Aranymosás és pszicho

10 éves az Aranymosás, az ország legnagyobb szórakoztató irodalmi pályázata és műhelye. Írtam már egy szakmai összefoglalót az irodalomszervezés szempontjából az Aranymosás oldalra, és ígértem egyet viselkedéselemzőként is. 

Az Aranymosás előtt egy pszichológiai kutatás háttérszervezését végeztem, pont kész lettünk, amikor felkértek, hogy a Könyvmolyképzőnél a kéziratok szűrését oldjam meg. Úgy voltam vele, hogy egy-két év alatt segítek felépíteni egy rendszert, majd visszatérek a pszichós szervezéshez. Ám ennél sokkal érdekesebb dolgok vártak, kiderült, hogy számos lélektani és pszichometriai kérdés áll egy ilyen pályázat hátterében. 

Az első irodalmi válogató során feltűnt, hogy nagy szövegmennyiséget nézve kirajzolódik többféle mintázat. Az írástechnikai hibák úgy tűnt, összefügghetnek az írók észlelési módjával, személyes modalitásával. Ezt később az írósulisokkal teszteltem is, rengeteg Tanulási Stílus Kérdőívet töltöttek ki, és igen, igaz volt a feltételezés. Másik ilyen dolog volt, hogy az életkor, nem, és egyes szakmák kisebb mértékben, de szintén kihathatnak a megírás módjára, de ez csak kezdő szintre vonatkozik, később eltűnik. 

Másik kérdés, ami foglalkoztatott, hogy vajon csak legenda-e, hogy az első tíz-húsz oldal alapján be lehet jósolni, hogy egy írás igen-t kap-e lektornál. A szerkesztők szerint ez így van, az írók viszont azt gondolták, hogy nem. A pszichológia egyik alapvető módszere, hogy az "alapokat" is ellenőrzi.
A gyenge és erős műveket egyértelműen el lehet dönteni, de a határon lévő műveknél már kiderült, hogy speciálisabb a helyzet. Ezt úgy teszteltem, hogy a nyitófejezet után felírtuk, hogy milyen írástechnikai hibák jelentek meg kicsiben, majd egy lektor, aki erről nem tudott, megírta az értékelését, utána összevetettük.

Kiderült, a nagy része igaz lesz, viszont egy kisebb rész függ az értékelő személyétől, attitűdjeitől, előzetes preferenciáitól. Vagyis mindkét állítás egyszerre igaz, az íróké és a szerkesztőké is, attól függően, hogy mi a speciális helyzet.
Innét kezdve izgalmas pszichometriai téma volt az, hogyan lehet stabil eredményt kapni több előszűrő szűréséből. A kidolgozott módszert mai napig alkalmazom, ez a pályázat egyik alapja, és a maga módján nagyon szórakoztató is. Ebből nőtt ki a szerkesztők képzésében a kontextustól független gondolkodásra tanítás módszertani része. (Tudom, ez így most homály, de megírom végre az objektív kritikás cikket, és akkor érthetővé válik.)

Szintén érdekes volt az a szerkesztői probléma, amit csak nagy kiadók tapasztalnak, ahol kevert profil van (kicsik nem, ahol egy zsánerben, vagy korcsoportban maradnak). Minden gyakorlott szerkesztő ki tudja javítani a magyar művekben a stilisztikát, vagy az alapvető kreatív írás dolgokat, ám vannak zsánertől függő eltérések, olyan ütőpontok, ahol, ha hibáznak, az egész regényre negatívan hat ki. A hangsúlyok máshol vannak pl. egy romantikus regényben, mint egy fantasy kalandregényben. Van egy gondolkozási keret, amin nem biztos, hogy a szerkesztő át tud lépni. Illetve van egy tapasztalati háttér, ami hibázások során alakul ki, és ez is hiányzik új zsánert szerkesztve (és nem élesben kéne megtanulni). Egy időben sokat foglalkoztam azzal, hogy azonosítsam a különböző területek írástechnikai eltéréseit. Közben persze az idő sem állt meg, azt is figyelni kell, hogy minden terület az évek alatt lassú változáson esik át. A szerkesztők továbbképzéséhez új fogalmat vezettem be, a zsánerspecifikus szerkesztést, ami minden egyes területnél azt nézi, mi a kulcsa az adott zsánernek, milyen olvasói elvárás lép fel, mitől érzik szétcsúszottnak a művet.  

A tehetséggondozás is kardinális kérdés volt. Kérték a kiesett pályázók, hogy valósítsunk meg egy írói oktatást. Nem egyéni patronáláson alapuló fejlesztést akartam (ami szerintem a protekció melegágya), hanem mindenki számára elérhető nyílt kurzust, ahova felvételi után bármilyen tehetség be tud kerülni. Már korábban is tartottam előadásokat íróknak, és szerintem töredéke marad meg a fejekben, ezért sokkal jobbnak éreztem a gyakorlatokon keresztül való fejlesztést. A tananyag mindössze vezérfonal, az igazi fejlesztést a szerkesztő végzi az egyedi javítások során. Szerintem mindenki írói útja más, és az a jó, ha a saját ütemünkben haladunk, és főleg a saját irányok felé.
Az is sok töprengést adott, hogy mire van szükség ma idehaza a publikáláshoz, milyen tudás kell az egyes kreatív írás területeken, és hogyan lehet kialakítani egy lépcsőzetes rendszert. Nagyon sokat segítettek benne az írósulisok visszacsatolásai, lényegében velük együtt lett kialakítva a mostani rendszer. 

Azon is tűnődtem, hogy miért nem tudja minden hallgató hasznosítani ezt az oktatási formát.  A kurzusok önálló gondolkozásra és elmélyülésre épülnek. Azt láttam, háromféle attitűd zavarhat be. Az egyik, amikor valaki nagyon hozzá van szokva a poroszos oktatáshoz, és azt várja, fejébe öntsék a tudást. A másik, amikor valaki nagyon szorongó személyiség, bizonytalan a tehetségében, és erősen blokkolja a csoportos helyzet, vagy egy vélt elvárás. A harmadik, amikor valaki erősen tekintélytisztelő, és dogmaként kezeli a tananyagot; tipikusan az a helyzet, amikor kalapácsa van, és mindent szögnek néz. (Ezek persze csak benyomások, nem mérések. Egy pszichós kutatásban ilyenkor mélyinterjút készítenek és mellé személyiségteszteket vesznek fel, de nem hiszem, hogy örült volna bárki, ha pár pszichológussal karöltve odamegyek egy ilyen kéréssel :))
Érdekes jelenség az írástechnikai blokk beállása. Ez egy természetes folyamat kurzusok alatt, mert az ember rájön, mennyi mindent nem tud, és ez nyilván gátolni kezdi a kreatív folyamatokat. Írtam hozzá cikket, meg amíg tanítottam, gyakorlatokkal is segítettem a feloldását, de még ezzel a területtel később foglalkozni kell, még sok dolgot lehet tenni, hogy könnyebben oldódjon.

A művészetpszichológiához kapcsolódó tapasztalatok is érdekesek voltak.
A műv. pszi. a köztudatban úgy van jelen, hogy pl. ismert alkotók patológiás problémáival foglalkozik. De számomra sokkal izgalmasabb és ismeretlenebb az a határterület, ahol a stabil alkotók egyedi problémái jelennek meg, pl. kedvencem, a mi van, ha a házastárs féltékeny egy regénykarakterre, vagy ha az a gondja az írónak, hogy már nem hall hangokat a fejében. Sokan félnek attól is, hogy ha enyhe mentális gondjuk van, pl. kezdődő bipolár zavar, és elmennek pszichológushoz, akkor elvesztik a kreativitásukat. (Nem, nem fogják.) Érdekes kérdés, hogy a szerhasználat, pl. alkohol mennyire kapcsolódik össze az alkotófolyamattal, és az ellazulással.

Megesik, hogy írók határterülettel fordulnak hozzám, ilyenkor a tehetséggondozás keretébe eső témákat átbeszéljük, és abban is segítek, hogy kiderítjük, a gond gyökere mi lehet, írástechnikai probléma, életvezetési gond, vagy lélektani elakadás. Az elsővel én szoktam foglalkozni, a másik kettő esetben delegálom az illetőt coachoz, vagy pszichológushoz.

Engem főleg az önismereti vonal érdekel. Van most egy új ág, a művészetterápia, ami csak nevében hasonlít, de nem a művészetpszichológia alága, mert nem a művészettel, vagy az alkotások befogadási élményével foglalkozik, hanem egy mindenki számára elérhető öngyógyulással. Magát az alkotófolyamatot használja speciális keretek között, összekapcsolva a természettel és az archetípusokkal. Egy abszolút elfogadó légkörben egy lelki áramlást hoz létre. (Majd még mesélek róla, meg nyáron csoportokat is tartok.)

Az irodalmi válogató kapcsán a legnehezebb kérdés a kiégés volt. Ez egy olyan téma, amit talán kívülről nem is észlelnek az írók, pályázók. Nem a nagy mennyiségű kézirat és a rengeteg munka okozza, hanem az emberi viselkedés. Három jelenséget láttam. Nálunk a nagy rendszer és a sok ember miatt ez elég erősen megjelent, de a kisebb pályázati helyeken is rendre felbukkan. 

Az egyik a protekciós rendszerben való hit.
Itthon nagyon erős az uram-bátyám beprotezsálós, szívességekre és ismeretségre épülő világkép. Én viszont a tehetségalapú társadalomban hiszek, és sok területen, ahol jártam, ez meg is valósul, hiszen azok a cégek vannak lendületben, ahol a megfelelő emberek ülnek a székekben. De irodalmi téren sokan alapból a beajánlósdit feltételezik. Még egy nyílt pályázatnál is azon aggódnak, hogy nincs protekciójuk, vagy vádaskodnak (pedig nálunk biztos, hogy az írás alapján esik ki mindenki). Ha meg máshol előnyökhöz szoktak, akkor itt is megpróbálják benyomni a rendszerbe a kéziratot azzal, hogy "hidd el, neked is jó lesz", vagy "majd leszól a miniszterközeli ismerősöm". Bele se gondolnak, hogy nekem miért lenne jó egy gyengébb szerzővel dolgozni, mint egy tehetségesebbel? 
Azt is kimerítő látni, amikor egy író nálunk publikálhatna, megkapja a lehetőséget, de inkább máshol egy beprotezsálást választ, rosszabb lehetőségekkel, mert ott ő "valaki lesz". De van, hogy velem próbálnak kapcsolatot építeni, és egyszerűen nem értik, hogy nekem a kézirat számít. Mindegy, hogy szimpi vagy sem egy szerző, elvégre nem összeköltözünk. Sokszor úgy éreztem, egy szélmalomharcot vívok, emberek egyszerűen nem értik az egyenlő esélyeket, sem a tehetségalapú gondolkozásmódot.

Másik az agresszió és netes zaklatás.

A pályázók 1-2%-a mentálisan sérült, és minden évben vannak olyan helyzetek, hogy a kiesett írók közül valaki kinyomozza a magán telefonszámomat és paranoid elméleteket ad elő, vagy feljelent a TEK-nél, esetleg aspergeresként borzalmas hosszú vitát produkál. Nem tehetnek arról, hogy nem reális az észlelésük, és joguk van nekik is az emberi tisztelethez. Bele kell helyezkedni a gondolatmenetbe, és megnyugtatni őket. Ez egy érthető helyzet, de ettől még iszonyúan leszívja az energiát.

Ami viszont nem érthető, és jóval kimerítőbb, az az értelmes, művelt emberektől jövő abuzív viselkedés. Normál esetben nemet kapni egy pályázaton, vagy íróiskolai felvételin pár hónapnyi kiborulást okoz. De amikor három-öt évvel később az író még mindig gyűlölködik, a különböző netes csoportokban eltorzított mondatokat mond, az szándékos rosszindulat. És amikor pár ilyen ember összeáll, az onnét kezdve toxikus helyzetet teremt. Hiszen, ha több ember mondja, akkor az igaz, nemde? Nem. Ez a cyberbullying egyik formája. A mi kiadónknál ennek a nagyját én kapom, mert névtelenek az előszűrők, és lektorok.

A harmadik dolog a "nekem jár"-szemlélet.
Vannak emberek, akik irracionális elvárásokkal érkeznek. Ez néha a drága reklámhadjárat iránti vágy, vagy valamilyen gazdasági dolog, ami nem megvalósítható. De legtöbbször inkább az időre és figyelemre vonatkozik. Éveken át én is rengeteget foglalkoztam este, hétvégén vagy szabadság alatt is írókkal, de sosem volt elég, legtöbb esetben pont ezek az emberek voltak elégedetlenek, vagy megsértődtek, amikor nem kaptak még többet. 

Az irodalmi életben mindenki elhivatottságból dolgozik, ez egy forráshiányos ágazat, aki itt marad, az tényleg szívén viseli az adott területet. Rengeteg szerkesztő dolgozik erején felül, nagyon sok ember társadalmi munkában bonyolít rendezvényeket, pályázatokat. A fenti három dolog, a belterjesség, az abúzus, és az agresszív követelőzés olyan hozzáállás, ami hosszabb távon sajnos kiégeti az idealistákat és közösségi embereket. Ne vegyük természetesnek a mások által megteremtett lehetőségeket, mert ezek nem állandók. 

Tűnődöm még mi az, ami érdekes volt az elmúlt tíz évben, de elsőre ennyi jut eszembe. Írás közben kicsit bizonytalan voltam, hogy van-e értelme ezekről mesélni, mert ez másfajta gondolkozásmód, egy másik szakma szemlélete, de talán egy kicsit színesítette az összképet, és az elmúlt tíz évet.