Hogyan zajlik nálam egy szerkesztés?

Szokták kérdezgetni, milyen élmény a szerkesztés, hogyan zajlik. Írók azt szokták kérdezni, nehéz-e érzelmileg a szerkesztés. Olvasók meg azt, kell-e egyáltalán szerkesztő, ha én magam is az vagyok. 

Igen, természetesen kell szerkesztő. Nekem elég sajátos munkamódszerem van, így ebből egyedi gondok szoktak fakadni, viszont más téren meg nagy könnyebbségek is. 

Szoktam néha mondani, hogy történetmesélő vagyok, nem író. Ahogy más este olvas, filmet néz, számítógépes játékot játszik, én úgy szövök történetet gyerekkorom óta. Hatalmas mennyiségen túl vagyok. Ilyenkor lesüllyedek egyfajta imaginatív térbe és történetszövés közben pihen az elmém. Egy másik világ "istene" vagyok; sosem szerepelek a sztoriban, nem kerül bele a valóságból ember, nem is reál történetek ezek, hanem sci-fi, fantasy világok. Nem szavakban vagy képekben gondolkozom, hanem "belülről" alkotom meg. Motivációk, érzések, mozgások, gondolatok - ezekből épül fel. Létrehozok egy erős alaphelyzetet, és izgatottan figyelem a karakterek és a világ ütközéseit, a világok belső törvényszerűségeit. Imádok új és új világokat teremteni.

Kb. három hét, míg egy regény méretű sztori lejátszódik, és legtöbbet hagyom a semmibe süllyedni. Viszont ha érdekesebb, újra eljátszom vele, variálni kezdem. Mi történik, ha egy szereplő más életkorú vagy nemű lesz, hogyan változik az esemény? Mi történik, ha egy kulcsjelenetben valaki más döntést hoz? Vagy hogyan néz ki a sztori a mellékszereplő szemével? Ha párszor elmesélem, egyre komplexebbé válik, és van, hogy pár hónapig elkísér. Ám ilyenkor is hagyom a semmibe süllyedni.

Írni csak akkor kezdek, amikor nem bírok nem írni. Van, hogy hetekkel, hónapokkal később visszajönnek a szereplők, meg akarnak születni. A tudattalanom el akar mondani valamit általuk. Hogy mit, lövésem sincs. Mindez megzavarja a valós napi életvitelemet. Kezdek egyre nagyobb feszültséget megélni, és kezd szétesni a napi rutinom, egyre több tévesztés, egyre gyakoribb elkalandozások, mintha szívna át egy másik világ.

Még ekkor sem írok, mert csak bámulnám a monitort, hanem munkára fogom ezt a feszültséget. Rászabadítom az intuitív gondolkozás helyett az elemző oldalamat. Sosem magamnak írok. Minek fordítanék ennyi energiát olyan sztorira, aminek már tíz variánsban tudom a végét? Másnak akarok mesélni, de a kérdés, kinek tegyem? 

Minden jelenet és szereplő csak alapanyag a boszorkánykonyhában. Rengeteg hozzávaló hever az asztalon, de más keverési módokkal teljesen más süti lesz belőle. Az elmúlt tíz évben az írósuli minden tananyagát teszteltem oktatás előtt, ez pedig óhatatlanul elég széles eszköztárat ad. Nem a "hogyan" a problémám, hanem a "melyik legyen". Sokan receptek alapján sütnek, én viszont szeretek kísérletezni mind a konyhában, mind a laptopon. Ezért néha nehéz besorolni a könyveimet, mert a "kiknek szól" tiszta, de a "mi ez" már nem, mert hol határterületen mozgok, hol egy adott alapra ráeresztem egy másik zsáner eszköztárát. 

Mivel így indulnak a regények, szerkesztéskor nem szokott a karakterábrázolással gond lenni, sem a sztori dramaturgiai alapjaival. Viszont vizuális rész itt még egyáltalán nincs.

Aztán jön a megírás. Az első kötetek nehezek, ott le kell tenni a világ alapjait, ami hatalmas figyelmet igényel, néha évek, míg az első sort leírom. De a folytatások jóval könnyebbek, mint most A két hercegnél. 

Ilyenkor újra az intuitív énem jön elő, lesüllyedek vissza az imaginatív tér szélére, nagyon-nagyon közel a tudattalanhoz. Írok, és közben egyre jobban fellazul a tudatom, aminek több hatása is van. A szöveg csak ebben az imaginatív térben létezik, és később nem emlékezem rá. A tudattalan is nagyon közel van a kis csápjaival, és a legjobb mondatokat belepakolja. Néha észre sem veszem, csak utólag, jóval később elolvasva, hogy egy instant bölcsesség belekerült, máskor viszont diktálás érzésem van. A kognitív kontroll eltűnése a helyesíráson is látszik. Úgy írok, ahogy kamaszként rögzült, ez nem rossz, de közel sem egy szerkesztői szint. A vizuális világ írás közben épül fel. Most sem képekben látom, hanem érzelmi atmoszféraként, de képes vagyok ezt átformálni és láttatni. Legjobban a világteremtés ötletes kis apróságait szeretem, a sokféle életszerű, mindennapi eszközt, szokást, bármit, amitől élővé válik a történet.

A szerkesztők nálam főleg helyesírást javítanak. Hiába olvasom el tucatszor a szöveget, egyszerűen átsiklik a szemem az elütéseken, vagy azon, hogy szegény Forró-partok kötőjel nélkül botorkál. Olyan hibákat kell javítani, amelyeket a normál, mindennapi életben nem szoktam elkövetni, sőt, én is bármikor javítok más szövegében. Stilisztikailag viszonylag ritkán kell belenyúlni, mert ütem alapján írok: hallom az adott szöveg ütemét, a fejezet ütemét, és a regényét is. Amikor belenyúlnak, az főleg akkor van, ha a szórendet alárendelem az ütemnek, és visszapakolják az alanyt, vagy egy-egy furcsább szót kivesznek, de nagyobb javítások itt sincsenek.

A vizuális részekre viszont nagyon odafigyelnek, mert előfordul, hogy a regény elején még más színű a harci henna, vagy a gyógyítók homlokán a spirál, míg a történet végére hopp, elfelejtem a színkódot, és véletlenül átvariálom. Igen nagyvonalú tudok lenni a fejezetek sorszámozásával is. 

Tartalmilag néha feltesznek pontosító kérdést. Csak töredékét írom le a sztoriba annak, amit a szereplőkről, mellékszereplőkről tudok, vagy, ami a regény sávján kívül zajlik. Ezeket néha utalás szintjén bele kell tennem. 

A regény végére kifáradok, és ilyenkor figyelmetlenné válok, elkezdek gondolati ugrásokat tenni, vagy átvezető részeket két mondattal elintézni Ilyenkor kér a szerkesztő bővítést. Róbert Kati foglalkozott A két herceggel, és kivett egy fél oldalt az ősmágia kitöréséről, az túl erős jelenet volt ott. Meg egy teázást bővebben leíratott.

Könyvtől függ, hogy a szerkesztés mennyi ideig tart. A két hercegnél ez kb. két hét lehetett, majd két-három nap alatt átnéztem. Érzelmileg nincs benne semmi extra, ez a munka favágás része. A javításokat mindig jóváhagyom, nem vagyok egy vitázós író. Örülök, ha minél több hibát jeleznek, hiszen így lesz az olvasóknak minél nagyobb öröm a könyv. 

Az eddigi szerkesztőm Katona Ildikó, Róbert Kati, AncsaT volt. Mindenkivel nagy élmény volt a közös munka.

Szoktam látni, hogy fiatal íróknak néha mennyire szenvedés a szerkesztés. Ez el fog múlni a sokadik könyv után. Ugyanúgy, ahogy az író blokkok is csökkennek a gyakorlattal. 

A munkamódszere mindenkinek más. Most csak elmeséltem, hogyan zajlik nálam egy írás-szerkesztés kör, de az a jó, ha mindenki a saját módszerét, szokásait követi, és kialakít egy olyan munkamenetet, ami neki a legjobban beválik.

Képek: 

https://hu.pinterest.com/pin/AZEn4xQzPFB4N5CjTTTC1th4qcuY9qbVDSq_LqraFso0B3w9G2lfc2o/?nic_v2=1alspNikr

https://hu.pinterest.com/pin/444730531945646652/?nic_v2=1alspNikr