Apa, randizhatok egy lovaggal? - 4. részlet

Amon

Amon Dollond, Mia Anne apja, először taxiba ült, és elment azonosítani a testet. Késő délután volt, már besötétedett, és az út menti lámpák sárga fényét nézve arra gondolt, ezen a földrajzi hosszúságon márciusban 16.28 – 17.01 között nyugszik a nap, dátumtól függően egyre később. Zavarta, hogy nem tudja pontosabban.

A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiai tudását? Frida halála annál inkább idegesítette. Ahogy kiszállt a taxiból, és a kórházban az olajzöldre festett folyosón ballagott, a statisztikai valószínűségen gondolkozott.

Apryl is balesetben halt meg.

A felesége halála után minden nővel csak három-négy hetes kapcsolatba került, noha ő monogám alkat volt. Minden barátnőt szeretett volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami egy kapcsolat kezdetét társadalmilag jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi élet optimálisan hat az ember agyműködésére. Mia Anne számára is egy stabil anyafigura lett volna a legjobb, minden nevelési könyvben ez állt. De sosem volt szerencséje; vagy nehéz természet miatt mentek el a nők, vagy Mia Anne segített be egy kicsit. Egyedül Frida értett a kamaszok nyelvén, és most ez a gyönyörű svéd lány nincs többé…

A hullaház ügyféltermében Helmoltz várta. Húsz éve ismerte a német tudóst, és egy hónapja látta utoljára, épp ezért észrevette, mennyire lefogyott és kimerült. Vajon az új kutatás az oka? Amont úgy kérték fel, hogy nem kapott pontos tájékoztatást, hol tart a projekt, csak annyit tudott, hogy egy forradalmian új idegrendszeri jelenséget vizsgálnak.

– Részvétem – mondta a német szűkszavúan, és Amon csak bólintott.

Kitolták a testet, és a kórboncnok felhajtotta a lepedőt. Amon csak egy pillantást vetett arra, ami valaha Frida volt. A svéd lány máskor eleven, vidám arca, egy élettelen húsdarabnak tűnt, melyen lila foltok látszódtak. A helyiséget erős tisztítószerszag töltötte be.

– Felismeri? – kérdezte az egyik rendőr a magyarok sajátos angol akcentusával.

– Ő az – mondta Amon érzelemmentesen. Kissé lejjebb húzta a lepedőt. Az éremnyi foltok a nyakon és a vállon is folytatódtak. – Mik ezek a testen?

– A testen? – A boncnok furcsa pillantást vetett rá, majd jelentőségteljesen összenézett a rendőrrel.

– Igen, a bőrfelületen. Apró ütésnyomoknak tűnnek.

– Egy diót szállító kamion fékezett előtte, abba rohant bele. A kizúduló termés széttörte a hölgy autójának szélvédőjét, és őt is eltalálta.

– Március van, ilyenkor nem érik a dió.

– Amon, nem mindegy? – szólt közbe sietve Helmholtz. – Szerintem menjünk, már megtettük az állampolgári kötelességünket.

Amon azonban közelebb hajolt, és megkapargatta az egyik sebet. Mintha tűszúrás indulna a folt közepétől, olyan bevérzés látszott. Lejjebb húzta a lepedőt, egészen derékig.

– Amon! – sziszegte Helmholtz.

A felkar és a derék véraláfutásai olyanok voltak, mintha kötelek lettek volna a lányon. A mellkas sebének a széle roncsolt volt, valami éles, de szabálytalan oldalú tárgy sebezte meg. A lemosott test ellenére is valami fekete kosz volt benne.

– Mi ez?

– Pornak tűnik.

Hogy kerül por a vérerekbe? Amon összeráncolta a homlokát.

– Hol vannak a helyszínelők fotói? Láthatnám őket?

– Azt mondta, a barátnője volt? – kérdezte nagyon különös hangsúllyal a rendőr.

– Asperger-szindróma – tette hozzá sietve Helmoltz.

Visszarántotta a lepedőt, és angolról magyarra váltott. Tört mekegéssel magyarázott valamit arról, hogy Amon egy világhírű agykutató, természetes számára egy halott test. Csak a stressz váltja ki, hogy így viselkedik, az érzelmekkel nem igazán tud mit kezdeni, az Asperger-szindróma nehéz dolog, az autisztikus tünetek enyhébb formája.

Amon felnézett. Nem a mondandó zavarta, Helmholtz mentegetőzését már ezerszer hallotta, hanem az, hogy még nem érti a nyelvet, csak a nemzetközi szavakat tudta kihámozni belőle.

Pár hete a Pentagon titkos gyűlésén is ezt érezte. Az összehívott tudósok élesen vitatkoztak a meglepő eredményeken, mire hirtelen az egyik orvos bosszúsan felkiáltott magyarul. Utána a terem negyede váratlanul nyelvet váltott, a katonai vezetőség legnagyobb döbbenetére. Minden kutatócsapatban volt egy-két magyar, így az európai szekció főhadiszállása Budapestre került, abba a városba, ahol a legnagyobb szellemi potenciál a leggyorsabban elérhető.

A rendőr újra Amon felé fordult:

– A sofőr sokkos állapotban van. Úgy tűnik, megpróbál elmebetegséget színlelni, és valami zavaros történetet adott elő, hogy hallucinált. Pánikba esett, nem mert kiszállni az autóból. Amikor megtette, már elvéreztek a sebesültek. De két nevet említett. A hölgy egy Mia Anne nevű személyt emlegetett. Ismeri?

– Igen, a lányom. Frida pont hozzánk tartott.

Valami furcsa sajgást érzett odabent. Frida utolsó szava Mia neve volt? Ennyire szerette?

– A helyszínen találtunk még egy embert. – A rendőr elővett egy képet, és megmutatta. A szakállas férfi csukott szemével olyan volt, mintha aludna, az arcán valami végtelen szelídség ült. – Ismeri?

Amon csak egy pillantást vetett a képre:

– Nem.

– Biztos benne? Nézze meg jobban, kérem!

Amon kelletlenül átvette a képet, de hirtelen megakadt a szeme a nyakon. Ugyanolyan foltok látszódtak rajta, mint Frida testén, csak míg a lányé meglilult, ahogy a halál után megalvad a vér, a fényképen lévő sebek még vöröses véraláfutások voltak.

– Mik ezek a sérülések?

– Ismer egy olyan személyt, akit Kószának hívnak?

– Nem. Miért?

– A sofőr szerint a férfi haldokolva mintha ezt a szót mondta volna. Feltételezzük, hogy egy név lehet, bár nem vagyunk biztosak benne, milyen nyelven.

Amont nem érdekelte a beszélgetés, a szemét vonzották a sebek.

– Szeretném megvizsgálni a testeket.

– Amon! – sziszegte a német, és megint magyarra váltott.

Valamit magyarázott, aztán türelmetlenül kirángatta őt az egyre furcsábban néző, gyanakodó rendőr mellől.

Kimentek a folyosóra, elhaladtak az olajzöld falak mentén, és újra az utca fogadta őket. Odakint hűvös szél fújt.

– Máskor fogd vissza magad. – A német a zsebébe nyúlt, és egy kis csomagból fertőtlenítő kendőt húzott elő. Egyik rigolyája az állandó kéztörlés volt. Adott egyet Amonnak.

– Valami nincs rendben a sebekkel. – Amon megtörölte a kezét, és egy kukába dobta a fehér kendőt. – Minek hívtak be minket baleseti azonosítás miatt? Ezt gyilkosságnál szokták.

– Amon, van fontosabb dolgod, minthogy kórboncnokot játssz! Egy hatalmas projekt közepén vagyunk. Logikátlan, hogy ilyenekre vesztegesd azt a zseniálisa agyadat, és a drága időt.

Amon bólintott, ez igaz, tényleg a kutatás jóval fontosabb ennél. Mégis, Frida halála valami ürességet keltett benne. Jobb lenne tapintani a testet, megvizsgálni minden sérülést, látni a halál okát, a nyers valóságot, nem csak tudni. Sokkal könnyebb lenne elfogadni utána a hiányt. Megint egyedül maradtak Miával, csak ketten, és ez a kettős sehogy sem működik.

Az utcán a német felhajtotta a gallérját, hogy a hűvös szél ne fújja a nyakát. A levegőben esőillat érződött.

– Elmondtad a lányodnak Frida halálát?

– Tessék? Igen, persze.

– Éreztesd a gyerekkel, hogy fontos neked. Egyedül maradt egy idegen országban, és Frida is meghalt. Kötődött hozzá.

Amon elhúzta a száját:

– Hogyan éreztessem? Tudod, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben.

– Hát, napi két ölelés, minden harmadik napon édesség, heti egy ruhavásárlás, és havi egy közös színház vacsorával. Az asszonynál ezt a rutint követem. Szükségünk van az agyadra, nem vonhat el családi gond, alig vártam, hogy megérkezz. Holnap reggel a részprojektek megbeszélése lesz, muszáj ott lenned. Van már bébiszittered?

– Nincs, Mia Anne nem akart. Inkább takarítót veszek föl. A helyi közvetítőcégtől kértem egy fiatal, meleg srácot, de elzárkóztak. Kell a férfi minta Miának, de heterót nem szeretnék. Hiába magyaráztam az ügynökségnek, lecsapták a telefont.

Helmholtz fáradtan elmosolyodott:

– Képzelem, milyen arcot vághattak! Itt mások a szokások, mint Kanadában. A kutatással foglalkozz, a hétköznapokat hagyd rám! Majd szerzek valakit.

– Köszönöm. – Amon körbepillantott az utcán, este hét óra elmúlt, sokan sietős léptekkel tartottak a munka után haza. Egy fiatal pár is elsétált mellettük, a lány szőke haja kibuggyant a csinos bordó sapka alól. Olyan színe volt, mint a svéd lány fürtjeinek. – Szerinted Frida halálának mekkora a statisztikai esélye? Apryl is balesetben halt meg.

Helmholtz arcáról leolvadt az előbbi mosoly.

– Amon, te sokkal intelligensebb vagy annál, semhogy a gyász hatására okokat kutass és pótcselekvéseket végezz – felelte kis hallgatás után. – Hagyd meg az ilyet a kispolgároknak! Menj haza, és foglalkozz a lányoddal! Reggel vár a kutatás, nem tudlak nélkülözni.

A német fázósan összehúzta a kabátját, és leintett egy taxit.

Amon sóhajtott. Igen, ez a kérdés valóban fölösleges.

Leintett ő is egy taxit, és előbb elvitte magát egy cukrászdába, valami furcsa nevű Szamos céghez, és megvette a havi édességadagot. A gondolatai már a kutatás körül kalandoztak, és a wekerlei ház elé érve szórakozottan kijavította a sofőr által mondott összeget. Valahogy ezek a taxisok egyik országban sem boldogulnak az egyszerű szorzásokkal, mindenhol sokat számláznak, javítani kéne a népoktatást.

Amikor bement a házba, kibújt a cipőjéből és a kabátjából, majd hangosan köszönt, de nem jött válasz. Benézett Mia Anne szobájába. A lány farmerben és sárga pólóban hevert az ágyon, és mélyen aludt. Amon pár pillanatig hallgatta a halk szuszogást.

Apryl akart gyereket, mert magányos volt, és ő csak azért egyezett bele, mert a felesége olyasmivel csábítgatta, hogy talán egy kis zsenit hoznak össze. Hatalmas csalódás volt, amikor rájött, hogy a kislány nem az. Hiába tudta, hogy normális dolog a regresszió, vagyis hogy a kiugróan zseniális egyedek utódai visszatérnek a közepeshez, mégis csalódott.

Ráadásul megint egy haláleset. Megint olyan érzelmi dolgokat várnak el tőle, amit nem ért.

Apryl halála szörnyű volt, de mégis könnyebb, hiszen Mia lerokkant az autóbalesetben, és ő tudott valamit tenni. Azonnal otthagyta az agykutató projektet, fél év alatt beleásta magát az implant gyógyászatba, és utána a leghíresebb nemzetközi professzorokkal kikísérleteztek egy új eljárást. Mia Anne gerincét megműtötték, implantokat tettek bele, újra megtanult járni, csak a térde maradt merevebb. Hatalmas tudományos előrelépést jelentett, ráadásul a kollégákat lenyűgözte, hogy milyen nagyszerű apa, sőt az orvosi lapok is tele voltak vele.

Csak Mia Anne-t nem hatotta meg. Ő tudta, hogy ez hazugság.

Nézte az alvó kamaszt, a pisze orrot, a párnára hulló barna tincseket.

Vajon mit kéne most tennie? Vegyen ruhákat, vigye színházba, moziba?

Mit jelent szeretni? Hogyan kell? Erre a kérdésre tizenhat éve nem talált választ.

A szoba hőmérséklete nem volt optimális a takaró nélküli alváshoz, és a zenehallgatás sem tesz jót egész éjjel. Így Amon odament a lányhoz, és megrázta a vállát.

– Francba – suttogta Mia Anne, ahogy kinyitotta a szemét, majd döbbenten meredt rá. – Apa? Te vagy az?

– Ne beszélj csúnyán! Ez a műveletlen népcsoportok jellemzője.

– Apa! – Mia Anne váratlanul átölelte. A mozdulat rémült volt és gyors. – De jó, hogy itt vagy!

Amon ösztönösen hőkölt hátra, nem szerette a fizikai érintést, különösen nem a hirtelen érintéseket.

Máskor Mia Anne azonnal megérezte ezt és eleresztette őt, de most csak ölelte, hozzányomta a mellkasához az arcát. Amon ügyetlenül átkarolta. Nem csak tudta, de egy pillanatra érezte is, hogy baj van.

Frida halála ennyire megviselhette a lányt?

(kép forrása: borsonline.hu)