Szahali: Illa, Illácska (fanfic)

(Utólag is érkezett fanfic, amolyan örömírásként :))

Hogy én hogy jutottam ide? Egy ronda nagy vár előtti, kopár pusztaság közötti, egy rosszindulatú erdő takarásába leselkedve...

- Valahogy be kéne jutnom, igaz? 

Nézek le a mellettem lévő vadmacskára. A kérdésre csak megröcögteti a farkát és néz vissza rám nagy okos szemével. 

- Észrevétlenül. Vagy legalábbis feltűnésmentesen. Mintha én is oda tartoznék. Ugye?

Rá se nézek, tudom, ugyan az a reakciója. Közben ezerre pörgetem a lehetőségeimet. 

- Nem vagyok mágus. Sőt még férfi se. Így ezt az opciót kizárnám, hülyeség lenne. De csak van valami kiszolgáló személyzetük, nem?

A kérdés lóg a levegőben, szemem sarkából látom, macska társam csak megdönti a fejét, mintha ő várná a válaszom. 

Ha van személyzet, talán ki is járnak. Élelem beszerzés meg ilyenek. Már csak tudni kéne, mikor. Vagy elintézni, hogy esetleg holnap hajnalba induljanak. Gondolom a közeli faluba járnak. Ott akár még szegény éhenkórászként bekönyöröghetem magam valami alja munkára. 

A macska ültéből lefekszik, mellső mancsára hajtja fejét. Mint akinek tetszik a gondolatmenete. 

Hatalmas sóhaj kíséretében felállok. Le se söpröm térdemről a földet, hisz épp éhező koldus vagyok ,vagy mi! 

Milyen szépen is indult még az utolsó otthon töltött reggelem! 

Merengek, a vállamra kanyaríntom a batyum. -Jössz? Vagy őrködsz?  - nevetek rá, persze csak halkan. - Nem hiszem, hogy a vár megszökik!

De nem várok rá választ, már irányba is fordulok, és lépek is tovább. Úgy is mindig feltűnik, eltűnik ez a macska. Hol mellettem van, hol nyomát se látni.

Ruganyos léptekkel haladok előre, visz a lendülete a gondolatnak: Szerencsés vagyok! Mindig is az voltam! Most se lesz másképp!

Szépen lassan dudolászó dallamok kúsznak elő, szinte észrevétlenül, majd az erdőt elhagyva a sötét leple alatt kis mondókára váltok.

Szél, szél kerekedj fel!

Erdőt mezőt járod,

Falvakat, várakat is megtalálod.

Apró férgek, bogarak,

Moly, zsizsik sok akad.

Könnyű zsákmány,

Nem menekül!

Kapd hát hátadra, 

S Repítsd!

Szelek szárnyán őket!

Kizárni téged úgysem lehet,

Vár kamrájában 

leteheted terhedet.

Felkapja nagy loboncomat a szél, s fütyörészve megyek tovább a faluba.

Milyen szép is volt az a reggel! 

***

Erdő mélyén kis tanyánkon a kutya se jár. Néha jön erre egy egy falusi gyógynövényért, de már ők is elmaradnak, évek óta. Mióta öreganyám elhunyt. Míg élt, sokkal többet sütött a nap a kis tisztásunkra. Mostanában csak komor felhők jönnek erre. A napvirágok is csak bánkódnak. 

De ma!

Végre!

Hétágra süt a nap! 

Legszebb ruhámat kaptam gyorsan fel eme ünnep alkalmára, és csak szaladta ki a tisztásra, pörögve táncolva köszöntöttem a napot, kezeimet égre emelve, addig még bele nem szédültem a magas fűbe. Pár poszméh felháborodva zümmögött kicsit arrébb a mezei virágokról.

Dübörög a szívem, forog velem a világ, melynek közepén tündököl a nap! 

Közben egyre csak Kicsinagyikámra gondolok. Szavai emlékeim sokaságából egyre csak előbuknak.

- Illa, Illácska, tanuljad csak! Te lesz az, aki tudja! Ez nagyon fontos!  Tanítanod kell, hogy helyreálljon a világ rendje! 

Egész életemben csak tanultam, bujkáltam és tanultam. Sosem bántam. Jaj, Kicsinagyikám! Veled élvezet volt tanulni! Játék az élet! 

Hiányzol!

Fakó lett minden, mióta elment. Gondolom ezt úgy, hogy a ragyogó nap végre cirógatja bőröm. 

Pedig próbáltam színesíteni napjaimat. Volt, hogy tilalmai ellenére lelógtam falunapra, mondván “ mi baj lehet belőle! hisz már nincs itt, hogy jól leszidjon! Amúgy is, tudok magamra vigyázni!” 

Hát, kifejezetten baj nem lett. Vagy legalábbis nem mondanám… mindegy is…

A fűben elterülve, egyre csak merengek, a nap meg csak halad felfelé. Valahonnan ezer meg ezer mezei virág bújik még elő nagy örömében, s vesz körül. Lehetetlen vörös hajam olyan köztük, mint egy gigászi pipacs. Lángol a nap fényében. 

Öreganyó azt mondta, megérintett a Tűzisten, azért ilyen a hajam, bár apámat nem ismerte, de anyámtól biztos nem örököltem, azért gondolta, hogy ez csak Tűzisten érintése lehet. 

Hát igen, ezért is kell bujkálnom. Mármint nem a vörös haj miatt, olyan van másnak is. Bár az enyém mindnél ragyogóbb!

Igen, mágiával megáldott leány gyermek vagyok, irány a vérbál! Ettől óvott Kicsinagyi egész életemben.

“ Ne menj emberek közé, csak ha muszáj. Az érzelmeidet mindig zárd el, de az arcoddal játszd. Mágusok előtt véletlen egy szikrát se! (Az érzelmek a szikrák alapjai.) Mert visznek is a vérbálba! Inkább kerüld mindet! A királyi főváros közelébe se menj, egyből felismernek! Annyira hasonlítasz jó anyádra! …. Hiába a hajad színe…. “ és még sorolhatnám.

Édesanyám állítólag valami forradalom féle nagy képviselője volt. Amibe nemcsak ő bukott bele, hanem körülbelül az összes szipoly. Azért csak körülbelül, mert hát én is itt vagyok, Nagyika is itt volt, hogy tanítson. Csak hát muszáj volt remeteként bujkálni. Közben tanította az összefüggéseket, technikákat, hogy szóljak a Szélhez, Fűhöz, Fákhoz. A Sziklák öregjeihez, kavicsocskákhoz, hogy megmutassák ragyogó belsejüket.  A Vízhez, hogy titkos utakat mutasson a föld mélyében. Még a Tűzhöz is! Pedig Kicsi Nagyikám azt mondta az a férfi mágusok sajátja. Talán a temperamentumom, vagy más miatt…. Imádok nyár közép ünnepen  éjjel a tűzzel táncolni! A parazsai ahogy felszikráznak a szél felkapja  a csillagos ég felé a végtelenbe….

Biztos vannak mások is! Különben miért kellett ennyit tanulnom, hogy majd tovább taníthassak más szipolyokat? 

Egyre komorulok el. Nem tudom miért ezek az emlékek, gondolatok környékeznek. Ahelyett, hogy élvezném a napsütést. 

Talán itt az idő, mennem kell? Erről soha nem beszélt az Öreglány, honnan fogom tudni? Merre induljak? Hogy találom meg őket? 

BOM! 

Egyik pillanatról a másikra jön ki minden szusz a tüdőből egy “Eeehh!” kíséretében. Mintha megállna  a világ, és a levegő nem akarná átjárni többet a tüdőmet.  Majd végül egy nagy sóhaj kíséretében újra lélegzem. 

Becsukom szemem, élvezem a levegőt, majd a napról leemelve tekintetem nyitom ki újra. Mégis mi ül a mellkasomon? 

- Hát te meg? 

Hatalmas sárga szemeket meresztő vadmacska, farkát dobálva ül, és engem bámul. Nem igazán zavartatja magát, hogy nehéz.

- Máúú - mondja módfelett kényelmesen. 

Még egy darabig farkasszemet nézünk. Majd nyújtózkodva feláll. Domborítja hátát, fordul kettőt, és visszaül. Oldalra dönti fejét és ismét csak “Máúú”

- Hát most mit kezdjek veled? Valamit akarsz azt látom. Csak hogy tisztázzuk, amíg rajtam ülsz, nem tudok felállni. 

Kitágult pupillája láttán egy pillanatra megijedek, hogy mindjárt levadásszák az orromat. Végül ismét feláll és egy úrihölgy is megirigyelné kecsességét, ahogy leszáll rólam.

Lesöprögetem szép ruhám, s közben felállok. 

Már indul is egy irányba. 

- Hé, hahó! Messze vezetsz? Mert akkor még össze készítenék ezt-azt az útra. Én nem szoktam vadászni, mint itt egyesek! 

Megáll, visszanéz mint aki elgondolkodik. Leül és csak vár. 

- Remek, akkor megyek és csomagolok. Meg kerítek valami úti ruhát. 

Ezek szerint itt az idő, s megyek. 

***

Ez az örökségem, ez az utam. Tehát megyek előre. Majd csak lesz valahogy. 

Fenn magasan az égen egyre kevesebb csillag ragyog, ahogy közeleg a pirkadat. Hát szedem gyorsabban a lábam.

Macska társam elmarad. Ő a vár irányába ment. Gondolom intézi ügyes bajos dolgait. 

Macskák! ….