szipolyt vett el? A család, ami tudósok generációját adta, és semmire nem becsülte a mágiát, végül engem, a világ talán utolsó szipolyát rejtegeti.
Kinyitottam a diófa ajtót. Megcsapott a barlangrendszer időtálló, száraz levegője, és a könyvek illata. Szerettem ezt a szagot, az otthont jelentette.
Még apám sem tudta, hogy ikrek vagyunk. Anyám és Kimcse néne a kastély alatti barlangokba rejtett egy évig, hogy „hivatalosan” is megszülethessek. A világ azt hitte, hogy Roan foganása a szokott módon történt: egy vándorló mágus az erdőben cselédlánynak nézte, és megkívánta anyámat. Élve a király adta „gyümölcsoltó” jogával, erőszakkal vele hált. Míg én, a „beteges leány” meg apámé vagyok.
Mit tegyek?
– Hova viszel, úrfi?! – Rash durván elkapott, hátrarántott, és visszacsukta az ajtót.



A hirtelen érintés megriasztott, kizökkentett a gondolataim közül.
– Mi bajod?! Te mondtad, hogy hozzalak ide!
Torkon ragadt, és odanyomott a diófa ajtónak. Az erős férfimágia fellobbant a testében, ami megrémített.
– Azt hiszed, bemegyek a sziklafal alá?! Bolondnak nézel? – sziszegte.
Zavarba jöttem. Roan irtózott a pincéktől, barlangoktól, és úgy tűnt, Rash mágus is ezt érzi. Talán valami ösztönös félelem lenne? De honnan tudhattam volna? Ő az első mágus, akit valaha is láttam.
– Minden rendben. Nem vagy veszélyben, ha nem varázsolsz.
Ám nem engedte el a torkom, és a mágia is egyre erősödött a testében.
Mintha a levegő megdermedt volna körülöttünk, a sziklafal barázdáiban megülő por percegni kezdett, lecsusszant a földre. Az ajtó díszes faragása fájón nyomta a gerincemet, de csak egy pillanatig. A fa megmoccant mögöttem, és a dudor beljebb húzódott, hogy ne okozzon fájdalmat.
A nyakam nyirkos lett, ettől jobban megrettentem, mint a torkomat szorító dühös mágustól. Nincs ijesztőbb, mint a természet, ez az őserő, amit észre sem veszünk, de körbevesz.
– Azt hiszed, elveszejthetsz?! – sziszegte Rash. – Olyan ostoba vagyok, hogy bemegyek egy barlangba?!
Erre már én is dühös lettem. A mágiám fellobbant. A dühömre az ajtó újra megmoccant mögöttem.
Rossz jel volt. Még soha nem történt ilyen, de nagyanyám meséiből tudtam, mi következhet. Ebben a pillanatban bizton éreztem, hogy a fa meg akar védeni: a faragott indák egy szavamra kinyúlnak, hogy feltépjék a torkát.
Rash szeme az ajtóra villant. Bizonyára látta, ahogy a folyondárok megmoccannak, mert a tekintete éberré vált. A mágiája egyre sűrűsödött.
Hirtelen elrántott, és a háta mögé tolt. A testével védett az éledező ajtó ellen.
Megdöbbentem. Igazi férfi volt, olyan, akiről bárdok elbűvölő éneke szól, és akiről néha én is álmodoztam havas téli estéken a kandalló mellett. Életemben először nekem is fellobbant a testemben az a másféle mágia, az a fajta illetlenség, ami a tesónak Finona láttán. Elvörösödtem. Rash hős volt, aki ösztönből védett másokat.
És mindjárt kibelezi az ajtó…



A körbefutó indák vége kiszabadult, a levelek élessé formálódtak. Rash azonban nem hátrált.
Sóhajtottam, és azt tettem, amit anyám tett, ha a bátyám erőszakossá vált gyerekkorunkban.
Rátettem meleg tenyerem Rash vállára, és megnyugtatóan duruzsolni kezdtem:
– Cssss… Lazulj el! A fa már ébredezik. Ne keltsük föl a hegyet! – Egy ujjal lágyan megcirógattam a nyakát.
– Mit művelsz? – sziszegte még mindig az ajtóval farkasszemet nézve.
– A fa a mágiád miatt lett élő. Lazulj el! Kis bogarak vagyunk az alvó óriáson. A világ alszik, ne zavarjuk meg az álmát.
Rash döbbenten hátranézett, szeme kerekre tágult a meglepetéstől. Majd visszakapta a fejét az ajtó felé.
Tenyerem alatt volt a válla. Az erős férfimágiájában volt valami vonzó, valami csalogató. Legszívesebben leszívtam volna az erejét. Még sosem éreztem ezt a vágyat. Vajon milyen érzés lehet? Biztos más, mint Roané… Nagy levegőt vettem, nehogy megsejtse a gondolatot.
– Így élted túl? Meglapulva? Furcsálltam, hogy téged nem bánt a völgy.
Válaszul elkezdtem simogatni a hátát. A napfényre gondoltam, Roan dalolására, a zamatos körték ízére… jó dolgokra, melyek elűzik az erőszakot és a rettegést.
– Nem lesz semmi baj – susogtam. – Csak ne használj mágiát.
Éreztem, ahogy a harci varázsló teljesen megnyugszik. Ahogy megszűnt a mágiája, a diófaajtó is visszaszunnyadt sok évtizedes álmába, örökre megváltoztatva az ajtó mintázatát.
Rash megfordult. Bámult engem, fekete szemében megláttam önmagam.
– Különös kölyök vagy, Szépvölgyi Roan. Lehetséges, hogy te…? Talán gyógyító leszel.
– Gyógyító? – Görcsbe rándult a gyomrom.
– Nem csak a szipolyok tudtak gyógyítani. Ritka eset, de férfi is tud, ha… – keresgélte a szavakat, de valahogy zavarba jött, így csak elhúzta a száját. – Nos… majd megtudod. Látom, hogy szívesen megszöknél, de nem kell félned a Néma vártól. Ez nagyon ritka képesség. A seregben nagy megbecsülés övezi.
– Nincs semmilyen képességem. Még egy rendes tűzgyújtás sem megy.
Tényleg nem ment, a tűz nem hallgatott kérlelésre. Erőszakkal meg csak egyszer próbáltam rávenni a nedves fát a kandallóban, hogy gyulladjon meg, mire sziszegve-sercegve kiugrott, és a függönyt lobbantotta lángra. Mondjuk úgy, én meg a tűz nem voltunk jó viszonyban.
– Életben maradtál a Gyilkosvölgyben. Már ez önmagában különleges. A magadfajta az utolsó reményünk, mielőtt… – komoran elharapta a mondatot.
A folyosón csattogó léptek hallatszottak. Egy katona rohant felénk, talpig fekete öltözetéből látszott, hogy mágus, kopasz fején fekete henna hirdette, hogy már harcolt a barbárok ellen. Amikor hozzánk ért, feszesen jelentett:
– Parancsnok, rekviráltunk egy szekeret. – Habozott, de aztán az arcán a horzsoláshoz nyúlt. – Uram, ez a hely… A kaspók önmaguktól zuhannak ránk a kastély erkélyéről…
– Indulunk! Sötétedés előtt ki akarok érni a völgyből. – Rash megragadta a csuklóm. – Atyádat majd értesíti a kulcsárnő.
– Mi?! Ezt nem teheted! Nemes vagyok, nem egy útszéli paraszt!
Rash a csuklóm helyett a vállamat ragadta meg, és a fülembe sziszegett:
– Két emberem sérült meg az úton. A király nem hisz szellemekben. Ha itt maradunk, és meghal valaki, úgy véli majd, hogy szipolyt rejtegettek. Porrá égeti a falut, és sóval szántatja be a völgyet, hogy ne teremjen még a föld sem. Ezt akarod, úrfi? Vagy önként jössz velem?
Elsápadtam, és nem mertem többé ellenkezni.
Rash nem eresztett, kemény lépetekkel kiment a kastélyból az udvarra, magával hurcolva engem is. Odakint a szekéren hat parasztlegény és egy fiatal nemes ült. Négy máguskatona alkotta a kíséretet, a velünk tartó legény pedig a bakra telepedett, várva, mikor indulhat.
Rash felzavart a szekérre. Kimcse néne szinte közelharcot vívott, hogy odaférkőzzön hozzám, és egy jól megrakott tarisznyát a kezembe nyomhasson. Roan legszebb köpönyegét is megkaptam.
– Utánad jön, nem hagy cserben, ne félj – suttogta Kimcse néne, és megszorította a kezem.
Rémülten bólintottam. A szekér meglódult, és én felnéztem a mészkőkastélyra. A második emeleti ablakban megláttam a tesót. Fuvola hangja csendült, és felsírt egy ismeretlen, fájó dallam olyan mély kétségbeeséssel, mintha a lelkem legmélyéből zengene.




27 megjegyzés:

  1. Amióta először bejelentetted, hogy dolgozol ezen és egy kis részletet is megosztottál, azóta úgy, de úgy várom. Nem tehetek róla, imádom a világaidat. :)

    MF

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Remélem, ez is nagy élmény lesz :)

      Törlés
  2. Alapvetően nagyon tetszett a két jelenet, az ilyen álruhás történetek mindig érdekesek, Szépvölgy különlegessége és az egész mágiarendszer ezzel a férfi-női különbséggel izgalmasnak tűnik.

    Főszereplőnk is szimpatikus, de... itt kezdődnek számomra a problémák. Az egész stílus, főszereplőnk (ugye [még] nincs neve?) gondolatvilága nagyon egyenetlen volt. A fejezet elején, mikor a leányzó a gyerekkel beszélt, egy nagyon ízes, hangulatos stílusban tette ezt ("Mi dolgom vélük? Jó húgom beteg, bizonyára nem tudta fogadni őket." "Mást nem üzent Kimcse néne, te gyerek?" "A lépfene csókolná seggen azt az ostoba libát! "). Ráadásul az utolsó idézett mondat káromkodás, amit főhősnőnk nem színlelt, szóval ilyen lenne a stílusa. Sajnos rég olvastam történelmi regényeket, ez talán egy erősen modernizált Jókainak felelne meg, mert csak egy ici-pici régiesítés maradt benne (nehéz lehet így írni, ezt nem tagadom, és némelyik mondaton az erőltetettség érződik is). Viszont a főszereplő a saját fejében teljes mértékben XXI. századi tinédzser, ami egyáltalán nincs összhangban a megszólalásaival. Olyan volt, mintha Mia Anne szájából végig Kósza beszélt volna, és ez nem csak a ruhacsere következménye volt.

    Számomra leginkább a "tesó" szó lógott ki, az nagyon zavart olvasás közben is. Konkrétan a tesó helyett nekem leginkább a fivér tetszene, de az a jelenlegi változatban még inkább kilógna, szóval a bátyus, bátyuska, esetleg bátyóval lehetne kísérletezni. (Az öcsém becéző formái valahogy sehogy sem illenek ide, akkor is, ha Roan inkább öccs, mint báty.)

    Mivel névmániás vagyok, az is visszatetsző volt nekem, hogy a régi magyar, vagy magyarnak hangzó nevek (Kimcse, Kartal, Imola) mellett angolos, nyugat-európai nevek (Rash, Sol, Roan) szerepeltek – ráadásul angol helyesírással. És itt ennek – a Szivárgó sötétséggel ellentétben – még funkciója sincsen.

    Természetesen az egész attól függ, hogy mi a célcsoport: szerintem YA-nak elmenne így, ők egy autentikusabbat kevésbé viselnének jól, de idősebbeknek zavaró lehet a disszonancia. (Én inkább a felnőtt verzióban reménykedem, de ennek már az eleje is jobban tetszik, mint az Apa,...-nak.)

    Mivel maga a cselekmény, a világ és a szereplők is felcsigázták az érdeklődésemet, remélem, majd jó regény lesz belőle. És bízom benne, hogy Raon szemszögét is megismerhetjük majd, ha már a főhősnő gondolatai végig körülötte forogtak.

    Viktória

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, ezt köszi szépen, hogy leírtad! Átgondolom, hogy lehet javítani.
      A tesó szó nekem is kilóg, csak még nem találtam jobbat, nem akarom itt még megnevezni, ki az idősebb. A stilisztika érdekes probléma, ezen én is agyaltam egy kört, meg a neveken is. Örülök, hogy kaptam külső támpontot, köszi szépen :)

      Törlés
    2. Remélem, hogy segítettem akadályozás helyett. :-)

      A fivér, báty elvileg használható fiútestvér értelemben, a nővér pedig lánytestvérként az idősebb-fiatalabb jelentése nélkül, bár ez az alkalmazás a köznyelvben ritka.

      Viktória

      Törlés
    3. A fivér hangulatilag illik a szövegbe, a tesó nem. A nevekkel nem volt bajom, bár nagyon jó meglátás, hogy illene valami funkciójának lennie az eltérő eredetű neveknek (bár én abban reménykedem, a végleges verzióban már lesz funkciója, pl. ez is erősíti a völgybeliek másságát).
      Ui: Kartal csak egy van, ez a herceg is valami imposztor lehet.

      Törlés
    4. Viktória, igen a korábbi nyelvhasználatban a fivér, nővér nem teljesen kort jelölt.

      Törlés
    5. András, a nevek nem akartak magyarok lenni. És van egy elképzelés mögöttük, csak nem biztos, hogy jó.
      A nemesi női nevek az ioa, iaa, és hasonló hangzásokat követik. A Kimcse a kim-chi ételből ered, mert valami "keletit" akartam (a Forró partoktól származik, és egy más kultúrát és viselkedésmintát hoz be kulcsárnőként, ezért nagyszájú a lány).
      A Kartal az én fejemben nem magyar név, hanem fantasy :D
      A Rash pedig nem angol, hanem hangutánzó, a krash varázsszót utánozza.
      Tehát van funkció, meg logika, csak lehet, hogy túlbonyolítottam :D

      Törlés
    6. Ne mondd, hogy nem olvastad A rettenetes Kartalt és folytatásait! A magyar történelem tanításához alapmű kellene legyen általános iskolában (az életben nem felejti el az ember Károly Róbertet és a harcát a kiskirályokkal, ha egyszer olvasta).

      Törlés
    7. Én több Kartalt is ismerek élőben (jó, az első tényleg a regénybeli volt), szóval számomra az nem fantasy, tegnap egyikükkel voltam angolórán. :-) A Kimcse magyar cs-vel engem a Kincse, Kincsőre emlékeztet, amit valami nyelvújítás-reformkor környéki írónk alkotott, mert nem talált elég régi magyar női tulajdonnevet (kb. csak a Csengét ismerjük). Angolos ch-val tényleg keleti hangzása lenne, de így, hogy közben a többi név is magyar/nyugati hangzású... :-D A krash meg szinte crash, ami akárhogy is nézzük, egy angol (hangutánzó) szó, meg amúgy is elég nehéz kimondani, hogy s+h, szóval nagyon angolosan néz ki a krash és Rash is.

      Hiába, nem könnyű dolog a névalkotás. :-D

      Viktória

      Törlés
    8. András, naná, hogy olvastam :D Csak aztán pár fantasy regényt is :D

      Törlés
    9. Viktória, igen, amint felhoztad, én is rájöttem, hogy csak a kis fejemben néz ki ilyen szépen, de az olvasónak nem így jön le :D Pont ezért köszi a gondolatokat, még majd agyalok rajtuk.

      Törlés
  3. Erdogán herceg? :D Ezen de jót nevettem. :D

    Nagyon ígéretes kezdet, szívesen olvasnám tovább. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, ezt a nevet egy török sorozatból loptam, és azonnal beleszerettem :D

      Törlés
  4. Mikor lesz következő részlet?! Őszintén szólva ez volt az első, ami felmerült bennem, amikor a végére értem, bár elsősorban az Artúrt várom már régóta...
    A tesó megnevezés nekem kifejezetten tetszik, karakteres, és van egy hangzása, ami jellemző a főszereplőre. A mágia elég érdekesnek tűnik, a velünk szimpatizáló, férfigyűlölő természet nekem bejön! :D A nyelvezet is jó, pláne, hogy a parasztok és a nemesek ennyire máshogy beszélnek! És remélem lesznek részek Rash szemszögéből is, rá nagyon kíváncsi vagyok!
    Igazából ragozhatnám bármeddig, mert engem ez az On Sai stílus mindig ugyanúgy elkápráztat, mindegy, nem Calderon, vagy Szivárgó sötétség, esetleg Apa, randizhatok...?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rash szemszögén gondolkoztam, de az igazi főszereplő a herceg lesz, aki persze nem óhajt herceg lenni, hanem álruhában jön, és persze azonnal keresztbe tesznek egymásnak a lánnyal. :D

      Törlés
  5. A hegytetőn álltam, és próbáltam kacéran viselkedni a széllel, de valljuk be túl hűvös volt hozzá. Állítólag az ősanyáim még egy szál fátyolban táncoltak a hóban, hogy rávegyék a tavaszt, jöjjön el. Kezdem érteni, miért van a füveskönyvben ötféle recept a felfázásra.

    ---> Javaslatom:

    A hegytetőn álltam és a széllel kacérkodtam, de a mozdulatok egyáltalán nem melegítettek át. Tiszta libabőr lettem, pedig az ősanyáim még egy szál fátyolban táncoltak a hóban, hogy előidézzék a tavasz beköszöntét. Már értettem, miért írtak a füveskönyvükben ötféle receptet a felfázásra.

    Még lenne pár ötletem :) Gondolom, ez az első,"nyers" változat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem jobban tetszik az eredeti verzió. Nem tökéletes, de stílusban passzol a szöveg többi részéhez.

      Törlés
    2. A nyelvi javítást köszi. Tudom, hogy fura a szórendem (mindig fura), de pont így lesz lendületes a szöveg, és jobban tudom irányítani a fókuszt egyes szavakra, ami a humor alapja. Így egy kicsit farnehéz lenne a bekezdés :) Még nyers a szöveg, majd még csiszolom, és persze megőrjítem vele a szerkesztőmet... :D

      Törlés