S. Sharpless: Metszet

Emlékeztek a Adlerre a Calderon-1-ből? Valaha vallatótiszt volt, de leszerelték pszichés bajok miatt.

A Metszet című fanfiction segít megtudni, hogy miért. Fogadjátok szeretettel. :)
***

S. Sharpless: Metszet

Cara már nem volt a titkosszolgálat vallatótisztje. Négy éve, két hónapja és öt napja nem kínzott embereket információért, most mégis egy erre használatos szoba ajtaja előtt állt. Eltemetettnek hitt emlékek tömkelege tódult fel benne: hányszor könyörögtek neki, hogy hagyja abba, hányszor törtek meg előtte sziklaszilárdnak tűnő egyének? Csak akkor használt modern eszközöket, ha szorított az idő, jobban kedvelte a régi módszereket: amikor a leborotvált fejbőrre csöpögtethetett jéghideg vizet órákon, napokon keresztül; az apró ingát… ha csonkításra került sor mindig a szájnál kezdte, legvégső esetben eltávolította a kliens manduláját, majd áttért a kezekre: előbb a körmök, aztán a bőr, végül az ujjak. Cara gerincén végigszaladt a hideg, mély sóhajjal próbálta kiüríteni az elméjét. Az ismerős érzéseket elhessegették az apró különbségek: most haját kontyba csavarta, kezében digitalizált jelentéseket tartott, lábát magassarkú törte, és kényelmetlen ruha simult a testére. Már a titkosszolgálat hírszerzésnél dolgozott, gyanús egyéneket figyelt, profilokat állított össze, nem vallatott. Megigazította blézerét, majd beütötte a biztonsági kódot az oldalsó panelbe.

− Üdv, Drome – köszöntötte felettesét.

Az előtér ugyanolyan sivár volt, mint emlékeiben, a detektívtükrön kívül alig helyeztek el benne valamit: egy kis asztal, két szék, pár monitor a falon. Csak egy személy tartózkodott most a kis helyiségben, és amint belépett az ajtón, a férfi rászegezte tekintetét.

− Jó reggelt, Cara. Ha jól tudom még nincs a te műszakod. Mi járatban? – fordult felé Drome egy félmosoly kíséretében.

− Beszélnünk kéne egy üggyel kapcsolatban.

− Most nem alkalmas.

A szoba kétméteres detektívtükre vonzotta Cara tekintetét. Mindig az üveg túloldalán történtek az igazán izgalmas dolgok.

− Tudom – lépett bentebb a nő, az ajtólap pedig visszasiklott a helyére -, de sürgős.

− Nézd, most…

− Ismét kérem, hogy működjön együtt velünk – szakította félbe felettese mondandóját a hangszórókból kiszüremlő monoton hang. – Válaszoljon a kérdéseimre. Ha ellenkezik, az kedvezőtlen következményekkel jár magára nézve.

Cara bárhol felismerte volna ezt a hangot, és amikor két lépést előre lépve bepillantott a vallató szobába, egyáltalán nem lepődött meg. Adler ült az asztal egyik végén, szikéket tartalmazó táskája egyelőre még a fémes lapon pihent, zárva. Drome a nő mellé lépett és megköszörülte a torkát. Cara tudta, hogy a férfi szeretné, ha ránézne, de nem akart eleget tenni a „kérésnek”. Hónapok óta nem látta ezt az arcot, ami most érzelemmentes maszkká merevedett.

− Megvárom, amíg itt végzel.

− Nem – a férfi hanglejtése jelezte, hogy a téma kívül esik a lehetséges viták tárgykörén.

− Szeretnék maradni – fordult Drome felé komolyan. – Csak… nézni.

Felettese tekintete úgy pásztázta végig, mint egy nagyon alapos szkenner.

− A kapcsolatotoknak vége?

Számított erre a kérdésre, akárcsak a nyakába alattomosan bekúszó, fojtogató érzésre.

− Igen.

Drome még pár pillanatig árulkodó jelek után kutatott az arcán, majd kihúzva az egyik széket hellyel kínálta a nőt. Cara természetesen nem fogadta el. Valahogy etikátlannak tartotta úgy végignézni egy ember kínhalálát, hogy közben kényelmesen üldögél egy kipárnázott székben. Mert a szobában lévő személy meg fog halni. Mivel Adler nem viselt maszkot, egyértelmű volt, hogy a vallatott nem hagyja el élve a helyiséget.

Adler arckifejezéséből nehéz volt olvasni, Cara ezt egykor szerette benne. Titokzatosnak találta a férfit, egy csendes vadként látta, felkeltette a kíváncsiságát. Ahogy az ismert hang feltette a kérdéseket, eszébe jutott az az éjszaka, és megkeseredett a nyál a szájában. Szabad kezével végigsimított nyakán.

Fülledt este volt, az utcákról beszüremlő neonfények világították meg a szobát: egy törött váza maradványai szóródtak szét a földön, a megrepedt kijelzőjű tévé sercegett. Olyan hangok töltötték meg a helyiséget, amiket egyikük sem szégyellt. A padlón feküdtek, testükön gyöngyözött az izzadtság. Adler erőszakosan siklott belé, mire körmeit a hátába véste, a vállába harapott. Engedte, hogy az élvezetbe belebizseregjen minden porcikája, gerince megfeszült, lábujjait összehúzta a kéj mézédes pillanatiban.

Csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor már torkát kaparta a légszomj. Adler ujjait szorosan a nyaka köré fonta, miközben egyre mélyebben megmerítkezett benne. Cara próbálta lefeszíteni magáról az ujjakat, de azok még erősebben markolták a nyakát. A férfi szemében csillogó őrült vágy megijesztette a nőt, kétségbeesetten kutatott bármi után, amivel kiszabadulhat. Már zúgott a füle, mikor a keze rátalált egy nagyobb vázadarabkára. Habozás nélkül Adler fejéhez vágta, és amint enyhült a szorítás kitépte magát a karjaiból. Amilyen gyorsan csak tellett tőle, az éjjeliszekrényben lévő fegyveréért nyúlt és még időben a férfira fogta.

− Ha közelebb jössz, megöllek! – hörögte.

Adler megtorpant, bőrét felsértette az üveg, arcélén végigfojt a vér. Szemeiben még mindig ott lappangott az őrült vágy csillogása. Cara nagyon koncentrált arra, hogy ne remegjen a keze, tudta, hogy most minden a határozottságán múlik.

− Fogd a cuccod és takarodj!

A férfi még egy pillanatig mérlegelte a helyzetet, majd összeszedte a ruháit, felöltözött – közben tekintetét nem vette le róla – és távozott. Később átgondolva a történteket, biztos volt benne, hogy Adler nem akarta megölni, de ott, abban a pillanatban ezt nem tudta ilyen tisztán megállapítani. Többet nem találkoztak, nem beszéltek. Egyértelmű volt, hogy vége a kapcsolatuknak.

− Utoljára kérem, hogy válaszoljon a kérdésekre – zökkentette ki az elmélkedésből Adler nyugodt hangja.

Cara legyőzte magában a késztetést, hogy védekezőn a mellkasa elé fonja a karjait. Hónapokon keresztül nem vette észre, hogy a férfinak aberrált szexuális vágyai vannak, és ez zavarta. Az ő dolga volt, hogy belelásson az emberek fejébe, megállapítsa ki veszélyes és ki nem, márpedig igenis jól végezte a munkáját. Akkor azt az éjszakát miért nem látta előre? Adler igaz komplex személyiség, saját törvények szerint szeret mozogni, de ez akkor sem mentség. Megtévesztette a személyes közelség? Mit nem vett még észre?

Közben a kliens válasz helyett megajándékozta az asztalt egy köpettel, jelezve, hogy nem fog együttműködni. Cara sóhajtva rázta meg a fejét. Azt hiszi, életben hagyják, hogy nem nyúlhatnak hozzá. Hatalmas tévedés.

Ekkor Adler lassan felállt, a kis táskájáért nyúlt. Nem mosolyodott el, az arca meg sem rezdült. De a szemei… Cara minden figyelmét a férfire összpontosította, és leheletfinom, szinte észrevehetetlen változást fedezett fel a testbeszédében: a tartása ellazult, nem feszült annyira az állkapcsa, ajkai egy milliméternyit távolabb álltak egymástól. Mintha az irodában egy monitort bámulna, úgy nézte végig, ahogy a bénító vakcinát az áldozatba fecskendezi, ahogy az előkerült szikék egyike az erős tenyérbe simul. Cara füle mögött egy verejtékcseppet kezdett lefelé húzni a gravitáció. Szoborrá akart válni, szilárd kőalakká, ami kifelé nem mutat érzelmeket, még ha belül…

− Minden rendben?

Drome hangja rántotta vissza a valóságba. Cara zavartan pislogott párat, majd felettesére pillantott. Más körülmények között meghatotta volna az aggódó tekintet.

− Végig tudom nézni, de… csinálni már nem lennék képes. Ezek a dolgok nyomot hagynak az emberben. Egy idő után elnyel. Ha nem lépek ki akkor, azt hiszem elvesztem volna.

Beszéd közben végig Adlert nézte. Csak én látom? – tette fel magában a kérdést. Drome is észrevette, hova irányul a figyelme.

− Most látod először dolgozni?

Tétova bólintással felelt a kérdésre. Nem látja, ő nem érti.

− Nem sokat beszéltünk a munkáról, mintha az a részünk nem is létezne, de amikor rájöttünk, hogy mégis ott van, szakítottunk – mondta el a féligazságot egy vállvonás kíséretében.

Közben Adler belefogott a tényleges vallatásba. A kisujjnál kezdte a nyúzást.

− Valamit nem mondasz el – szólalt meg Drome egy kis hallgatás után.

− Mert nem tartozik rád.

A szobában ülő férfi agóniája közben üvöltött, de tehetetlen volt, nyaktól lefele nem tudott mozogni, ellenben mindent érzett. Adler precíz mozdulatokkal, szinte már gépiesen végezte a dolgát. Nem – javította ki magát Cara –, nem gépesen, művészien. A férfit nem hatotta meg a másik könyörgése, még arra sem volt hajlandó, hogy megismételje a kérdéseit. A nő elméjébe véste minden pillanat legapróbb részletét. A középső ujjnál kezdett megtörni az áldozat, minden információt kipréselt magából, ami az eszébe jutott, de Adler még csak le sem lassított. Halálos nyugalommal, kis csíkokban húzta le a bőrt a másik kéz ujjairól, mikor végleg összeomlott a vallatott. A mutatóujjnál hangzott el az utolsó használható információ. Félórányi kínzás után Drome kiadta a parancsot az áldozat megölésére, Adler pedig kecses ívben vágta el a kiszemelt torkot.

Cara már nem nézhette végig, ahogy a férfi megtisztítja a pengéit és rituálisan a helyére rakja őket, ugyanis Drome immár teljes figyelmét rá összpontosította. Épp a megvitatni kívánt ügyről beszélt, mikor Adler kilépett a vallató szobából. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd a férfi egyetlen szó nélkül távozott.

Felettesével viszonylag hamar lekonzultálta a teendőket, de így is belecsúsztak az ebédidőbe, mire végeztek. Cara egyáltalán nem kívánt semmiféle ételt és szeretett volna kicsit egyedül maradni a gondolataival, ezért kimentette magát a Drome által felajánlott közös ebéd alól, és az irodája felé vette az irányt. A folyosókon nagyon kevesen voltak, cipőjének kopogása szinte magányosan verődött vissza a falakról. Mikor beszállt a liftbe, megigazította kissé átizzadt blézerét, majd remélte, hogy senki nem száll be mellé, és várta, hogy az ajtók becsukódjanak. Már megindultak egymás felé a fémlapok, mikor az érzékelők észlelték, hogy más is szeretné használni a fülkét.

Cara visszafojtott lélegzettel nézte végig, ahogy Adler a liftbe lép. Kerülték egymás tekintetét. Az ajtók bezárultak, kettesben maradtak, szemtanúk, kamerák nélkül. Pár másodperccel később a férfi megállította a liftet két szint között, és felé fordult.

− Kémkedsz utánam?

Hangja nem volt fenyegető, Cara pont ezért találta félelmetesnek.

− Miért? – tetette a tudatlant. - Valamit rejtegetsz?

Adler tett felé egy lépést, Cara pedig próbált megfélemlíthetetlennek tűnni. Már amennyire ez lehetséges volt hátrálás közben. Sajnos a fémlap hidegét elég hamar megérezte a hátán, miközben a férfi egyre csak közeledett, így pillanatokon belül centiméterekre voltak egymástól.

− Ismerem az embereket – fúrta tekintetét az övébe. A hidegen csillogó szemek kellemetlen ígéretekkel voltak tele. – Jobban, mint bárki.

Tudja – futott át az elméjén. - Tudja, hogy tudom.

Cara fejében a pillanat tört része alatt gondolatok serege futott át. Nem emlékezet, hogy a látta-e a férfinál a kis táskát, vagy sem. Ez baj.

− Ugyanakkor téged sem lehetetlen kiismerni – vágott vissza Cara.

Látta az apró villanást a szemekben, a harag jelét. Gyengepontra tapintott. Közelebb hajolva, csábítóan szétnyílt ajkakkal próbálta elterelni a férfi figyelmét enyhén remegő ujjairól. Az orruk hegye finoman összeért.

− Úgy tűnt, élvezed, ha ellenkeznek, mert akkor nem szükséges tovább színészkedned.

Düh és egy csipetnyi magány. A tekintetéből olvasva egyértelműen a lényegre tapintott. Most kellett cselekednie.

− Meg kellene ölnöd – suttogta.

Ajkaik összesúrlódtak miközben beszélt, szemei azonban rezzenéstelenül állták a férfi pillantását. Ennyi, nyert. Ha ezek után megöli, akkor éppen azt bizonyítja, hogy nem képes az önállóságra, nem több egy eszköznél, Adler pedig valószínűleg pont az ellenkezőjét kívánta elérni. Szabad akart lenni, feloldódni, levetkőzni a társadalom elvárt kötöttségeit, amiktől a jelek szerint csak akkor tudott megválni, mikor másokat kínzott. Cara könnyed léptekkel megkerülte a férfit és újraindította a liftet, fél emelettel fentebb pedig kiszállt. Tisztában volt vele, hogy a győzelme csupán pillanatnyi, de nyert vele egy kis időt. Adler nem hülye, tudja, hogy tényleges veszélyt jelent rá nézve, ha pedig ez az eszébe jut, nem lesz kíméletes. Valahogy megállta, hogy ne nézzen hátra, és megpróbálta úgy ringatni a csípőjét, hogy közben ne remegjen meg a lába.

Egészen estig temetkezett a munkába. Felkutatta az elmúlt év összes vallatásának dokumentált változatát, amelyben Adler részt vett és nem volt titkosítva. A nagyján átrágva magát elegendő bizonyítékot tudott összeállítani, hogy a férfit házi őrizetben tartsák néhány hétig és terápiára küldjék. Megfigyelései szerint az elméjében keletkezett elváltozások alig pár hónappal ezelőttre vezethetők vissza, talán még lehet javítani az állapotán.

Cara perceken át nézte az összeállított dokumentumot. Az az átkozott munka volt az oka. A vallatótiszteket hiába nyugdíjazták hamarabb, senki sem hagyhatta ott a tisztséget veszteségek nélkül. Ez a kegyetlen szakma minden művelőjéből kihasított egy darabot. Ő öt évig bírta, és utána hat hónapon keresztül heti kétszer járt terápiára, mire úgy ahogy rendbejött. Adler már egy évtizede foglalkozott ezzel és csak a rutinellenőrzésekre járt. Várható volt, hogy előbb-utóbb következménye lesz a dolognak. Valahol belül – a félelem sűrű érzete mögött – sajnálta a férfit, úgy érezte kicsit ő is járt már abban a bizonyos mély gödörben.

Végül nem a felsőbb vezetőséghez vitte a dokumentumot, hanem Drome-hoz. Felettese megígérte, hogy kellő tapintattal fog eljárni, ha Cara pár napra szabadságra megy. Az első két alkalom után, így, hogy a pszichiáterek tudták mire figyeljenek, kiderült, hogy Adler kellően instabil ahhoz, hogy végleg nyugdíjazzák. A mérések szerint már a kritikus faktorba tartozott, csodálkoztak, hogy nem ölt meg még senkit. A férfit megfigyelés alatt tartották, házi őrizetben.

Közben Cara szabadsága unalmasan telt. Barátai nem igen voltak, a közeli rokonai pedig már rég meghaltak. Drome egyszer felment a lakására, hogy tájékoztassa a fejleményekről, de egyébként magányosan vánszorogtak a percek: órákon át bámult a semmibe; hosszú, céltalan sétákra indult, az idő mégsem akart gyorsabban telni.

Épp a boltba indult egy középkategóriás algapálinkáért, mikor eleredt az eső. Átnedvesedett ruhája akárhányszor a bőréhez ért, összerezzent tőle. Megváltásként köszöntötte a lakásásból kiáradó fülledt levegőt, a zárlatot kapott világításnak viszont már kevésbé örült. Épp a kapcsolókat próbálgatta, mikor egy sötét sziluettet vett észre a jobb oldalán, majd a fejébe hasogató érzés nyílalt, és mindent elnyelt a feketeség.

A fotelban tért magához, fájt a feje. Pár pillanatig kuszák voltak a gondolatai, de amint tudatosult benne, hogy vele szemben Adler ül, azonnal kijózanodott. A férfinak még csak szavakat sem kellett használni ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon, a tekintete minden fenyegetést elmondott helyette. Cara tüdejében a félelemtől megakadt a lélegzet.

− Nincs színészkedés, csak magunk vagyunk. Te és én.

A nő göcsörtösen kapaszkodtak a karfába, de elfehéredő ujjain kívül semmi nem mutatta félelmét. Azt már tudta, hogy valószínűleg nem éri meg a holnapot, a hangsúly azon volt, hogyan hagyja itt ezt a világot.

− Hogy szöktél meg? – kérdezte határozottan.

− Ha valamit akarsz, megtalálod a módját, hogy megszerezd.

− Ez nem válasz a kérdésemre.

− Nem azért vagyok itt, hogy válaszokkal lássalak el.

− Akkor miért? – tért rá a lényegre Cara, de Adler hátborzongató mosolyát látva azt kívánta, bár ne tette volna.

− Bevallom a liftben annyira jól alakítottál, hogy kissé meglepődtem, mikor hátba támadtál Drome-on keresztül. Bár nem értem miért vártam mást, pont tőled. Igazán nosztalgikus – A férfi a támlának dőlve maga elé tette kezeit, ujjai között egy makulátlan pengét forgatott. – Itt váltak el útjaink, emlékszel? Tudod, Cara, tápláltam feléd bizonyos érzéseket, de nem tudtam, érdemes vagy-e rájuk. Ezért úgy döntöttem letesztellek. De te nem bíztál bennem, rám szegeztél egy fegyvert, majd kidobtál a házadból. Tudod aznap elmentem egy kurvához, és ugyanúgy próba elé állítottam. Érdekes módon, ő bízott bennem… de megöltem, mivel a nevét sem tudtam megjegyezni. A kis „vitánk” után, teljesen elhidegültem tőled, nem érdekeltél. Egyértelműen nem kaphattam meg tőled, amit akartam, azt, amit én is adok az áldozataimnak.

− Mindig ilyen beszédes vagy, mielőtt rászánod magad a gyilkolásra? – kérdezte gunyorosan, csakhogy lelohassza Adler hátborzongató mosolyát, de sajnos nem járt sikerrel.

− Te vagy az első, és valószínűleg az utolsó, aki igazán ismer engem. Egy ilyen ember halálának illik megadni a módját. A legutóbbi találkozásunkkor ráébresztettél valamire: talán annyira nem is különbözünk, mint hittem. Csak azt birtoklod igazán, amit képes vagy bármikor megsemmisíteni. Ismered ezt a mondást? Te azt akartad, hogy ezek a - hogy is írtad abban a fájlban? – pszichikai torzulásaim eltűnjenek. Uralni akartad őket, mert a félelem miatt a sajátjaidat nem tudtad.

− Fenét.

Adler kezeiben megállt a penge, fejét érdeklődve fordította oldalra.

− Hazudhatsz magadnak, ha jól esik, de engem nem versz át. Már akkor is észrevettem, amikor együtt voltunk. Hiányzik a hatalom, amit akkor éreztél a kezedben, amikor élet és halál felett dönthettél. Hiányoznak a megszokott módszerek, az édes könyörgések. Telibeszélték a fejed valami pszicho-szarsággal, de mélyen belül te is érzed, ezért foglalkozol még mindig a hozzám hasonlóakkal. Fogadni mernék, hogy napra pontosan tudod, mikor élvezkedtél mások szenvedésén utoljára.

A szobát ellepő pár másodpercnyi csend minden felmerülő kérdést megválaszolt Cara helyett is. Adler hanyagul rászegezte a szike élét és előrébb hajolt, hangja borzongatóan halk volt.

− Ott, a tükör túloldalán megláttad mivé válhattál volna, ha nem vagy elég gyáva ahhoz, hogy elfogadd a saját természeted. A törvényeidet, amiket az ösztönöd diktál. Félsz a szabadságtól.

Cara szinte hallotta, ahogy tompán koppannak szívében az elhangzott szavak. Azt akarta, hogy a férfi beszéljen tovább, hogy ne kelljen gondolkodnia, csak figyelnie, de Adler pontosan tudta, hogy erre vágyik. A percekig elnyúló némaság felfedte a mélyre temetett igazságot. Cara vállai megrogytak a felismeréstől, végtagjaiból elszállt az erő.

− Most meg fogsz ölni? – kérdezte megtörten, mire Adler elnevette magát.

− Felesleges volna, hiszen az a Cara, akit eddig a világnak mutattál, pár pillanattal ezelőtt meghalt.

Adler pengéjét a nő mellkasához érintette, lassan finom vonalat vájt a puha bőrbe, miközben szétvágta szegcsontja mentén a ruháját.

− Azért jöttem ide, hogy köszönetet mondjak. Te vagy az, aki végleg kilökött a rendszerből, aki teljesen szabaddá tett. Gondoltam viszonzom a szívességet.

A férfi eldobta a szikét, Cara elé térdelt. Arcát a nyakához fúrta, olyan erősen harapott a nő fülébe, hogy kiserkent a vér a zsenge fülcimpából.

− Olyan könnyű volt megtörni, és mégis annyira élvezetes. Kár, hogy sosem fogod megtudni, milyen érzés.

Cara hagyta, hogy Adler levetkőztesse. Még csak nem is ellenkezett.

Valóban hiányzott neki az emberek szenvedése, az érzés hogy uralkodhat mások felett, az izgatott várakozás, hogy a másik vajon mikor törik meg. Az cseppet sem zavarta, amikor Adler kínozni kezdte azt a férfit, szeme sem rebbent a nyúzott bőr láttán. Ellenben Adlerben mintha a tükörképét látta volna, a kellemetlen igazságot, amit éveken keresztül próbált figyelmen kívül hagyni. Mikor ment végbe benne egy ekkora változás észrevétlenül? Mennyire vált kegyetlenné, szörnyeteggé?

Mindennek az az átkozott munka volt az oka. Vagy ez is csak kifogás? Tényleg ilyen lenne valójában? Így született? Ilyen volt a természete? Ő döntött így, vagy a körülmények formálták ilyenné? Egy újabb torz pszichopatává, aki megkeseríti mások életét.

Adler már órákkal ezelőtt elment, egy szikét hagyott az éjjeli szekrényén mielőtt távozott. A napfény vakítóan áramlott be az ablakon, érezte hátán a melegét. Cara minden porcikája fájt, egész testét ólomsúlyúnak érezte, szemeit nem tudta levenni az otthagyott pengéről. Az emlékei homályosak, kuszák voltak. Hirtelen valahogy minden elveszítette az értelmét, bizonytalanná vált.

A penge makulátlan volt, tisztán visszatükrözte a tekintetét, üresnek tűnt, de mégsem volt az. Nem voltak válaszai a kérdésekre, miért is lettek volna? De egy dologban biztos volt: nem akart ilyen lenni. A felismeréstől torkát kaparni kezdte a nevetés, tekintete őrülten csillogott. Tudta mit kell tennie. Adler is tudta.

Határozott mozdulattal nyúlt a szike után, nosztalgikus érzés járta végig ujjait, mikor a markolat a tenyerébe simult. Hogy is felejthette el, mennyire hiányzott ez neki? A penge hibátlan volt, tökéletesen éles. Olyan könnyen siklott a húsába akár a puha vajba.