Süttő Rita: A felfedezés

(Az írás a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.) 

 Elgondolkodva néztem a kezemben tartott megsárgult, gyűrött papírt. Ahogy a színe is mutatta, nem a legfrissebb térkép alapján szemlélhettem az országot.

-Egyértelműen nem megbízható ez az átkozott firkálmány - sziszegtem és dühösen lehuppantam a nedves hideg fűbe, hogy előhalásszam a sebtében elpakolt íróeszközeimet. Áthúztam a térképen ábrázolt tavat, majd szomorúan feltekintettem a borús égre.

- Az ilyen felszínes munkák hátráltatnak leginkább - dünnyögtem epésen, de tudtam, hogy valójában én magam is erősen akadályozom a kutatásaimat. 

Csak önmagamat okolhatom, hogy egy sűrű erő közepén ülök a nedves fűben egy teljesen pontatlan térképpel. Tüzetesebben át kellett volna kutatnom a könyvtárat indulás előtt, de féltem, hogy atyám észrevesz és rájön eszeveszett tervemre. Nem nehezíthettem tovább a dolgát, hiszen így is egyre több gond nehezedik a vállára a kiszabott adózások végett. 

Emellett a gonosz pletykák is egyre több ráncot húztak az arcára. A tény, hogy 18 éves vagyok és még nem nősültem meg támadási pontként szolgált a többi nemesi család számára, hisz milyen az a nemesi család, ahol a pletykák szerint az örökös fiú egy szőlőcske.

- Bolondok - dünnyögtem elgondolkodva, majd sóhajtva tanulmányoztam tovább a javításaimmal telerajzolt papírt. 

Három napja tartó utazásom során számtalanszor gyűrtem már össze a használhatatlan térképet azzal az elhatározással, hogy elhajítom, de minden egyes alkalommal atyám mérges hangja felhördült a fejemben és szavalni kezdett a papírra lerótt tudás értékéről. Atyám számtalan bogaras szokásom felett szemet hunyt már, de egy térkép elhajítását sosem bocsájtaná meg nekem, még akkor sem, ha egy hasztalan összefirkált térképről van szó. 

A gondolataimból a lovam türelmetlen toporgása riasztott ki. 

Hozzászoktam már Kant érzelmi megnyilvánulásaihoz. Édesanyám mindig úgy vélekedik vele kapcsolatban, hogy érzékeny lelkivilágú paripa. Véleményem szerint csak egy kényes grófkisasszony bújt a ménem bőrébe. 

Bocsánatkérően néztem fel Kantra, majd előhalásztam egy almát a táskámból és odadobtam neki. Kant lenézően végigmérte az elé gurult almát, majd prüszkölt egyet és fogai közé csípte. Megkönnyebbülten sóhajtottam, ugyanis ezzel Kant kegyesen engedélyezett még nekem öt percet.

- Észak! - jelentettem ki, majd felpattantam és lesöpörtem a nadrágomra tapadt nedves fűszálakat. - Az észak ígéretesnek mutatkozik.

Kant boldog nyerítéssel nyugtázta döntésemet. Elégedetten bólintottam majd felkapaszkodtam lovam éjfekete hátára. Észak felé irányítottam és vágtára bírtam. 

A nap hiánya miatt időérzékem teljesen elveszett. Nem tudtam volna megállapítani, hogy csak pár perce vagy már órák óta vágtázok fáradhatatlan lovammal a ködös erdőben. A táj néma csendjét egyedül Kant patájának tompa zaja törte meg. Ahogy észak irányába haladtunk a köd egyre jobban sűrűsödött. A nedves levegőtől teljesen átázott ingemet a szél hidegen nekipréselte a mellkasomnak. Egy kis idő múlva a tájékozódás is lehetetlenné vált, de ez nem jelentett gondot, hisz vakon megbíztam hűséges társamban. 

Gondolkodva szemléltem a természetellenesen hatalmas ködöt. Ha mágusok lennének a közelben a Kant már jelezte volna, hisz utálja a férfiak erőszakos mágiáját, de annak ellenére, hogy lassítani kezdett volna egyre gyorsabban vágtázott, mintha érezne valamit. 

A következő pillanatban lovam hatalmasat ugrott. 

Rémülten kapaszkodtam meg izmos nyakában. A látásomat erős fény vakította el, fülemet pedig hangos ricsaj csapta meg. 

Éreztem, ahogy lovam lelassít majd megáll. Félve nyitottam ki a szememet és a kezemmel próbáltam árnyékolni a szemembe sütő fényt.

- A Földanyára! - kiáltottam majd leugrottam a nyeregből és lovam büszke nyerítése és topogása kíséretében ugrálni kezdtem. 

A fény, ami elvakított nem más volt, mint maga a nap. Évek óta nem láttam ilyen káprázatosan szép kék eget. Látásomat most nem a köd, hanem az örömkönnyek homályosították el. 

Amikor sikerült leküzdenem a kezdeti mámort boldogan ismertem fel, hogy az először ricsajnak vélt hang több száz madár éneke volt. Elszoktam már a madarak dalától, hiszen ahogyan a napfény, úgy a természet dala is hiányzott az életemből. 

Döbbenten vettem észre, hogy éles határként mögöttem falként tornyosul a köd. A természetellenes jelenség hosszan húzódott el az erdőben. Érdeklődve dugtam be a fejemet a ködbe. Halványan kirajzolódott az erdő, ahol Kantal átvágtattunk.

- Felettébb érdekes - mondtam, majd kihúztam a fejem a falból és kisimítottam a nedves hajtincseimet az arcomból. – Gondolod, hogy a köd védi ezt a helyet? – néztem érdeklődve Kantra majd izgatottan kotorászni kezdtem a jegyzeteim után. 

Türelmetlen lökést éreztem a hátamon. 

– Jól van, Kant, értettem. Itt az ideje körbenézni.

Nem bírtam betelni a gyönyörű erdő látványával, minden levélen apró lángként szikrázott a napfény. A távolban egy mező sejlett ki a fák ágai közül.  Izgatottan szaporább tempóra biztattam a lovamat. A mezőre kiérve vadvirágok százainak látványa fogadott. Sosem láttam még ilyen színes mezőt. A rét közepén egy tó vize tükrözte vissza az égszínkék eget.

-Kant barátom, biztos vagyok benne, hogy a Földanya lábnyomában állunk.

A tó partjára ügettem, majd leugrottam a nyeregből. Hagytam Kantot hadd legeljen és igyon szabadon, másképp amúgy sem hagyott volna nyugodni, én pedig leültem a tó partjára és előkaptam bőrkötéses könyvemet és a gyűrött térképet. A térképen bekarikáztam, körülbelül hol lehetünk, majd a könyvbe részletesen leírtam a felfedezésemet.

- Ha lesznek itt szipolyok, minden feltevésem igaz - dünnyögtem magamban miközben befejeztem az időjárásról megállapított feljegyzéseimet. A napot szemlélve elmosolyodtam.

- A Földanya igen is szívleli a szipolyokat.

 Boldogan dőltem hátra a meleg homokba, és lustán hagytam, hogy a nap felmelegítse a testemet teljesen és elfeledtesse velem a hideg nedves köd minden emlékét.

Kant ideges harapására riadtam fel. 

Bosszúsan megpróbáltam arrébb lökni a lovam fejét, de makacsan rángatni kezdte az ingemet. Szabad kezemmel fáradtan töröltem ki az álmot a szememből. A nap már nyugovóra tért, így nem csodáltam, hogy az érzékeny lelkivilágú lovam megunta a várakozást.

-  Jól van már, kapsz almát mindjárt, te türelmetlen ló!

Ekkor meghallottam azt, ami miatt Kant riasztott. Egy nő vérfagyasztó sikolya zengte be a mezőt. Riadtan pattantam fel a földről. Nem értettem, hogy nem riadtam fel a hangos kiáltásokra. Anyámnak igaza van, tényleg kezdek megsüketülni állapítottam meg.

- Gyerünk Kant! - kiáltottam majd felkapaszkodtam a hátára. 

Lovam gondolkodás nélkül megugrott a kiáltások és a dulakodás irányába. Sötét volt, így újból teljes mértékben ráhagyatkoztam. Ahogy a zajok irányába közeledtünk, a körülöttünk lévő fák recsegtek, ropogtak, hangos nyögések kíséretében életre keltek és dühödten nyújtózkodtak a fények irányába. A mozgó nyöszörgő fák látványától elfogott a félelem.

-Mágusok - suttogtam.

Az erdő fái között fény szűrődött át. Kant egy pillanatra lelassított, a tűztől való félelme megingatta.

Megint felsírt a női hang. 

Megrázta a fejét és újból nekiiramodott. 

Egyre közelebb értünk a fényekhez, és kiértünk egy apró falu utcájára. A falu teljesen felfordult. Mintha egy hadsereg vonult volna végig rajta. A háztetők égtek a föld nyöszörgött és ébredezett. Kant idegesen toporgott a kifordult utca köveken. Leugrottam a hátáról és berúgtam az első ház ajtaját, de teljesen üres volt. Kant továbbra is kint toporgott. A tűz látványa lebénította. 

Hallottam ahogy mögöttem idegesen felnyerít a lovam. Erőszakos és forró mágia hullám csapott meg, felállt tőle a hátamon a szőr. Kiléptem a lángoló épületből, majd visszavezettem az erdőbe a lovam.

- Kant, maradj itt! – parancsoltam neki, bár nem voltam biztos benne, hogy valaha is hallgatna rám. Futásnak eredtem az utcán, próbáltam nem felborulni a kifordult köveken. Idegesen cikázott a tekintetem a házak között a sikoly forrását keresve. A főtérre érve három mágus katonába futottam.

- Krash!

Az egyik katona tűzzel támadott egy törékeny lányra. Ő rémülten felsikoltott de a tűz félútig se jutott el, mert egy erős széllöket elfújta. 

A lány egy szipoly állapítottam meg boldogan. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim a jegyzeteim irányába. Igazam volt, állapítottam meg diadal ittasan.

- Undorító pióca! - ordított fel az egyik megtermett mágus amikor egy hatalmas földdarab vállon találta. Az egyik katona előre ugrott majd megragadta a lány hosszú szőke haját és a földre rántotta. A lány fájdalmasan felsírt. A hangra felbátorodott a másik két katona is és nevetve közelebb léptek a lányhoz. A hajánál fogva felhúzták a fejét, a lány erőtlenül próbálta megragadni a férfi kezét, de az fintorogva belerúgott.

- Undorodom tőled - köpte a szavakat a mágus. 

Rémülten néztem a jelenetet. A könyvtárunk könyvei között olvastam már erőszakról, harcokról háborúkról, de testközelben látni teljesen más volt. Dübörgött a fülemben a vér és teljesen letaglózott a mágusok ereje. Lepergett előttem a családom történelme és arcon csapott az igazság, hogy milyen felelőtlenül és ostobán indultam útnak. Megrémített és ledermesztett. A lány világító kék szemei ekkor összetalálkoztak a rémült tekintetemmel. Döbbenten és rimánkodva nézett a szemembe.

- Segíts! - tátogta némán.

- Mégis ki segítene, te szipirtyó? Tán a Földanya, aki szerinted úgy imád? - gúnyosan nevettek a katonák.

 Éreztem ahogy a testem magától mozdul. Lassan a szám elé emeltem felmutatott ujjamat ezzel jelezve neki, hogy maradjon csöndben. Nesztelenül és óvatosan felvettem egy kifordult termetes követ a földről majd a katonák felé lopództam. Szerencsémre a katonák gúnyolódásának hangja elrejtette a lépéseim zaját. 

A könyveim között kellett volna maradnom állapítottam meg, majd tarkón vágtam a legközelebbi katonát. Az fájdalmasan feljajdult és összeesett. Társuk kiáltására a két katona megpördült. Amikor megláttak meghökkenésükben még a lány haját is elengedték. 

A lány abban a pillanatban előre rugaszkodott és megragadta a férfi bokáját. Ezzel egyidejűleg a társa rám támadt. Hátra estem és velőtrázó csattanással bevertem a fejem. Valamilyen meleg ragacsos folyadékot éreztem a tarkómon. Homályosan láttam, hogy a mágus, aki rám támadt, hátra repül. Kótyagosan a tarkómhoz nyúltam és megérintettem. A kezem az arcom elé emeltem. Vér, ragacsos vörös vér folyt végig a kezemen, majd elsötétült előttem a világ.

- Hahó! Kérlek mond, hogy nem haltál meg!

Irtózatosan tompának éreztem magam, ezért nem lepődtem volna meg, ha halott lennék. Lassan megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Elmosódottan egy arc jelent meg előttem és egy égszínkék szempár. Felemeltem a kezem és gyöngéden megérintettem a fölém hajoló lány puha arcát.

- Ah, a Földanyára de aggódtam! Borzasztóan beverted a fejed – mondta elvörösödve, angyali hangon a lány. 

Ebbe a hangba bele tudnék szeretni állapítottam meg. Gyönyörű arcát aranyszőke haj keretezte. Arca sértetlen volt. Óvatosan néztem körbe, tekintetemmel a mágusokat kerestem, de egy ház kanapéján feküdtem. 

Lassan felültem, fejem fájdalmasan lüktetett. Megérintettem a tarkómat. Nem éreztem semmit. Végig simítottam a fejemen és a sebhelynek nyoma se volt, csak egy egészen apró puklit éreztem a fejemen. Nagyot dobbant a szívem. Meggyógyított, jöttem rá döbbenten.

- Emlékszel valamire? - kérdezte aggódó tekintettel a lány.

- Nem - hazudtam, és megköszörültem a torkom. - Semmire. A tónál voltam a lovammal…. hogy kerültem ide? – Most kivételesen édesanyám hangja szólalt meg fejemben hazugnak titulálva, remek.

A lány szemében öröm csillant, majd óvatosan megszólalt.

- Leestél a lovadról és csúnyán beverted a fejedet. A lakók találtak meg és elhoztak hozzám. Bár a lovad nem nagyon örült ennek - mondta nevetve.

Kihagyott egy ritmust a szívem, lélegzetelállító mosolya volt. Ettől a mosolytól anyám dorgáló hangja is elhallgatott. Nehéz volt levenni róla a tekintetemet. Óvatosan kilestem a nyitott ablakon. Rezzenéstelen arccal próbáltam elrejteni döbbenetemet. Az utca úgy nézett ki mintha semmi sem történt volna. 

Lehet tényleg csak beképzelem? Fürkésző tekintettel néztem a lányra. Még mindig mosolygott és érdeklődve figyelt. Gyengéd szellő játszott a lány arany tincseivel. A szellő elért hozzám és magával hozta a lány melegségét és illatát. Nem, nem csak beképzelem.

- Hogy hívnak? – kérdeztem a lányt.

- Rozalinda - felelte mosolyogva.

-Üdvözöllek, Rozalinda! Köszönöm az ápolást és a gondoskodó vendéglátást - mondtam, majd felálltam és finoman fejet hajtottam. – Az én nevem Szépvölgyi Alean, majd kézen csókoltam és felnéztem a bűbájosan vörös arcába.

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/660832945300094037/)