A fanfiction pályázatról, azaz Problémái egy istennek is vannak

Hetekkel ezelőtt egy kedves mél kíséretében megkaptam Asdy tollából az egyik szereplőm sorsának folytatását, és annyira megtetszett az írás, hogy arra gondoltam, kalandra fel, On Sai fanfiction pályázatot hirdetek, lássuk, hátha másnak is vannak ilyen jópofa világteremtős hajlamai, és mellé még könnyed stílusa is. :)
Az eredmény már megvan, de több olvasó is jelezte, hogy szívesen megnézné az írásokat, így a szerzők engedélyével apránként kiteszem őket. Nagyon nehéz volt a döntés, a maga nemében szinte mindegyik jópofa vagy épp szép, lélektani írás. Úgyhogy hagyok időt a művek megszeretgetésére, a találgatásra, és csak a végén árulom el, melyik lett a nyertes.
Lássuk a lavinát elindító novellát! :)
***
Háttérvilág: A mágia ára (ez egy novellám, elolvasható itt a blogon)

Asdy: Problémái egy istennek is vannak

 
Vedd el hatalmamat Igazságos Asorg, adj szabadulást! Hadd legyek senki a senkik között...

Ha az ember egész nap ezt mormolja, egy idő után elveszti az értelmét. A szavak folyamatosan törtek elő belőlem, már oda se figyeltem rájuk. Azért ha túlságosan elkalandoztak a gondolataim, akkor elrontottam a szöveget – vagy csak én éreztem úgy, de ez lényegtelen – észbe kaptam, és előröl kezdtem, ismét az imára figyelve.

Ezért utálatos dolog a vándorlás. Addig jó, amíg a következő zsákmányom nyomait keresem, és az erdőben mászkálok, ahol még arra is figyelnem kell, hogy a gyökerek között ne törjem ki a nyakam. Nem olyan nehéz az. Mármint a nyakkitörés. A botladozás ellen a Képesség se véd. A lónak is négy lába van, mégis megbotlik.

Itt hagytam félbe a gondolatot. Jóságos Asorg, hát hogy vagyok képes ilyen közhelyekkel dobálózni? De igazából nem érdekelt.

Semmi sem érdekelt. Azóta, hogy Cselle azt a kereskedőt választotta, aki még a nevét se árulta el.

Hónapok teltek el azóta. Talán kettő, esetleg három. Nem tartottam számon. Ráadásul, ahogy haladtam dél felé, az idő is melegebb lett, függetlenül attól, hogy sétáltam bele az őszbe. Hallottam már arról, hogy a hegyek között hidegebb van, mint a síkságon, de most először tapasztaltam meg a saját bőrömön. Errefelé most a vénasszonyok nyara uralkodott, a fejem pedig izzadt a vadonatúj fekete kendő alatt. Amikor vettem, esett, ezért senki se nézett rám furán, hogy egy állatbőrrel a fejemen sétáltam be a faluba. Olcsó rongy volt, és szúrt is. Kéne szereznem egy másikat, de most, hogy megint vándorlok, óvatosan kell bánnom a pénzzel.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha vennék egy lovat. De aztán elvetettem. Egy ló hátán még unalmasabb lenne nézelődni, meg hova raknám szerencsétlen állatot, amíg vadászom? Jó, azt elhiszem, hogy több élelmet tudnék magammal vinni, és nem kéne megállnom minden városban – amit most se teszek meg, és ezért gyakorta szentségelek, amikor valami elfogy a puszta közepén. Legtöbbször a sóval esik meg. Igazán nem értem, miért fogy el a só ilyen gyorsan. Legutóbb egy egész szelencével vettem, és azt nem mondhatom, hogy annyira agyonsózom a kajám. Akkor vajon miért…?

- Vedd el hatalmamat Igazságos Asorg, adj szabadulást! Hadd legyek senki a senkik között...

Közeledtem a faluhoz, ahol aznap estére megszállni terveztem. Falu, város? Maradjunk a településnél. Az én térképem ötven éves, és a rajta bejelölt falvak közül néhány nőtt, néhány összement az évek alatt. Ha meg nekiállok kérdezősködni egy útkereszteződésnél, hogy merre van a legközelebbi falu, akkor egyesek megsértődhetnek, hogy a városukat lefaluzom.

Milyen piti problémák foglalkoztatnak már megint! Ejnye, Kashta, szétszórt vagy.

Falu volt a következő település. Nem szeretem a falvakat. Ott mindenki ismeri egymást, és csak olcsón tudom eladni a bőröket. Kevés dolgot lehet venni egy faluban, azt is drágán. De Asorg ezt hozta az utamba, ennek kell örülni.

Kicsit idegesített a hozzáállásom. Korábban nem mondtam volna ilyeneket. Most mintha mindenért Asorghoz fordulnék… Kegyelemért, megérzésekért, és mindenért neki adok hálát. Talán ha ezt teszem, akkor egy idő után megszabadulunk az átkoktól?

Egy fenét. Asorg igazságos. Pontosan tudja, hogy legfeljebb egy generáción keresztül tartana ki az a nagy önzetlenség, amibe a szabad varázslat kerülne. Annak meg semmi értelme, hogy itt tiki-takizik egy átkokkal. Az lenne a legegyszerűbb, ha senkinek nem lenne Képessége. Mindenki normális ember, és meg van oldva. Bár, ez biztos nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy a többi isten nem díjazná a dolgot. Thrav, a háború istene biztosan ordítozott vele már akkor, amikor a Képességeknek ára lett. Legalábbis a mágiaháború után állítólag hatalmas viharok voltak. Thrav dühönghetett egy sort. Akkoriban őt és Asorgot tisztelték leginkább, a harmadik Jizin, a béke úrnője volt. Mióta béke van, Jizinről megfeledkeztek, mintha nem az ő érdeme lenne ez az egész. Thrav ma már inkább csak szitkozódásnál ad segítséget. A piedesztálon egyértelműen Asorg ül, akihez naponta imádkoznak igencsak mély átéléssel a Képességgel megvertek.

Beértem a faluba. Még apróbb volt, mint amit a térképem jelölt. Konkrétan három ház, és kétszer annyi csűr egy learatott gabonamező közepén. Meg persze a kocsma. Vagy vendéglő, a nagyon udvarias akarok lenni. De ez kocsma volt, méghozzá elég lepukkant jószág. Odabenn a vártnál több ember ücsörgött. Szétnéztem. Egyetlen kendős fejet se láttam. Akkor most vagy mind helyiek, vagy levették a kendőjüket, ha átutazóban vannak. Gyorsan hátranéztem, és felmértem, mekkorák a házak. Igen, egyben elfér legalább három-négy család. Akkor nem is olyan kicsi ez a falu, csak kikezdik a király adórendszerét.

Átbaktattam a helységen, és a pulthoz léptem. Közben magamon éreztem a helyiek fürkésző tekintetét, és átvillant rajtam a gondolat, hogy mi lenne, ha csak egy kis sót vennék, aztán húznék el, de nagyon gyorsan. Már nyitottam, a szám, hogy kérjem azt a tetves sót, amikor a kocsmáros átnyúlt a pult felett, és még mielőtt bármit tehettem volna, lerántotta a kendőt a fejemről.

Ott maradtam, nyitott szájjal. A hajam napok óta a kendő alatt volt, és már lassan összeragadt a kosztól, szóval ugyanúgy nézett ki, mint a kendő alatt. Régebben még meg tudtam volna csinálni, hogy azt a hét tincset, amik árulómmá lehettek volna, elrejtettem, elfésültem volna, hogy a barna tincsek elfedjék. Mióta viszont meggyógyítottam Cselle öccsét, az ezüst tincsek száma tizenegyre nőtt. Ebből egy a hajam legszélén, a homlokom közepén. Esélyem se volt elrejteni.

Talán csak a hatás kedvéért, ki tudja, az ezüst tincs a szemembe hullt. Tudtam, hogy le kellett volna vágni.

- Csak sót kérek – böktem ki.

A kocsmáros arca rémületből undorba váltott, és hozzám vágta a kendőt, mintha koszos lenne. Az is volt.

- Korcsokat nem szolgálok ki – közölte, és kettőt hátrált.

- Nem korcs vagyok, hanem vadász, és csak só kéne.

Előtúrtam az övemre erősített zsákból a szelencét. Letettem a pultra, és hátráltam kettőt. Felemelt kézzel álltam, mintha egyébként nem tudnám bántani őket.

- Tudok fizetni – mintegy biztosítékként előkotortam a zsebemből az utolsó ezüstöm, és odadobtam a kocsmárosnak.

Talán nem volt túl jó ölet minden ezüstöt aranyra váltani. Már csak egy félmaréknyi rezem maradt.

Az ezüst hangosan koppant a pulton, és továbbpattant a fickó felé. Ő egy darabig a padlón pörgő pénzérmét nézte, aztán rám villant a tekintete. Hallani véltem, ahogy az agyában forognak a kerekek, és azt latolgatják, hogy megéri-e kikezdenie egy varázslóval, aki ráadásul egész barátságos vele, és még fizet is. A válasza az arcára volt írva, úgyhogy már azelőtt tudtam, hogy megkapom a sót, hogy lehajolt volna azért az ezüstért.

- Rud! – kiáltott fel az egyik fickó a kocsma sötét sarkában. – Az véres pénz!

- Az – hagytam rá. – Úgy rémlik, hogy nyúlprémért kaptam. De az is lehet, hogy annak a szarvasnak az agancsa volt, ki tudja.

Ez győzhette meg a kocsmárost. Felegyenesedett, az ezüstöt elrejtette a köténye zsebében, felkapta a szelencém és rárivallt a bekiabálóra:

- Pofád lapos! Nézz már rá, ez még varázsolni se varázsolt soha, akkor meg honnan veszed, hogy rossz ember, he?!

Határozottan tetszett nekem ez a Rud nevű fickó. Igaz, utóbbiban tévedett, de hát úgy tűnik, a falusiaknak csak a félszeműek varázslók. Előhúzott a pult alól egy aprócska zsákot, és a szelencét nézve magában számolt. Végül a pultra tette a szelencét és a zsákocskát is.

- Egy ezüst, az ennyi só – bökött a zsákra. – A zsák még egy réz. Vagy csak a…

- Nem, köszönöm – vágtam a szavába. – Akkor viszem a zsákot is.

 
A pulthoz léptem, ő meg hátrált. Előkapartam egy rezet, lecsaptam a pultra, majd felmarkoltam a szerzeményt, és az ajtó felé vettem az irányt. Gyorsan, de nem annyira, hogy úgy tűnjön, menekülök.

- Asorg áldásával – intettem búcsút, és kiléptem az egyre sötétedő külvilágba.

Mögöttem a kocsmából hangzavar szűrődött ki. Mosolyt csalt az arcomra hogy ilyen feltűnést tudok kelteni egy ilyen kis faluban. Az már kevésbé, hogy kinn alhatok az erdőben. Nem mintha nem lennék hozzászokva, de azért mégis más ágyban tölteni az éjszakát.

  Mentem, amíg már olyan sötét nem lett, hogy az orromig se láttam. Csak akkor álltam meg, és dőltem le az árokba aludni. Egy méretes bőrdarabbal takaróztam be, ami még őrizte az előző tulaja szagát Kegyetlen büdös volt, de legalább nem fáztam.

Arra ébredtem, hogy valaki egy hosszú botot döf a bordáim közé. Feljajdultam, és felpattantam.

Hajnalhasadta volt, valószínűleg magamtól is hamarosan felébredtem volna, csak sajnos a király katonáinak szokásuk az utazókat cseszegetni. Öten voltak, mind a hivatalos zöld zubbonyban feszítettek. És jó hangosan röhögtek a reakciómon.

Ajaj. Itt bajok lesznek.

Felmértem a terepet, kitörési pont után kutattam. Ha harcra kerül a sor, akkor - ha nem túl képzettek ezek a kölykök - akár győztesen is kikerülhetek, elvégre megvan ennem a képesség: a megérzéseimre hagyatkozva ki tudok térni az ütések elől, és meg tudom találni a legfájdalmasabb pontokat a testükön. De ott állt velem szemben a probléma: az öt kiskatona mögött, a lovak félkörében állt a felettesük, akit a sárga tiszti jelöléseiről ismertem meg. Biztos azt akarja felmérni, mire képesek a kölykök.

Most, hogy őt észrevettem, feltűnt az is, hogy a kölykök nevetése kényszeredett. Nem akarják ezt csinálni, csak fogalmuk sincs róla, hogyan bújhatnának ki a parancs alól.

Ilyet se láttam még. Katona, aki nem akarja piszkálni a parasztokat? Valamit biztosan félreértek.

- Mit nézel, suttyó? – kérdezte a legmogorvábbnak, és legerősebbnek tűnő fickó.

- Tetszik a zubbony? Be akarsz lépni a seregbe? – vihogta egy, talán tizenhat tavaszt látott.

- Nincs hely! – vágta rá a mellette álló, aki – ahogy jobban megnéztem, nyilvánvalóvá vált – a bátyja lehetett.

- Hagyjuk – morogta a mogorva. – Ide a pénzed, paraszt.

- D-de…

- Kussolsz! A pénzed.

Hát hiába, nincs mit tenni. Belenyúltam a zsebembe, és előkotortam a maradék apróm. Feléjük nyújtottam, és a legifjabb azonnal át is vette.

- Ez csak réz – köpött ki. – Alig húsz batka.

- Huszonegy – vágtam rá sértetten. Mint egy igazi paraszt, aki pontosan számon tartja, mennyi pénze van, és gondosan kuporgat a nehezebb időkre.

- Osztán mér idekinn aludtál? – a negyediket akár jóképűnek is lehetett volna nevezni, ha nem lett volna teljesen kopasz. – Kidobtak a faluból?

Állával a település felé bökött, ahonnét az este elzavartak.

- Nem kedvelik az idegeneket – mormoltam alig hallhatóan, és a földre néztem. Ahogy egy kedves, aranyos, utazó paraszt tenné. Nagyon reméltem, hogy nem kell majd verekednem.

- És mégis merre tartasz? – ismét a mogorva kérdezett.

- A-a városba, uram – böktem a fejemmel a másik irányba.

Előrelépett kettőt, és elkapott az ingem nyakánál fogva. Reménykedtem, hogy nem tépi el, egy inget venni nem igazán szerepel a terveimben.

- És minek, kisapám? – a leheletében a két hete állott hús és a hónapok óta mosatlan ruha bűze keveredett. – Csak kevesen járják az utakat. Annak az egyik fele kereskedő, de annak portékája is van. És nem bűzlik úgy, mint egy pöcegödör – bagoly mondja. – A másik fele varázsló.

A tekintete a kendőmre tévedt.

És leesett. Elég kevesen vannak, akik beállnak a királyhoz bérvarázslónak. Még aki meg is teszi, nem hajlandó túl sokat tenni. A mágiának túl nagy az ára. Egyszerűen nincs, aki varázsoljon, úgyhogy már csak a kényszer maradt: a királynak be kell gyűjtenie a varázslókat, és csonkítással fenyegetőznie. Hát nem jobb az, ha úgy veszítek el egy végtagot, hogy csináltam is valamit közben? Adott esetben életeket mentettem meg.

Ha engem kérdezek, akkor nem, nem jobb. Nekem semmiképp.

- A húgomhoz megyek – nyögtem ki, a kellő pillanatban. – Most tavasszal ment férjhez, és…

- Nem kell a rizsa! – lökött hátra. Eltaknyoltam. Intett a katonáknak, és megindult vissza a tiszthez. Aztán megtorpant, és visszanézett. – Mi a neve a városnak?

Most segíts, Asorg. A fene tudja.

- Tamarrun, uram – böktem ki az első olyan városnevet, ami itt van a közelben. Vagy legalábbis egy hónapi járóföldön belül.

- Az, paraszt. Na, takarodj!

Hála neked, Kegyelmes Asorg! Ritkán van ilyen szerencsém.

De ők voltak azok, akik gyorsabban leléptek. Felültek a lovakra, és elvágtattak abba az irányba, amerről jöttem.

Tudtam, hogy csak a hatás kedvéért nyúzzák a lovakat. Amint eltűnnek a következő kanyar mögött, lépésre fogják majd az állatokat. Viszont még így sincs sok időm. Felkapta a cuccom, előtúrtam a lassan kőkemény kenyeret, és erőltetett tempóban megindultam a város felé. Miután kihajítottak, még nagyjából két mérföldet kutyagoltam, mielőtt az éjszaka annyira besűrűlt, hogy az orromig se lássak. Ez a távolság nekik lesz körülbelül… legyen negyed óra, ha lassúak a lovak. A faluban még húsz percet kérdezősködnek, aztán vissza idáig hat-nyolc perc. Vagyis van nagyjából negyven percem. Ezalatt az idő alatt meg tudok tenni három kilométert, ha minden jól megy. Még nyerek tíz percet. Summa summarum, egy órán belül itt lesznek, hogy vigyenek.

Ilyenkor még jobban sajnálom, hogy nincs lovam. Meg tudnék lógni. De nem tudok, hogy a fene vigye el.

Kocogásra váltottam. Nem mintha ezt olyan sokáig bírnám, vagy annyival tovább tartana azoknak a nyavalyásoknak utolérni, de azért jót tett a lelkemnek. Vagy negyed órán át bírhattam, akkor megálltam, és gyors sétában folytattam a „menekülést”. A vállam majd leszakadt. Erős volt a kísértés, hogy elhajítsam a bőröket, vagy az övet, amit egyik oldalról a belé rejtett arany, másikról a só húzott.

Az emberek ilyenkor általában két dolgot tesznek: vagy imádkoznak, vagy átkozódnak. Én a kettőt egyszerre műveltem, persze magamban, mert levegőt venni is alig tudtam, hát még beszédre pazarolni azt.

- Csezd meg!

Ez utóbbinál estem hasra. Sűrű káromkodás közepette talpra kecmeregtem, és mentem tovább, morogva a sajátos litániát. A negyvenedik perc tájékán gondoltam egyet, és beugrottam az erdőbe, majd vadászösztöneimet segítségül hívva a lehető legkisebb nyomot hagyva magam után, megindultam az erdőben. Aztán az úttól úgy húsz méterre felmásztam egy fára. Elég messze volt az úttól, hogy még a lombokon keresztül se lássanak meg, de elég közel, hogy én halljam, mit ügyködnek.

 
Nem sokat tévedtem. A reggelim maradékát ettem, és közben a varázslók imáját mondtam magamban. Egyszer hallottam egy viccet ezzel kapcsolatban. Az egyik varázsló kérdezte a másikat, hogy lehet-e imádkozás közben pisilni. Erre a másik felháborodva felelte, hogy ekkora szentségtörést még életében nem hallott. Az egyik elgondolkodott, majd hosszas tépelődés után felvetette: és pisilés közben imádkozni? Mire a másik: öcsém, bárhol és bármikor imádkozhatsz!

Kissé hülyén éreztem magam, hogy imádkozás közben ezen járatom az agyam. Aztán azért, mert ilyen gondolatok elvonták a figyelmem az imáról. Éppen újrakezdtem volna, amikor patadobogásra lettem figyelmes. Aztán kiabálásra. Hamarosan el is száguldottak alattam, és az üvöltözéscsokorból sajnos csak néhány dolgot hallottam:

- … messze, mert te…

- … kurva mágus!

- A te hibád…

- Pofátok lapos, mondtam…

Lejöttem a fáról, és indultam tovább. Annyira hülye nem vagyok, hogy kimenjek az útra, az aljnövényzetben törtettem tovább.

Még kétszer mentek el mellettem. Egyszer húsz perc, egyszer meg másfél óra múlva. Másodjára már lassan mentek, és tüzetesen átvizsgáltak mindent az út mentén. Én meg szaporán átkoztam őket, mert sikerült egy tüskebokorba vetődnöm, de nem mozdulhattam, mert így is az utolsó pillanatban sikerült elrejtőznöm. Majdnem felfigyeltek a bokor rezgésére.

Valamivel dél után érhettem be a városba. Mint kiderült, nem a katona volt hülye, és tényleg Tamarrun volt a neve. Nem mintha annyira érdekelt volna, hogy mi a neve egy ilyen koszfészeknek, ami még méretében is alig város, nemhogy látványában…

Koszos, büdös hely volt. Az állatok és az emberek szennye a csatornázatlan utcákon folyt. A házak szűken álltak egymás mellett, némelyek közt az emberek alig fértek el. A főúton két szekér csak akkor fért el egymás mellett, ha az oldaluk egymást, és az út melletti házakat súrolta. Emiatt gyakran támadt fennakadás, de valami jótét lélek azért akart segíteni rajta: a város szélén kézikocsi kölcsönző volt, hogy azon vigyék a kereskedők a portékájuk, és mellette istálló, ahol lerakhatták a szekereiket.

A főtér meglehetősen nagy volt. Úgy festett, hogy holnap lesz a piacnap, mert elég sokan nyüzsögtek errefelé. A tér közepén méretes akasztófa volt, oldalán írással:

Tolvajoknak, hazugoknak, csalóknak és varázslóknak. Ha el tudod olvasni, egy vagy valamelyik közül, úgyhogy ne kövess el semmit, ha jót akarsz.

Nem volt humora az illetőnek. És ha törvényszolga vagyok? De azért jó lesz óvatosnak lenni, ha itt tényleg felakasztják a varázslókat. Ritka az ilyen hely. Biztos köszvényes a város vezetője, és a varázslók semmi pénzért nem gyógyítják meg.

Ennyi gondolatot sajnáltam rá, aztán kerestem valakit, aki hajlandó megvenni a bőreimet. Egy szűcs volt az, a város szélén. Jó sokat fikázta az első osztályú munkámat, de aztán egész tűrhető árat ajánlott érte. Alkudoztunk még egy sort, és sikerem teljes tudatában távoztam. A fogadó, ahol szállást kaptam, már nem volt ilyen kellemes. Huszadrangú porfészek volt, a falak vékony deszkákból voltak összecsapva, ráadásul már azokat is kikezdte az idő, és az a rengeteg szú. Ócska szalmazsák volt az ágyam, de legalább szobát kaptam. Viszont elhatároztam, hogy ha itt töltök a városban még egy napot, akkor inkább alszom az árokparton, de még egyszer oda be nem teszem a lábam. A fogadó úgy tűnik nem termel elég profitot, és a tulaj mellé éjszakára bordélyként haszosítja az üres szobákat. Még egyszer nem akarom hallani.

Másnap kimentem a piacra. Feltöltöttem szerény kajakészletem, és vettem egy új tűzkövet. Aztán gyakoroltam a rejtőzködést, ugyanis megpillantottam a tegnapi katonákat a tömegben. Az egyikük fél arca kék-zöld színekben pompázott. A parancsnokuk nem egy elnéző fajtának tűnik.

Utána már csak barangoltam a városban. Vettem egy húsos pitét. Nem a legjobb volt, de legalább meleg. Elgondolkodtam rajta, hogy talán be kéne ruháznom egy háromlábra, vagy egy bográcsra, hogy legalább valami zabkásaféleséget össze tudjak ütni magamnak, ha úgy esik, de aztán elvetettem a dolgot. Már a szerény cuccommal olyan nehéz ez a hátizsák, hogy ma futás közben majd’ meghaltam. Mi lenne, ha még az mellé a néhány darab hús mellé még némi vasat is cipelnem kellene? Ott döglenék meg az úton, ebben biztos vagyok. Úgyhogy a kovácsnak aznap kevesebb kuncsaftja volt.

Gyorsan végeztem. A nap állásából ítélve még nem volt tíz óra, amikor elhagytam a várost. Ruganyos léptekkel, kelet felé. Eddig dél felé mentem, de úgy döntöttem, keletnek hamarabb elérem a tengert. Úgy döntöttem. Ez vicces. Csak úgy látszott a térképen, hogy arra közelebb van.

Dél felé járt az idő, amikor egy szekér zötyögését hallottam meg magam mögött. Egy idős házaspár ült egy nyitott szekéren, együtt zötykölődtek keletnek.

- Adjon isten! – köszöntem rájuk, aztán elakadt a lélegzetem.

Mindkettőnek a Képességtől ragyogott az aurája.

- Üdv, öcsém – köszönt rám a néne fogatlan mosollyal. – Ülj fel, ha gondolod.

- Éppen kérni akartam.

Beültem a szekér hátuljába, néhány tök közé. Zötykölődtünk egy ideje, amikor a mama megszólalt:

- Ki fia borja volnál, és merre mész?

- Kashta vagyok – feleltem, továbbra is az utat nézve, ami szép lassan nyúlt el mögöttünk. Mint a rétestészta. – Arra gondoltam, hogy megnézem a tengert, de ha nem arra mentek, akkor elhalasztom a kirándulást.

A néne felnevetett. Olyan volt a kacagása, mint egy ifjú lánynak. Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle Csellét, persze sikertelenül.

- Rád mosolygott ma Asorg, fiam. A tenger mellett lakunk. Igaz, apjuk?

A tata csak felmordult, mire a néne hátranézett.

- Tőle ne várj beszédet. Asorg elvitte a nyelvét.

- A nyelvét? – hüledeztem. Ilyet még nem hallottam.

- Pedig milyen nagyon szeretett beszélni! – nevetett a néne. Aztán elkomorult. – Ne menj el a királyhoz varázslónak, fiam. Azt Asorg nem szereti.

- Volt egy ismerősöm, aki ott szolgálatban a fél fülét vesztette el.

- Örüljön neki. Valószínűleg odavolt a zenéért. Muser énekelt és beszélt, ő a nyelvével fizetett – a távolba meredt, és úgy fejezte be: - Én pedig annyira akartam gyereket, hogy a méhemet adtam.

Elszorult a torkom. Kötelességemnek éreztem elmesélni, ami velem történt, de nem tudtam kiejteni a szavakat.

- Te még soha nem varázsoltál, igaz? Ne is tedd soha. Asorg lehet, hogy igazságos, de pocsék humora van.

- Varázsoltam már – mondtam halkan. – Csak más fizette meg az árát.

- Azt hogy? – fordult hátra a néne. A férje ugyancsak.

- Meggyógyított. És cserébe elvitte a nőt, aki miatt varázsoltam.

- Hajjaj. Mert elfelejtette mondani, hogy a szeretőért mi az ár, mi?

Bólintottam. Ezek szerint ezt rajtam kívül mindenki tudta.

- A lány meg nem is szeretett, és annak hitt, akinek kevesebb testrésze volt, igaz?

Ismét bólintottam, és keserű lett a szám.

- Pénzért, kedvesért, királyért soha – a néne féloldalas mosolya ugyanolyan keserű volt, mint a szám. – Az apám mindig ezt mondogatta.

- Az enyém meg azt, hogy addig nem mehetek sehová, amíg nem varázsoltam neki egy nagy láda aranyat.

- Te meg megszöktél.

- Mit tehettem volna? – tártam szét a karom.

 
Ennyiben maradtunk. Zötyögtünk tovább, haladtunk az úttal. Hallgattam a madarak énekét, és a világ hirtelen… könnyűnek tűnt. Békésnek, mintha nem léteznének benne olyanok, mint mi, akiknek együtt kell élni a Képességgel. Szép lassan elszenderedtem ott a tökök között. Álmomban zenét hallottam, földöntúli muzsikát, olyan gyönyörűt, mint még soha. Egy palotát láttam, ami felhőkből volt. Felhőből a fal, a padló, minden. Tünékeny, habos fehérség. A zene egyre hangosabb lett, ahogy mentem befelé a palotába. Majd meghallottam a kórust is, ahogy ezerféle hangon, a dallamot követve mormolják: Vedd el hatalmamat Igazságos Asorg, adj szabadulást! Hadd legyek senki a senkik között...

Egy hatalmas terembe értem. A kupola olyan magasan volt, hogy nem is láttam az odafenn állók arcát. Mert a terem falai padokkal voltak borítva. Mint egy madárház. A padokon sorban ültek az emberek, és csak mondták, mondták az imát, ki többé, ki kevésbé lelkesen.

- Azt hiszed, sikerülhet? – kérdezte mögöttem valaki.

Megpördültem. Egy férfi állt velem szemben, barna hajában a Képességgel megvertek tincsei voltak. Arannyal szegélyezett fehér ruhában állt, és engem nézett. Valamiért zavart, ahogy bámult. Aztán leesett. Elég lassan.

Magamat láttam. Királyi ruhában és tisztán. Ráadásul nem a tükörképem volt, hanem a valódi másolatom, ezért nem ismertem rá elsőre.

- Szóval szerinted csak valami másolat vagyok, Kashta, Ramza fia? – mosolygott rám.

De nem hiszem, hogy valaha is valakire mosolyogtam volna ilyen gúnyosan.

- Ez nem gúnyos mosoly – ezúttal felháborodottnak tűnt.

Én meg pofára estem. Ez olvas a gondolataimban?!

- Már hogy ne olvasnék? Minden isten képes rá.

- De…

- Nem, dehogy vagy te isten, hogy jutott eszedbe ilyen hülyeség? – meglepődött képe láttán elhatároztam, hogy soha többé nem lepődök meg, annyira nem állt jól az az arckifejezés. – Csak nem hiszem, hogy el tudnád viselni a valódi alakom látványát.

- Akkor ki vagy?

Szerintem ezt akartam kérdezni, de egy gondolatolvasó mellett az ember nem lehet biztos benne, hogy mit mondott ki és mit nem.

Körbemutatott a teremben. Végignéztem a polcokon, az embereken, akik időnként halkabban, időnként hangosabban mondták az imát. Korában büszke voltam arra, hogy milyen gyorsan forog az elmém, de most meglepően lassúnak bizonyultam.

- Asorg.

Nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás, de ő azért rámvillantotta ragyogó mosolyom, és tapsolt örömében.

- Gratulálok! Kevesen jönnek rá a látogatóim közül, és még kevesebben ilyen gyorsan.

Szerintem csak bókolni akart ezzel.

- Minek hoztál ide?

- Óh, szóval kérdezni akarsz? Hát rendben, kérdezz csak!

- Már kérdeztem.

Csúfondárosan vigyorgott.

- Nem én hívtalak. Te jöttél. Itt vagy fél nap, de úgy tűnik, ez most először tűnik fel.

- De…

Csillogó szemekkel meredt rám, és bátorítóan mosolygott, mintha azt akarta volna, hogy én jöjjek rá a megoldásra.

- Ha ébren vagyok…

Intett, hogy folytassam.

- És… imádkozom…

Bólogatott, ezzel tovább bátorítva.

- Akkor… itt vagyok?

- Nagyszerű! - megint megtapsolt. – Hallod-e, te vagy tíz… nem is, húsz éve a legélesebb eszű látogatóm!

Valamiért nem tudtam együtt örülni vele.

- Miért van az átok? – kérdeztem. Ha már megtehetem, akkor kezdjük a fontos dolgokkal, nem igaz?

Eltűnt a mosolya. Egyik pillanatról a másikra.

- Tudod te azt.

- Azért kérdezem, mert nem tudom! – fakadtam ki.

Sóhajtott, és elnézett valahová a bejárati alagúton át.  Arra fordultam, hogy meglássam azt, amit ő néz. Nem láttam semmit.

- Nehéz ezt elmagyarázni – vallotta be. – Ha tömör akarok lenni, akkor elég annyi, hogy a ti érdeketekben történt.

- Nem elég ennyi. Fejtsd ki.

- Számíthattam volna erre a válaszra nem? De igen – összefűzte az ujjait, és a padlót kezdte fixírozni. – Próbáld meg felfogni, amit mondok, jó? Tehát: van a világ. Kezdve a földtől, amin állsz, a csillagos égig. Világos?

- Igen – kicsit fura volt, hogy úgy kezel, mintha ezt nem tudnám.

- Most képzeld el, hogy ez az egész gömb alakú.

- Minek?

- Nem mindegy? Csak képzeld el.

Lehunytam a szemem, hogy ne lássam, ahogy a saját arcommal hülyének néz. Van a föld. Lapos, felette a nap, alatta a hold, amik stabil pályán köröznek. Körülöttük az égbolt, ami szilárdan tartja.

- Hát, elég bénán képzelted el, de most jó lesz így – legyintett Asorg.

- Befejeznéd, hogy a fejemben turkálsz?

- Minek? Így kényelmesebb. Most képzeld el, hogy ez az egész körbe van tekerve egy vastag és erős szövettel.

Egyszer volt alkalmam egy jó széles folyó mellett elmenni. Azon hajóval mentek az emberek. Az egyik ilyen ki volt kötve, mert új vitorlát akartak felhúzni. A kapitány megengedte, hogy megfogjam az új vásznat. Olyan erős anyagot azóta se láttam. Elképzeltem, hogy a csillagos eget még körbeveszi a vitorlavászon.

- Kívül van a sötétség. Lángok, kígyók, békék, pokol, satöbbi. Megvan?

Ezt nem volt nehéz elképzelni.

- Namármost, amikor valaki mágiát használ, az olyan, mintha smirglivel esne neki annak a szövetnek. Egy ember ugye nem sokat ér az ellen a hatalmas vászonnal szemben, nemigaz? Most képzeld el, ahogy az összes mágus ott áll, és egész életében csiszatolja.

- Ki fog lyukadni – közöltem a nyilvánvalót.

- Pontosan. Azon a lyukon meg bejön az, amit kívülről elzár az a szövet.

Felfogtam azt, amit mondott. Nem volt olyan bonyolult, mint elsőre hittem volna.

- De…

- Pompás! Még kérdéseid is vannak! – vállon veregette magát. – Gratulálok, Asorg, remekül magyarázol.

Ezt figyelmen kívül hagytam.

- De már a kezdetek óta van mágia. Akkor miért éppen most kellett… eszközölni… ezt a változtatást?

- A régi mágia más volt – elbambult. – Akkor az emberek varázslatai nem csiszolták, hanem építették a szövetet. Mindenki képes volt varázslatot használni. De attól is meg kellett fosztanunk az embereket, mert egy idő után egymás ellen kezdték használni. És mivel az egyszerűbb dolgokat ki tudták védeni, kutatni kezdtek úgy varázslatok után. Akkor fedezték fel, hogy ha a varázslat során egy apró szálat eltépnek a világ szövetéből, akkor a varázslat erősebb lesz. És tűzbe borították a világot.

- És te megtagadtad tőlük a varázslatot.

- Igen – a messzeségbe bámult. – El kellett égetniük a könyveiket, és vártam nyolc generációt, hogy ne is emlékezzenek a varázslatokra. Az más volt, mint most, mert most ára van a varázslatnak, akkor viszont egyáltalán nem volt a világban mágia. Képzelheted, mekkora kavarodás lett belőle…

- Aztán visszaadtad nekik – folytattam helyette.

- Vissza – bólintott. – A kiválasztott keveseknek. Így születtek a nagy varázslófamíliák. Csak azalatt az idő alatt történt valami.

- Mi?

Vállat vont.

- Megváltozott a világ. Utána már minden varázslat a világ szövetéből táplálkozott.

- Ez… amiről most beszélsz, az a népek Sötét Kora?

- Az. Utána jött a Felemelkedés, majd a Fénykor, végül kétszáz éve a Bukás. Legalábbis ti így nevezitek.

Ezen elgondolkodtam. Furcsa dolog egy olyannal beszélgetni, aki nemcsak ismeri a történelmet, hanem ott is volt és alakította azt.

- Akkor most miért nem törlöd el a mágiát? Mint a Sötét Korban?

- Az egy kicsit komplikált lenne.

- Miért?

- Kezdesz idegesíteni a kérdéseiddel.

Jól láttam, és tényleg feszélyezi valami?

- Eddig örültél neki, ha kérdezek – pörgött az agyam, próbáltam rájönni, miért nem akarja eltörölni a mágiát.

Mi változhatott meg ezer éve, ami miatt a ’világ szövete’ gyengül?

Mi vette rá Asorgot, hogy először elvegye, aztán visszaadja a mágiát?

Miért nem ezt tette másodszorra is?

Halványan körvonalazódni kezdett bennem a megoldás – vagy legalábbis amit én annak hittem -, úgyhogy gyorsan rákérdeztem, még mielőtt az agyamból állt volna neki kiszedegetni a dolgot.

- Miben mérik egy isten hatalmát?

Felnevetett. Örömtelenül, de… de büszkén.

- Tudod, Kashta, ezzel a kérdéseddel elnyerted a „minden idők legélesebb eszű látogatója” címet – rám nézett, majd felemelte a kezét, és az ajkamra tette az ujjait. – Amiről most szólni fogok, arról nem beszélhetsz senkinek. Se véletlenül, se akaratodon kívül, nem vezetheted rá megoldásra, nem helyeselhetsz, és nem is tagadhatsz, ha esetleg magától rájönne. És persze arról sem beszélhetsz, hogy egy ilyen gátat tettem rád.

Ajaj. Ha valaki így áll hozzá egy kérdéshez, az bajos. Ha egy isten, akkor már egyenesen problémás.

- Egy isten hatalmát a hívei számában mérik – közölte. – Minél többen hisznek benned, annál erősebb vagy. Minél többen imádkoznak hozzád a hívők közül, annál biztosabb a hatalmad.

- És ha nincs senki, aki hisz benned, akkor a hatalmad elvész? Mi lesz azzal az istennel, akinek nincsenek hívei? Meghal?

- Rátapintottál a lényegre – keserűen mosolygott. – De nektek sajna jobb, ha életben vagyok.

- Miért?

- Mint egy kétéves gyerek, komolyan. Az kérdez csak miértekkel – sóhajtott. – Azért, mert az én erőm tartja egyben a világ szövetének nagyját. És ha én feldobnám a talpam, akkor bekövetkezne az Apokalipszis, amit annyira meg akartam akadályozni.

Kezdtem kapizsgálni.

- És mivel most ilyen sokan imádkozunk hozzád, a hatalmad nő, a szövet meg… vastagszik?

- Ott azért még nem tartunk – rázta a fejét. – Egy kicsivel több kéne az emberiség részéről ahhoz, hogy a szövet végre vastagodni kezdjen.

- És mi lenne az a kicsivel több?

Megint vigyorgott. A fenébe, amikor velem beszélnek, mindenki olyan kínosan érzi magát, mint én most?

- Azt nem mondom meg.

Itt estem pofára. Eddig vidáman eldiskurálunk, és most képes benyögni egy ilyet…

- Hova lenne azzal a szórakozás? – tárta szét a karját. – A többiek már így is ki vannak rajta akadva, hogy én ennyi mindent elárulok. De – emelte fel a mutatóujját – adok egy kis segítséget. A tengeren túlra kell menned, és ott az a kicsivel több majd megtalál magától.

- A tengeren túl… mi?

- Felszállsz ez hajóra – megjelent előtte egy kishajó képe a levegőben – és elhajózol a tengeren túlra – a kishajó ringatózott a tengeren, aztán kikötött egy fura fákkal teli földön. – Csak annyi a dolgod, hogy a mostani irányodtól eltérsz egy kicsit délre, és nem Awaréba, hanem Kiloszba mész.

Hirtelen fehér köd borította el a felhőpalotát.

- Ajaj, úgy tűnik, kezdesz ébredezni – mosolygott Asorg. – Még jó, már kezdem unni az alakod. Aztán igyekezz nem elfelejteni az álmaidat, oké?

- Várj! – talán még egy utolsó kérdésre futja. – Miért mondtad ezt el nekem?

Kitört belőle a röhögés. A köd egyre inkább körbefonta az alakját, engem pedig egy láthatatlan erő egyre jobban elhúzott tőle. Azért még hallottam, ahogy utánam kiabál:

- Ha ügyesen kérdez, akkor bárkinek elmondom! Ja, és jössz nekem két köszönömmel!

Meg akartam kérdezni, miért, de a következő bukkanónál a szekéren tértem magamhoz. Pislogva néztem körbe. A nap ugyanott volt, de a táj teljesen más lett.

- Nocsak, magadhoz tértél? – kérdezte a néne. – Hála az égnek, egy egész napon át voltál kiütve. Mit csináltál, hogy ennyire elfáradtál, öcsém?

Már a nyelvem hegyén volt a válasz, amikor kiment a fejemből. Álmodtam valamit, ez rémlik. És köze volt Asorghoz. És hogy van valami roppant fontos dolog, én meg elfelejtettem.

De ha így van, akkor csak nem lehet olyan fontos, nem?

Hátranéztem, az út kígyózó szalagjára, és rákezdtem magamban a mágusok imájára. Ha köze van Asorghoz, így csak eszembe jut…

***

Asdy blogja, ha kíváncsi vagy más írására:  http://asdymel.blogspot.hu/