Scar - 1

(Szivárgó sötétség sorozat)

SCAR fölnézett az égre. Igazán lehetne valami hatalmas, drámai vihar, ha már megszökik otthonról; felhő azonban sehol, az aszteroida-mező fényesen csillogott a fekete égbolton. Semmi látványos.

Hallod, Uram?

Isten úgy tett, mintha süket lenne; ha nem akart felelni, mindig ezt csinálta. Vajon mások tényleg nem hallják a hangját? Ez olyan különös. Akkor kihez beszélnek ima közben?

A lány lejjebb vette az anorák fűtését; minél vékonyabb a testére simuló anyag, annál könnyebben mozog benne. Kilesett az ökoház dombja mögül. El akart jutni az űrkikötőig, de ehhez ki kellett játszania Artúr érzékelőit. Az Astor jégbolygó volt, csak az egyenlítő mentén melegedett fel annyira, hogy megéljenek a fenyvesek, és ne fagyjanak meg a telepesek. Legfőbb veszélyt a hajdani űrhajósok elvadult kutyái jelentették, de Scar jobban tartott a lelepleződéstől, mint a széttépéstől. Artúr öt éve szerelte föl a biztonsági rendszert, hogy az éjszakás őrök puskavégre kaphassák az állatokat.

Scar mulatságosnak tartotta, hogy utána mennyit szilárdultak az astori erkölcsök. Lopás eddig sem volt, elvégre „Krisztus közössége tökéletes”. Amit máshol pofonokkal oldottak meg, az ellen az ima volt a fegyver. Elvégre ki szereti, ha az egész közösség őérte könyörög a hóban térdelve? Az érzékelők felszerelése után a házasság előtti szex is megszűnt. Senki sem merte megkockáztatni a nyilvános megaláztatást. Legföljebb egy-egy látogató űrhajóst nem izgatott a szégyen, mint amilyen a bunkó Márk is.

A lány megint kinézett. Háta mögött mindenhol apró, fűvel borított dombok álltak az éj csendjében. Csak az ablakok hideg acélszeme mutatta, hogy nem természetes képződmények; éjjelre az üveg elé páncél került. A város egy hatalmas irtáson állt, amikor a környező fenyveseket letarolták, és teherhajóra rakták, a telepesek letúrták a földet az apró dombokról, és kiásták a fémből készült ökoházakat, majd antigravitációs talpakon új vidékre költöztették. Sáskaéletmód mindez, de a bolygó hatalmas, és csak ők lakták hétezren.

Scar belélegezte a hideg, tavaszi levegőt. A hó a házak tetején már elolvadt, de az űrkikötőig tartó, fatönköktől megtisztított területen még tartotta magát a jég, így ő könnyen belesimult a tájba a fehér anorákkal.

Az érzékelő elfordult. Scar rohant. A helyi gravitáció másfélszer nagyobb volt a galaktikus normánál. Úgy érezte kiszakadnak az inak a lábából, a szíve dörömbölt, a tüdeje szinte szétpattant a jeges levegőtől. Az utolsó métereken már csak a düh vitte, végül lihegve hasalt a kiszemelt cserje alá.

Alábecsültél, Artúr. Ahogy mindenben.

Nem akarta végignézni az esküvőt. Már most is fájt, ahogy Artúr és Helén egymásra nézett; apró szemvillanások, az összetartozás ezer jele. A legrosszabb azonban Helén szánakozó mosolya volt. Igen, ő látta azt, amit Artúr nem; hogy kettejük kapcsolata rég nem barátság, hanem szinte szentségtörő egység. Két embernek nem szabadna ennyire eggyé válnia. Helén tudta, mégis közéjük állt. Vagy pont ezért tette? Összetörni mindazt, ami szép? Volt Helénben valami kétségbeesett üresség, amit kívülről akart betölteni; tárgyakkal, szépséggel és most Artúrral.

Vajon visszatarthatunk mást attól, hogy tönkretegye magát?

Talán nem. Miklós püspök szerint „aki szeret, az elenged”. Bár Mikós valószínűleg nem így értette ezt az elengedés-dolgot. Scar az erdőben hagyott véres kabátra gondolt és elvigyorodott.

Az érzékelő elfordult, Scar a könyökén mászott tovább, hogy a másik, magasabbra állított műszer se észlelje, majd rohant a kétméteres homokszóró munkagépig.

Az Astor hivatalosan fakitermelő telep volt. A titkosszolgálat nem sejtette, hogy a csillagtérképen Ugal nevet viselő bolygó a maga hétezer fős lakosával a titokzatos keresztény bázis, melyet évszázadok óta keresnek. Nincs jobb álca, mint a pontos adófizetés. Az ügynökök olyan bolygó után kutattak, mely nem szerepelt a Központi Térképészeti Hivatalnál.

Tömegközlekedés híján három módon tudott megszökni. A telep kis hajójával, melyre már lehetetlen feljutnia, főleg, hogy párszor elkötötte. Az oltáriszentséget szállító fürge, húszszemélyes teherhajóval, ami háromhavonta jött. Csakhogy azon ott dolgozott a bunkó Márk, aki örömmel lefülelné, ki se jutna a bolygóról. Vagy a legveszélyesebb módon, a fákat szállító hatalmas kalózhajóval, de ha rájönnek, hogy keresztény, jobb esetben megnyúzzák, rosszabban eladják a titkosszolgálatnak vagy Ferringtonnak, a kalózkirálynak. Árfolyamtól függően. A nagykorú szűzlányok sokat érnek.

A munkagépek között elosonva baj nélkül odaért az űrkikötő széléhez. Itt már fák övezték a leszállópályát, megbújt az egyik fatörzs mögött. A hatalmas kalózhajó mellett eltörpültek a raktárkonténerek és az irányítótorony. A toronyban ült az a két éjszakás őr is, aki fegyvert ragadott, ha a rendszer vadállatot jelzett.

A kalózhajó rámpája a szellőztetés miatt csábítóan nyitva állt. Scar figyelte az érzékelőt: még egy percet várnia kellett.

Hirtelen a szeme sarkából mozgást látott. Megrémült. Már mozdult, hogy föliszkoljon a fára, de aztán düh támadt benne. Belemeredt a sötétségbe, elszántan, egyben kétkedve és rettegve, ahogy egyszer gyermekként éjfélkor a szekrény előtt állt. Az örökké zümmögő, kaparászás-szerű hangokkal riogató napelemes monstrum előtt. Az egyik kezében acélcsövet szorongatott akkor, a másikkal meg­nyomta az ajtónyitó gombot...

Ugyanazt a haragot érezte most is.

A szél feltámadt, jeges jelenléte nyugalmat sugallt. Érezte, amint a hátán útnak indul egy verejtékcsepp. Óvatosan levette az övéről az altatópisztolyt.

A kutya ugrott. Scar lőtt. Talált, de az állatot továbbvitte a lendület, Scar az utolsó pillanatban vetődött oldalra. Várta a következő támadást, de az állat csak morgott, úgy tűnt, ennyire nem éhes.

Hirtelen vijjogás törte meg a csendet, az érzékelő jelzett. Scar irányt változtatott és a legközelebbi raktárkonténer felé rohant, majd a fal mellett meglapult. Némán szitkozódott.

A toronyból kirohant a két őr, ócska puskákat lóbálva. Idegesen pillantottak körül. Az űrhajóból is előjött két kalóz, ők láthatóan élvezettel indultak a sziréna felé, ám a helyiek eléjük álltak.

Az éjszakai csöndet megtörte az éles hangú vita. A kalózok a kótyagos állatot akarták, az őrök viszont nem engedhettek idegeneket kószálni. Scar felmérte a távolságot. Talán eljut a rámpáig.

Majdnem meglódult, de aztán ráébredt, hogy a gyors mozgásra biztosan felfigyelnek. Szitkozódott, majd kúszni kezdett a letaposott havon; a kis hátizsák zavarón dülöngélt a hátán. Könyökét és térdét véresre horzsolta, de sikerült feljutnia a hajóra.

Bent is sötét volt. Sietős léptekkel haladt a feltornyozott farönkök között, kezével tapintva az irányt. Mikor a szökést tervezte, megszerezte a hajótípus alaprajzát. A felvonó mellől szellőzőjárat indult, villámgyorsan meglazította a panelt és becsusszant a csőbe. Egy öntapadó hátlappal gyártott fogassal megemelte belülről a fedőlemezt, majd újra rögzítette egy Sims kulccsal. A kulcs kedvenc szerszáma volt, sajnálta, hogy el kell majd dobnia. A titkosszolgálat típusok és sorszámok alapján beazonosíthatja a naprendszert, a Mentáltanács – állítólag – a baktériumok alapján a bolygót is. Scar mendemondának tartotta, lévén harmincezer lakott bolygó, ám nem kockáztathatott. Persze, pusztuljanak az astoriak, géntérképük se maradjon az utókorra, ám ne őmiatta és ne ilyen brutális módon. A Statáriumtörvény árnya nyomasztón lebegett a fejük fölött.

Miklós püspök Scar tizenöt éves korában kiharcolta, hogy hamis papírokkal elengedjék a navrani akadémiára, de az elméleti képzés után, mikor megkapta a jogosítványt, hazarendelték. Az astoriak évtizedek óta egy nagy hajóra spóroltak, hogy önállóan is el tudják vinni a kitermelt fát, ne kelljen kalózokkal üzletelni. A helyiek számára elég volt, hogy Scar civil hajót vezethet. Túl veszélyesnek tartották, hogy a flotta tisztje legyen, Scar bárhogy szerette volna.

Élete legjobb éveit töltötte az ellenség között. A császáriak is vadásztak a keresztényekre, nem csak a kalózok. Igaz, rossz volt a magány, és a tettetés, hogy középszerűnek tűnjön, de egyetlen dologhoz értett, a vezetéshez. Csak Artúr miatt jött vissza.

De már vége, ostobaság volt azt hinni, hogy kölcsönös az érzelem.

Nem maradt semmije. Kockázatos, de tiszt lesz. Ha az egyetemen nem bukott le, miért bukna le egy hajón?

A kalózok valami nagyobb kikötő felé tartanak, onnan csak eljut a Tiltig, ahol be tud jelentkezni a flotta rendszerébe. A gyakorlati helyeket már meghirdették, és egy kis hajó várja kadétként. Persze a kalózokat még túl kell élni.

A szellőzőcső hideg volt, fázott a hasa, ahogy benne feküdt. Vastagabbra állította az anorákot. Hallgatózott, de némaság uralkodott a raktérben. Egy döngő léptű, nagydarab fickó se jött, hogy a hajánál fogva rángassa ki, majd megerőszakolja. Egyszóval sikerrel járt.

Várt valami örömöt, de semmit sem érzett. Hirtelen elfogta a kétely: tényleg szökni akar?

Mindenki életét kockáztatja. Egy keresztény a Birodalom kötelékében… Ha belegondol, az ellenséget szolgálja. A Gyerekcsászárt, akinek az ősei kiirtották a vallást a világból. Ez az utolsó pillanat, hogy meghátrálhat. Még az Astoron van.

Várt egy fél percet, hátha megvilágosodik, de nem kristályosodtak le a dolgok, hiába volt életveszélyben, hiába volt nyílt és visszavonhatatlan döntéshelyzetben, a válasz késett.

Uram?

Csend.

Uram!

Csend. A bizonytalanság kétes értékű csendje. Isten nem válaszolt.

Eszed ágában sincs – gondolta a lány rosszmájúan.

Meghökkent: hiszen eddig sem szólt bele! Nem, Isten nem kommentálta egyetlen rezdüléssel sem az előkészületeket, ő pedig túlságosan beleveszett a részletekbe, nem vette észre a tartózkodást, nem volt nyitott a szíve.

Megdermedt. Születése óta nem volt senkije; nem csak az istene volt, hanem a mindene. Nincsenek szavak erre, nem értheti meg, aki nem éli ugyanezt, aki nem kóstolta a szivárvány ezer színét...

Lehet, hogy ez kísértés? A legmélyebb vágya a szabadság volt, az űrre vágyott, erre a végtelen­ségre, gyerekkora óta.

Vagy pont menni kéne? A szív szava az igaz? Felsóhajtott, nem gondolatokat formált, hanem gyötrődött.

Isten elhúzódott, még a jelenlétét sem érezte. Magára maradt a döntéssel, életében először, és ettől megrémült. Bámulta a sötétséget, érezte, ahogy a levegő áramlik a háta felett a szellőzőcsőben.

Szabad akarat. Most először sejtette meg, mit jelent. A világ eddig egyszerű volt; könnyű Istennel egységben élni, ha tudod, mit akar. De mi van, ha nem? Ha hallgat az ég?

Rémisztő volt ez a csend, és Scar rájött, élete fordulóponthoz érkezett.

Mit szeretnél, Uram?

Hosszú percek teltek el. Isten elengedte a kezét. A szájában fémes ízt érzett, első gondolata az volt, kiszáll, elrohan a templomhoz, és addig sír, könyörög, tombol, amíg Isten újra nem szól.

De mi lesz utána? Végignézi Artúr esküvőjét? Évek telnek el, látja majd, ahogy Helen félrelép, és Artúr egyre megalázottabb, de köti a hűség. Az elvek nem csak utat mutatnak, de megnyomoríthatnak. Márpedig Artúr nem válna. A házasság számára transzcendens egység. Végleges.

És ő? Soha nem lesz igazi navigátor. Majd tyúkokat tart, és a keverőkarokat pucolja a cukrásznál. Ha lesz elég pénze a Telepnek egy teherhajóra, élete végéig ingázhat egy ócska bolygó és az Astor között.

Scar szájába vette az egyik hajtincsét, a végét rágcsálta.

És ha elmegy? Talán meghal. Talán kikényszerítik belőle, hol a hírhedt Astor.

Következmények. Bárhogy dönt, övé a felelősség. Ez a szabad akarat.

Másképp tette föl a kérdést: nem úgy, hogy helyes-e elmenni, hanem bánná-e, ha nem tenné meg. Ha nem tépné ki önmagából a gyerekkori megalázásokat, és ezt a szánalmas szerelmet Artúr iránt.

A válasz egyértelmű volt: igen.

Két órával később hangos döndüléssel bezáródott a zsilipkapu. Felduruzsolt a hajó, elhagyta az Astort.

Aznap éjjel megint a szivárvány tündöklő színeivel álmodott. Felnyúlt, beledugta a kezét, és álmél­kodva nézte a csillogó folyondárt. Megcsodálta, aztán megnyalta az ujjait.