Farkas Viktória: Plazmaláng

A fanfiction pályázat egyik lenyűgöző novellája, a Plazmaláng a Csak mi, lélekharcosok novella folytatásaként íródott. Az eredeti történetben a pszichológus egy papot kezelt, aki Isten suttogását hallotta. A Plazmaláng onnan indul, hogy más emberek is lassan köréjük gyűlnek, más "lélekharcosok", köztük egy médiasztár is.
(Viki más írásait megtaláljátok a blogján:
http://ezustfarkas.wordpress.com/)


 ***

Farkas Viktória: Plazmaláng

 

A plazmatőr fúvókája a mellkasához ért. Bekötött szemmel térdelt a huszadik századi templom műmárvány padlóján, csuklóján súlyos vaslánccal.

A karzatról figyeltük a szertartást. Ez volt Attila kérése, hogy legyünk jelen a beavatásán. Elmondta előre, mi fog történni, hogy ne aggódjunk. Mégis, amikor behozták a koporsót, lopva Gáborra pillantottam. Arcát elfelhőzte az aggodalom, de amikor észrevette, hogy figyelem, bátorítón rám mosolygott. Ő jobban értette, könnyebben elfogadta Attila akaratát és ezt az eseményt. Egész élete szertartások között zajlott, és egy ideje már azt is tudta, hogy az Isten nem válogatós. Egyháza letisztult, két évezredes liturgiáiban éppúgy képes jelen lenni, mint a Plazmaláng Páholy egyesek szerint szedett-vedett, a szabadkőművességet megcsúfoló, modern szertartásaiban.

A plazmatőr egyedi markolata, akár egy régi, ékkövekkel kirakott ezüstkereszt simult a segéd kezébe, cizellált felszíne alól gyenge elektromos zümmögés hallatszott. A készenléti üzemmód hangja. Egy gombnyomás és harminc centis, izzó plazmasugár lövell ki a fúvókából. Persze ez most nem fog megtörténni. Attila légzése felgyorsult a fúvóka hűvös érintésére, de az arca nyugodt maradt. A segéd alig észrevehetően hátrébb húzta a tőrt a hullámzó mellkastól, sötétkék szatén köpenyén ezüstösen fénylett a régi, jól ismert jelkép a körzővel és derékszöggel.

Sosem láttam még közelről plazmatőrt. A rendőrök kézi plazmavetőit - melyeket szintén csak a holotévében láttam -, ijesztőbbnek találtam, mert akár ötven méterről is halálos sebet ejtettek, egy elbűvölően szép, hullócsillaghoz hasonló fényjelenség kíséretében.

A plazmaláng szimbóluma rabul ejtette Attilát. Ahogy elmondta, rendkívül magas hőmérséklet szükséges ahhoz, hogy az atommagról elektronok szakadjanak le, melyek az ionokkal együtt a plazmát alkotják. Ezt a különös energianyalábot, mely fényt és hőt ad, a legkeményebb anyagok megmunkálására is alkalmas, de óvatlan kezekben pusztító lehet. Azt mondta, mi vagyunk azok az elszabadult elektronok, akik saját elméjük kohójában edződtek meg arra, hogy kiszakadjanak az atommag vonzásából, a korszellem sorvasztó bűvköréből. Az ilyenek, ha összefognak, úgy tudják formálni a társadalmi normákat, ahogy a plazmaláng a fémet. Érdekes analógia, ezt el kellett ismernem.

Végül is engem csak ez a barbár, középkori vaslánc zavart Attila csuklóján. „Szükséges ez?” – vetődött fel bennem a kérdés már sokadszorra. Persze szükséges, tudom. A lánc, a tőr, a kötés a szemén, és a koporsó is, mind jelentőséggel bír. A szimbólumok beszédessége még engem is ámulatba ejtett. Mégis, a lényemnek egy egyszerűbb, őszintébb részében - ahol nincs magyarázkodás, csak a puszta tények -, egyre lüktetett a gondolat, hogy „Az ott a testvérem, láncra verve!”.

Igen, a testvérem. Ahogy Gáboré is. Mindkettőnk kisöccse, immár egy éve.

Mi ketten tudtuk, hogy útjaink végleg összefonódtak. De arra nem számítottunk, hogy szövetségünk sugárzó magként vonz magához másokat. Pedig a természetben is gyakori, hogy két sejt egyesüléséből új élet fakad, mégis meglepődtünk. Legalábbis én. Gábor időnként megilletődött mosollyal a Szentírást idézgette: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Én ilyenkor udvariasan hallgattam, nem tudtam mit kezdeni az evangéliumokkal, de egyvalamit nem tagadhattam, hogy Ő valóban itt volt, itt van, közöttünk.

A kollégám, Zsolt, pár hónapos eltűnését követően állított be hozzám. Tekintetében saját korábbi gyötrelmeim visszfényét láttam. Néhány hét múlva már velünk ebédelt ő is. Mire felocsúdtunk, már hatan voltunk.

A „fáradt, öreg lélekharcosok”, akik megjárták és túlélték önnön lelkük elszigetelt, magányos kínzókamráját, és ezáltal valamilyen módon kiérdemelték, hogy egymásra találjanak. Talán felnőttünk egymáshoz, talán a szemünket nyitotta fel a szenvedés, hogy észrevehessük sorstársainkat magunk körül. Hetente, kéthetente együtt ebédeltünk. Nem váltottuk meg a világot, csak élveztük egymás társaságát. Csak gyógyultunk, csak megpihentünk harcostársaink megértő szavai, megnyugtató pillantása által. Több volt ez barátságnál, testvérek voltunk. Ami pedig összekötött minket, a vérnél is erősebb. Valamiféle szellemi rokonság, ami átsüt a társadalmi rétegeken, át a bőrszínen, valláson. Elég a másik szemébe nézni, hogy tudjuk, mi már testvérek maradunk örökre.

Egy nap visszakísértem Gábort a templomba, egyik közös ebédünk után, és ott találtuk Attilát. Kócos hajjal, zsebre dugott kézzel ült, és elmélyülten bámulta az életnagyságú feszületet. Amint meghallotta a lépteinket, talpra ugrott és elénk jött. Gábor később elmondta, hogy egy pillanatra az az érzése támadt, Jézus megunta a keresztet, magára kapott egy bőrdzsekit, és leült az első padba. Én viszont kevésbé vagyok hajlamos az efféle vallásos képzelgésekre. Rögtön felismertem a hírhedt médiasztárt, a Láng-Show fiatal műsorvezetőjét, Láng Attilát. A bulvármédia aktuális félistene, egy mondva csinált fekete bárány, lehengerlő, rosszfiús imázzsal. Gúnyolhatta a politikusokat, a már-már embertelenül steril életet, ahol minden csírátlanított, ahol minden eldobható. Büntetlenül odamondogathatott mindenkinek, ha a nézettség úgy kívánta, cserébe hat számjegyű gázsit kapott. A népnek cirkusz kell, és ennyi pénzért bárki eljátszaná, hogy érdekli mások élete, vagy, hogy zavarják az előítéletek és kirekesztés egyre szembeötlőbb jelei. Műsoraiban hajléktalanokkal ebédelt a Luna Pláza legelegánsabb éttermeiben, prostituáltakkal látogatott gyermekkórházakat, és szájber-bűnözőkkel meg utcai rablókkal készített exkluzív interjúkat. Mindez olyan megrendezettnek tűnt. Az én szememben ez volt a gátlástalanság és képmutatás netovábbja. Ez így önmagában sajnos nem volt kirívó jelenség a mai médiában. De ez az ember most itt állt ebben a tiszta szentélyben, Gábor templomában, és ránk villantotta tévésztár-mosolyát. Rajta is kaptam magam, amint ösztönösen megfeszülök: Mit keres ez itt? Újabb riport? Ennek semmi nem elég? Ennek semmi sem szent? Gábor viszont üdvözlésre nyújtotta a kezét. Kedves és természetes gesztusa láttán elszégyelltem magam. Nekem miért nem megy ez? Miért könnyebb egy elesett, elgyötört lélekhez közeledni, mint egy életerős, sikeres emberhez?

Attila egyszerű, szinte már alázatos szavai megleptek, és az is, ahogy udvariasan bemutatkozott, mintha ugyan nem ismerné őt az egész ország: „Láng Attila vagyok. Elnézést, hogy csak így bejelentés nélkül... Segítségért jöttem”. Olyan volt, akár egy gyerek, tekintetében azzal a leplezetlen rajongással. Irántunk. Összezavarodtam, és átjárt a méltatlanság érzése. Némán dorgáltam magam az iménti ellenséges gondolataimért. Elvégre milyen jogon ítélkezem? Ez a hely az oka, és Gábor. Talán ebben a közegben, ahol megszoktam, hogy meztelen lélekkel járkálhatok, könnyebben borítanak el az indulatok is. Jobban kell figyelnem. Elvégre én, aki térdig járok az emberi érzésekben, jól tudom, hogy a látszat milyen csalóka. Gábor azonnal hellyel kínálta.

Attila hosszan beszélt. Sokat tudott rólunk, megnézte az összes műsort, amiben szerepeltünk, olvasta a cikkeket. Bizonyára emiatt érezte, hogy régi ismerősök vagyunk, a közvetlensége mégis zavarba ejtett. Teljes bizalommal feltárta előttünk a szándékait, belső mozgatórugóit, melyek a munkájában motiválják, és tudatosan vállalt szélmalomharcában az egyre embertelenebb világgal. Mivel a tévétársaságok nem láttak túl saját kicsinyes ítéleteiken, lelkesen üdvözölték Attila akcióit azzal a meggyőződéssel, hogy mindez a show kedvéért, a nézettség és a reklámbevételek kedvéért történik. Lassanként feltárult előttünk a XXI. századi média legironikusabb epizódja. Az ünnepelt tévésztár félrevezette az egész bulvármédiát azzal, hogy végig igazat mondott. Valójában azon dolgozott, hogy ne legyen kinek ostoba show-műsorokat gyártani. A szemek felnyitásán fáradozott. A lelkek megmentésén. Munkaadói és szponzorai pedig bőkezűen jutalmazták meghökkentő ötleteit és észre sem vették, hogy elkezdte vágni alattuk a fát. Attila pedig káröröm vagy büszkeség nélkül, de hajthatatlanul tette a dolgát, hajlékonyan és okosan felhasználva hozzá a körülmények kínálta lehetőségeket. Az egyszerű kis vadvirágokat jutatta eszembe, ahogy növekedésük révén öntudatlanul megrepesztik az aszfaltot.

Figyeltem a testtartását, gesztusait, mimikáját. Máris analizáltam. Szakmai ártalom. Nagyon különbözött azoktól, akiket a rendelőmben hallgatok ugyanígy. Nyílt tekintet, nyugodt, magabiztos mozdulatok. Nincsenek kényszerességre utaló jelek, sem különösebb sztárallűrök. Az egyetlen, amit feltehetően tudatosan használ is, az a lefegyverző, kihívó mosolya. Talán az egyik legegészségesebb lelkű ember volt, akivel valaha találkoztam, már amennyire ebben a világban valaki egészséges lehet.

Mire a mondandója végére ért, biztos voltam benne, hogy teljesen őszinte. Összenéztünk Gáborral. Ugyanarra gondoltunk. Tudtuk, hogy névtelen szövetségünk újabb taggal bővült, de azt is, hogy a pihenés és gyógyulás ideje immár véget ért. Hogy is gondolhattuk, hogy a mi Istenünk csak azért gyűjtött össze minket, hogy egymás támaszai legyünk? Mindig van valami magasztosabb cél, és egy lélekharcos jobb, ha tudja, hogy a pihenés egyúttal mindig felkészülés is. Valamire. Egy újabb feladatra.

Attila nagy dobásra készült, olyasmire, amiben kevésbé számíthatott a producerek támogatására, de annál inkább a bűnmegelőzési- és drogellenes hatóságok kotnyeleskedéseire. Be akarta bizonyítani, hogy bármilyen mélyre süllyed valaki, meg lehet menteni, ha kellő odafigyelést és valódi támogatást nyújtunk neki. Mindezt egy nagyszabású valóságshow keretein belül, egy üresen álló, régi belvárosi szállodaépületben. A nézőket forradalmi ötlettel kívánta bevonni a játékba. Nem kiszavazással, meg beszavazással, hanem aktív részvételi lehetőséggel. Valódi tettekkel, ötletekkel, felajánlásokkal segíthetik a számukra legrokonszenvesebb szereplőt, amolyan patrónusként.

Tudta, hogy sokan majd e mögött is üzletet szimatolnak. Lesz, aki hitetlenkedve és ellenségesen viszonyul ehhez a kezdeményezéshez. A belvárosiak sem lesznek elragadtatva attól, hogy száznál is több bűnöző, hajléktalan, prostituált és drogfüggő költözik be az egyik legelőkelőbb utcában álló patinás épületbe. Segítségre volt szüksége, köztiszteletben álló személyek támogatására, akik túl népszerűek ahhoz, hogy egyszerűen lesöpörjék a véleményüket az asztalról. Ezek voltunk mi, Gábor, én, és még néhányan.

A praxisom során találkoztam már sokféle mentális problémával. De Attiláé nagyon is egészséges őrület volt, és úgy szippantott be minket, mint a Maelström óriás örvénye. Azon kaptuk magunkat, hogy szabadidőnk minden percében Attila tervein dolgozunk. Néha Zsolt irodájában jöttünk össze, máskor a lakásomon, vagy Gábornál a paplakban. Attila fiatalos lendülete, lankadatlan jókedve és mindenekelőtt a terv nagyszerűsége mindannyiunkat feltüzelt. Esténként, mikor ágyba kerültem, jóleső fáradtságot éreztem a tagjaimban. Sokszor bámultam a mennyezetet a sötétben, és hálát éreztem. Azon gondolkodtam, hogy az Isten hangját hallani megrendítő, de nem kevésbé az, ha valaki részt vehet a munkájában. Önsebzéseim sötét időszaka fényévnyire volt, mintha egy másik életben történt volna. Hogy is akarhattam meghalni, mikor annyi a tennivaló? Néha hihetetlennek tartottam, hogy ez velem történik. Úgy éreztem, intenzívebben élek most, mint egész eddigi életemben. Szinte szédültem, mint aki utólag veszi észre, hogy túl magasra mászott. Időnként pedig – nincs rajta mit szépíteni -, egyszerűen féltem.

Köztiszteletben álló személy, ez lennék én. Jól tudtam, hogy nem érdemlem meg ezt a státuszt, hiszen amikor elértem, titokban az ereimet vagdostam péntek esténként, és az öngyilkosságról képzelegtem. Hamis próféta voltam, kockázatmentesen és érdemtelenül tetszelegtem a „lelki ember” szerepében. Én voltam olyan ember, amilyennek Attilát gondoltam, miközben ő mindvégig tiszta maradt. Most viszont, amikor az egész ország lélegzetvisszafojtva figyeli hajmeresztő vállalkozásunkat, minden eddigi eredményemet kockáztatom, a jó híremet, a pacientúrámat, a kollégáim megbecsülését, az életemet.

Voltak más félelmeim is, hiszen egy dolog a rendelőm elegáns, múlt századi kényelmében jól szituált betegeimet hallgatni heti egy-két órában, és egészen más dolog belenézni egy narkós bűnöző szemébe és azt mondani: "hiszek benned". Igen, féltem. Közben pedig mosolyogtam magamon. Mi az? Ilyen ijesztő élni? Igen. Néha az. Mindenesetre hozzá kell szokni.

Attila jelenlétében azonban minderről megfeledkeztem. Az ő kifogyhatatlan energiája táplált minket. A mi megviselt idegrendszerünket felőrölték volna az előkészületek, az akadozó felújítási munkálatok, az utolsó percekben érkező engedélyek. „Semmi baj!” – mondta mindig, és neki elhittük. Ezzel, és sziporkázó humorával egy szempillantás alatt megnyugtatott mindenkit. Éber figyelemmel szüntelenül azt leste, kinek mire van szüksége, legyen szó egy pohár vízről, vagy akár egy sztárügyvéd megszerzéséről az ügyünk számára. De hiszen az egész vállalkozás erről a figyelemről szólt, a mások szükségletei iránti érzékenységről, az önzetlen tenni akarásról. Az akadályokon ő csak mosolygott, és azok úgy szívódtak fel előtte, mint hajnali pára a napfényben. Kedvessége és odaadása pedig, amellyel mindenkit elhalmozott maga körül, oly szokatlan volt ebben a beteg világban, hogy valósággal meg kellett tanulnunk elfogadni, mint sokat vert kutyáknak a simogatást.  Megszerettük a mi legkisebb testvérünket, és menthetetlenül kötődni kezdtünk hozzá.

Egy éve dolgoztunk a tervén, a holotévé legtöbb csatornáján már leadták a műsor első reklámjait. Pár nap volt a lakók beköltözéséig, amikor majd elkezdik rögzíteni a bemutatkozó interjúkat. Attila nagyon vágyott arra, hogy megkapja az első beavatását a Plazmaláng Páholyban, mielőtt elindul a műsor. Azt mondta, több szinten kötődik a Plazmalánghoz, de még előtte sem világos ennek a vonzódásnak minden aspektusa. A munkája mellett ennek a társaságnak szentelte minden idejét, ahogy mondta, ő itt hallotta Isten hangját leginkább. Ebben nem is kételkedtem. Hogy is tehettem volna? Ha az Istennek nem derogál egy oszlopból megszólalni – ahonnan én hallottam -, miért ne tehetné ezt ebben a páholyban, vagy akárhol? Gábor még nálam is könnyebben elfogadta. Ő egyenesen vallásos áhítattal figyelte Attila ténykedését.

Most pedig mindketten szorongva néztük, ahogy szeretett öcsénk megláncolva térdel ezen a rideg helyen, és számunkra idegen emberek furcsa öltözékben érthetetlen dolgokat tesznek vele. Kékcsuklyás alakok járták körül, közben valaki monoton hangon olvasta a szertartás szövegét, és a plazmatőr még mindig rá szegeződött. Tudtam, hogy színjáték az egész, a kiszolgáltatottsága mégis felkavart. Csodálkozva észleltem magamban a késztetést, hogy megmentsem őt. Persze nem tettem semmit. Ültem fegyelmezetten, miközben alig vártam, hogy véget érjen a szertartás. Kényszerítettem magam, hogy tisztelettel végignézzem, hogy igyekezzem átérezni a magasztosságát. Végre elhangzott a végszó, Attila kitartotta maga elé megláncolt kezeit, a plazmatőr fénye pedig belehasított a félhomályba, hunyorognom kellett. Olyan vakító volt és misztikus, akár egy elhúzódó iridium-villanás. Amikor a műholdak átfordulnak, és a napkollektorokról a földre verődik a fény, a sötétben az emberek megilletődve nézik. Hiába tudják, hogy csak egy műhold, mégis egy pillanatra átélik, hogy ez az égi fény magasabbról jön, egy másik világból és a lelkük mélyén ilyenkor megrezdül valami.

A segéd átvágta a vasláncot, vakító szikraeső zuhogott a padlóra, majd nagy csörrenéssel lehullott a lánc. „Az akarat kardja, az értelem fénye felszabadított téged!” – mondta most a Páholy Mestere. – „Vess véget a szellemi vakságnak, vedd le a kötést a szemedről egyszer s mindenkorra! Láss a szemeddel, szíveddel, lelkeddel!” Attila engedelmesen levette a kötést, majd hagyta, hogy a csuklyás alakok a két karjánál fogva felemeljék a földről, és a koporsóba fektessék. Lezárták a szemét, mint egy halottnak. A kényszer, hogy rájuk kiáltsak, szinte elviselhetetlen volt. Aztán mégis csendben maradtam. Körbeállták és kórusban kántáltak valamit, majd végtelennek tetsző idő után végre kiemelték onnan és a talpára állították. A Mester kezében egy másik plazmatőr villant fel, amit markolatánál fogva átadott Attilának. „Meghaltál a sötétség számára és feltámadtál a Fény szolgálatára. Vezessen ez a tőr az utadon. Legyél olyan, mint a plazmaláng: elméd legyen fényes, szíved legyen forró, akaratod pedig vágja át a vasat!” Megint összenéztünk Gáborral. Mosolygott. Attila már most ilyen. Ha ez az elvárás ebben a páholyban, ő már most tökéletesen megfelel.

A szertartás után megálltunk a néhány sarokra lévő szállodánál, szerettünk volna még utoljára rápillantani a megnyitó előtt. Emlékszem, milyen ideges lettem, hogy a bejárat előtti félkör alakú lépcsősor burkolata még nem készült el. Attila felszökkent a szürke beton lépcsőkre, hogy bizonyítsa, mennyire jól „működik” így is. „Semmi baj! Fel lehet menni rajta, és le is lehet jönni. Tökéletes!” – kiáltotta vigyorogva. „Őrült!” – morogtam én, de bolondozása csakhamar engem is felderített. Legalább már kihelyezték az átlátszó, plexi „Patrónus-ládát”, és egy nagyobb fém konténert a tárgyi adományok számára... Egyszeriben képes voltam a pozitív változásokat is észrevenni.

Korábban megbeszéltük, hogy a megnyitó előtti napokat Gábornál töltjük mindannyian, hogy minden munkával elkészüljünk. Mire suhanóinkon visszaértünk, a paplak apró vendégszobájában egymást érték a pótágyak. Zsolt és a többiek a vacsorán ügyködtek a káplán irányítása mellett. Volt valami megindító és egyben lelkesítő ebben, hogy a nagy közös feladatunk előtt együtt vacsorázunk, és egy fedél alatt alszunk. Mint katonák csata előtt.

Aznap éjjel megláttam Attilát, ahogy a konyhaasztalnál ült a sötétben, haja az arcába hullott, és halkan sírt. Nem tudom, hogy történhetett-e volna valami, ami ennél jobban megdöbbent. Csak álltam bénultan, és nem tudtam, mit tegyek. Illetlennek éreztem a jelenlétem, mintha valami intim pillanat hívatlan szemtanúja lennék. Visszabotorkáltam a fekhelyemig. Tudtam, hogy oda kellene mennem hozzá, azt mondani, hogy „semmi baj”, ahogy ő tenné fordított helyzetben, és ahogy kötelességem lenne. Bárki máshoz odamentem volna. De most csak feküdtem letaglózva, miközben tudtam, hogy ő szenved. Józan eszem magyarázatok sokaságát sorakoztatta fel: túl nagy volt a feszültség, nagy fába vágtuk a fejszénket, elfáradt, összeomlott stb. De a gondolatok mögött, bosszantó háttérzaj gyanánt három szó ismétlődött egyre: „Csak egy ember, csak egy ember”. Ám ez nem magyarázat volt, vagy mentség, sokkal inkább leleplezés és vád. Lényem egy része mélységesen csalódott, mert valahol elhitte, hogy Attila több mint ember. Tudtam, hogy ez teljesen irreális. Mégis annyira akartam.

Másnap a reggelinél Zsolt arról számolt be, hogy a szállodánál kisebb tömeg verődött össze, a hangulat feszült és a rendőrség már ki is küldött egy egységet, hogy megelőzzék a rongálást.  Evés közben lopva figyeltem Attilát, ahogy szokásos vad lendületével beszél és viccelődik. Olyan fiatalnak tűnt, és olyan életerősnek. De én már láttam a szemében azt, amit eddig soha, a félelmet és a szomorúságot. Amikor a tekintete az enyémbe kapcsolódott, tudtam, hogy tudja. Biztos meglátott este. Az én összetört bálványom...

Ahogy nézett rám, hirtelen megsajnáltam, és haragudtam magamra keményszívű ítéletemért, önzésemért. Hisz ő a testvérem, a kisöcsém. Ennyi teher, ilyen fiatalon... vajon én képes lettem volna rá az ő korában? Vajon egyáltalán eszembe jutott volna? Lesütöttem a szemem. Amikor befejezte a reggelit, elindult kifelé. Elhaladt mellettem és éreztem, hogy erős, meleg tenyere a vállamra nehezedik. Egy pillanatra megszorította, mintha azt mondaná, „semmi baj”. Ezúttal nem haboztam, megfogtam vállamon nyugvó kezét. Együttérzést, bátorítást akartam nyújtani neki, de tudtam, hogy mozdulatomban több volt a kétségbeesés. Mégis megnyugodtam, mert láttam, hogy mindent ért, és talán tényleg nincs semmi baj.

A megnyitó estéjét már a szálloda halljában töltöttük, és hallottuk a tömeg ordítozását odakintről.  A holotévé közvetítésében élőben nézhettük a kinti eseményeket. A „lakóink” már beköltöztek, és most a galéria korlátjánál sorakoztak. Megannyi számkivetett, meggyötört lélek, akik most, mint megszeppent gyerekek, ijedten nézték a közvetítést. A szálloda utcáját lezárták a forgalom elől, az épület előtt több száz fős tömeg tolongott. A rendfenntartók szabadon tartották a bejáratot, de a hiradós-drónok légi felvételein jól látszott, hogy hullámzik a plexikordon, és a fehér egyenruhás rendőrök sorfala, ahogy a tömeg időről-időre előrébb nyomakodik. Az utca túloldalán egy rendőrségi csapatszállító suhanó állt, a tetején egy kis teljesítményű akusztikus ágyúval, amit zavargások esetén szoktak bevetni a tömeg megfékezésére. „Bámulatos, kedves nézőink!” – kiáltotta a tudósító. –„A műsor ellenzői transzparensekkel tiltakoznak, és festékkel átitatott zselégolyókat dobálnak át a kordonon. Ezzel egy időben a kezdeményezés támogatói élő védőfalat alkotnak a kordon előtt, hogy a tiltakozók ne jussanak közelebb. Mi lesz itt, kedves nézőink? Micsoda parázs hangulat! Láng Attilának el kell gondolkodnia, hogy érdemes-e így felkorbácsolni az indulatokat.”

Mindannyian Attilára néztünk. A lefegyverző mosoly ezúttal elmaradt, arca feszült volt és elkeseredett.

– Kimegyek – közölte, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett, fejével a galérián ácsorgó emberek felé intett. – Ti nyugtassátok meg őket. Nem lesz semmi baj.

Hagytuk, hogy kimenjen. Ő olyan határozott volt, és mi annyira tanácstalanok. Néztük a holotévén, ahogy kilép a hatalmas bejárati ajtón, és megáll a frissen burkolt lépcsősor tetején. Hunyorgott egy pillanatig a reflektorok fényében, tekintete végigpásztázta a tömeget, majd belenézett a vele szemben álló kamerába. Mintha egyenesen a szemembe nézett volna. Biztos mindenki ezt érezte.

– Jó estét kívánok! – szólt bele a mikrofonba. Erős hangja oda-vissza verődött a házak között, és a tömeg zsivaja alább hagyott. – A legvalóságosabb valóságshow kezdődik itt ma este, és ennek önök is a szereplői már most, e pillanatban is. Ebben az épületben itt mögöttem emberek vannak. Olyanok, mint önök, csak másmilyen sors jutott nekik. De amit itt látok, az alapján felvetődik a kérdés, hogy kik a szegényebbek és kik a nyomorultabbak? Azok, akik bent vannak, vagy azok, akik kint? Önöknek lehetőségük van megmenteni és felemelni a bentieket. De én azt mondom, ez az egyetlen lehetőségük arra is, hogy önmagukat megmentsék.

Ezután minden nagyon gyorsan történt. Dulakodás és ordítozás kezdődött a tömegben, aztán egy villanást láttunk, és Attilát, ahogy megtántorodik. Az ajtó felé rohanva még láttam a holotévén, hogy a nyakára szorított keze alól sugárban spriccel a vér. Gondolkodás nélkül kirohantam hozzá. Addigra már a lépcsőn ült. Még fogta a nyakát, de körülötte már olyan rengeteg vér volt, és a sebből egyre csak bugyogott elő és csordogált lefelé, egyik lépcsőfokról a másikra. Azt hiszem, akkor már tudtam, hogy nem éli túl. Mellé térdeltem, a sebre szorítottam a tenyeremet, miközben a másik kezemmel átkaroltam. Éreztem, ahogy gyengül. Fejét a vállamra hajtotta, teste a karomba nehezedett. A meleg vér hamar átáztatta az ingem. „Ne-ne-ne-ne” csak ezt hajtogattam, és képtelen voltam abbahagyni. Egy ütést éreztem belül a mellkasomban, és tudtam, hogy elsütötték az akusztikus ágyút. Távolról hallottam az emberek nyöszörgését. A fülemben, fejemben éles fájdalmat éreztem a hangtól, de ez most csak egy zavaró kis semmiség volt. A testvérem a karomban haldoklott! Ahogy lefektettem a lépcsőre, biztosan nagyon rémült arcot vágtam, mert bágyadtan elmosolyodott, és nem tudom, hogy hallottam-e vagy képzeltem, hogy rekedt hangon azt mondta „semmi baj”. Álmosan pislogott egyet, aztán vége volt. Meghalt.

Órákig ültem a szálloda halljában, miután elvitték a testét. A vére megszáradt a kezemen és az ingemen. Minden összefolyt körülöttem, csak Gábor alakja volt világos. Csőlátás. A sokktól volt. Gábor a bejárat mellett térdelt, arcát a kezébe temette és zokogott. Én nem tudtam sírni. Úgy éreztem, az arcom kifejezéstelen maszkká merevedett. Hagytam, hogy valaki nyugtatót fecskendezzen a vénámba, és olyan feneketlen ürességet éreztem, amilyet még soha. Lehet, hogy igazuk van a régieknek, és az élet egy színház, de vannak pillanatok, amikor minden húsbavágóan valóságos, a színdarab szünetel, és a szerepeink elveszítik jelentőségüket. Én nem vagyok pszichológus, Gábor nem pap, Attila nem műsorvezető. Mind csak emberek vagyunk, vérzünk, és meghalunk.

Nem tudom, hogyan kerültem oda, de legközelebb a szobámban tértem magamhoz. Gábor a fotelben ült az ágyam mellett, és csendben sírt. Felderengett, amiről régebben beszélt, amikor még a betegem volt: „a szentek véres halála”. A véres halál most Attilának jutott. De, hogy szent volt-e, azt nem tudom.

– Egy plazmavetővel tették. – szólalt meg Gábor, és könnyes szemeivel az arcomat fürkészte. Próbálta megfejteni, hogy vajon értem-e.

–  A plazmaláng... – feleltem. – A kötődése...Azt mondta, még nem érti minden aspektusát... Te jó Ég!

– Szerinted tudta?

Eszembe jutott az az éjszaka a paplak konyhájában. Vajon ezért sírt? Megérezte? Megálmodta?

– Nem tudom. Lehet...

– Hogy történhet ilyesmi? Hogy történhetett ez? Nem hiszem el, hogy halott... – Gábor nem hozzám beszélt, elnézett a fejem fölött, és tudtam, hogy próbálja felfogni. A könnyei még mindig folytak... Eltűnődtem, hogy honnan jön ennyi könny; és honnan jött annyi vér? Aztán keserűen gondoltam arra, hogy mi mind az Isten szörnyszülött gyermekei vagyunk, akik előszeretettel fürdenek egymás vérében. A legkiválóbbak drága, szent vére pedig egy leheletnyivel szebbé teszi rémséges arcunkat.

Hogy ő szent volt-e? Meglátjuk. Ha szépülünk tőle, akkor talán...

Másnap három dolog történt. Egyrészt találtak egy holttestet néhány utcányira a szállodától. A hírek szerint az illető önkezével vetett véget az életének, egy lopott rendőrségi plazmavetővel.

Másrészt a holotévén bejelentették, hogy a műsort nem függesztik fel, hanem Attila tervei alapján leforgatják. Hogy „ne legyen hiábavaló a halála”. Ugyan! Ezek nem tudják? Egy tévésztár élete, halála sohasem hiábavaló. Akár tud róla, akár nem, milliók gondolkodására hat. Egy nyilvános élet mindig befolyásol, jó esetben tanít is. És a nyilvános halál még inkább.

És, hogy Attila halála mit adott az embereknek, az kiderült a nap harmadik és legfontosabb eseményéből: mert megérkeztek az első borítékok a Patrónus-ládába, és az első adag adományok az épület előtti fémkonténerbe. A tömeg szétszéledt, a kordont lebontották. A lépcsőt, ahol Attila elvérzett, virágok és gyertyák sokasága borította.

Gáborral bentről néztük, ahogy újabb és újabb suhanók érkeznek. Az emberek tiszteletteljes némaságban jöttek fel a lépcsőn, letették virágaikat, csendben kivárták a sorukat a Patrónus-ládánál és bedobták ötleteiket, javaslataikat, adományaikat.

– Megcsinálta! – szólalt meg Gábor. – Megmentette őket, és mindannyiunkat!

Én csak néztem a megilletődött embereket, akik mintha álomból ocsúdnának, és láttam, bizony láttam, hogy szépülnek.

És akkor végre nekem is eleredtek a könnyeim.