Búza Éva: Második születésnap

Kis kihagyás után lássuk a következő fanfictiont! Ez a rövid történet Scar világára íródott, és azt a kellemetlen pillanatot ragadja meg, amikor Artúrt meg akarta venni az egyik kalóz. Fogadjátok szeretettel. :)

  ***

Búza Éva: Második születésnap

– Mit bámultok? Vigyétek a ládát!

Artúr iszonyodva nézett Márkra, aztán megérezte magán Gödény pillantását, és lesütötte a szemét. Engedelmesen lehajolt a ládáért. Márk még mindig szitkozódott.

– Áldomást iszunk a zökkenőmentes üzletre – jelentette ki derűsen Gödény, és hiába volt ebben egy adag irónia, Artúr mégis megborzongott. Nem ismerte a kalózok szokásait, de nem túl értelmesnek tűnt ilyesmivel húzni az időt. Okulva a kancsal sorsából, Márknak nem igazán lehetett választása. – Azt ott hozd magaddal!

Artúr felemelte a láda sarkát, és csak Lala rettegő szeméből értette meg: az „az”, rá vonatkozott. Mozdulatlanná merevedett.

– Mi a faszom szükség lenne rá? – fakadt ki Márk, Artúr pedig óvakodott ránézni.

– Csak hozd!

– Gyere! – dörrent rá Márk mérgesen, és Artúr lassan visszaeresztette a ládát. Csúszott a tenyere, a gerince mentén hűvös izzadság araszolt lefelé, de ment.

A folyosón próbálta megjegyezni a fordulókat, arra az esetre, ha menekülniük kell. Persze semmi esélyük se lenne egy kalózokkal zsúfolt hajóról megszökni úgy, hogy utána huzamosabb ideig életben maradjanak. Az életösztönt nehéz felülírni.

Egy nagyobb fülkébe tértek be végül, Gödény kajütje lehetett.

Amint beléptek, a szakállas lenyomta Márkot egy szakadt forgószékre, aztán egy kisebb faliszekrényhez lépett. Nevetségesen apró poharakat és egy üveget vett elő. Valami úszott az italban, Artúrt a kancsal kalóz agyvelődarabkáira emlékeztette. Felfordult tőle a gyomra. Gyorsan másfele nézett.

Az asztal teljes felületét fegyverek és alkatrészeik borították, a mágneses lapon a legkisebb fémdarabka sem mozdulhatott el. Precízen elrendezve és használatra készen. Gödény, úgy tűnik, mindent fegyverrel szeretett elintézni.

Márk idegesen intett Artúrnak, hogy kuporodjon le mellette az olajos padlóra.

– Egy szót se! – szűrte a fogai között, és egy pillanatra kivillant a félelme, amit eddig közöny és magabiztosság mögé rejtett.

Artúrt hűvös nyugalom szállta meg. Minden tisztább és érthetőbb lett, kiélesedtek körülötte a tárgyak körvonalai. Letérdelt, lehajtotta a fejét, és igyekezett magát minél kisebbre összehúzni, mint egy valódi rabszolga tenné. Képtelen volt igazán rettegni, hiába tudta, életveszélyben vannak.

Ital csorgott a poharakba, Artúr Márk kopott csizmáját fixírozta és fülelt.

– Fenékig!

Mindketten lecsapták az asztalra a poharukat. A szakállas elégedetten krákogott.

– Szóval tiétek az áru, megfizettetek érte. – Artúr feszülten figyelt. Volt valami a levegőben, amitől a hideg futkározott a hátán. – Mennyit kérsz a rabszolgáért?

– Már mondtam, nem eladó. Egy hónapja szereztem. Jól jön a bivalyereje a hajón, még ha a repüléshez szart se konyít – blöffölt Márk. Artúr visszafojtotta a lélegzetét.

– Nem értettél meg – válaszolta Gödény túl lassan. – Csak arra vagyok kíváncsi, mennyiért adod át.

Márk röhögni próbált, de még Artúr fülének is hamisan hangzott.

– Faszom, szükségem van rá…

– Ha szólok Ferringtonnak, vagy netalántán Al hercegnek, senki sem dolgoztat veletek a végeken…

Egyértelmű volt a mondatba bújtatott fenyegetés: Gödény mégsem mindent fegyverrel intézett el.

– Ezt nem teheted meg, Gödény! Te magad mondtad! Ki csempészné a tiltott árukat?

– Akad rajtatok kívül más is – jelentette ki nyugodtan Gödény, Artúr hallotta, ahogy újra tölt.

– Na de akit lelőttél…

– Azért kapta, mert nem tisztelte a döntéseimet.

A kajütben visszhangzott a csend. Márk sercintett, aztán vonakodva megszólalt.

– Mire kell?

– Az nem tartozik rád.

És Artúr végre megértette: Márknak nincs választása, csak azt teszi, ami ilyen helyzetben szükséges. Eladja, ha az kell hozzá, hogy a többiek megmeneküljenek. A hajó többet ér nála, vagy a terveinél, a szaktudásánál. Kiszáradt a torka, nyelnie kellett. Csak fél füllel hallotta az alkudozás további részleteit.

Egyre csak az járt az eszében, vajon mit tenne ilyen helyzetben Scar?

Ellenállna, menekülni próbálna? Lenne bármi esélye?

Vagy a szokott pimaszságával felállna, Gödény szemébe nevetne, maga elé rántaná Márkot, aztán egy óvatlan pillanatban hagyná, hogy a kalóz szitává lője. Kacagva menne a halálba, mert tudná, hogy ugyan Márknak nincs választása, de neki sem. Nem árulhatja el a kereszténységet, a hitet. És Artúr sem teheti, még akkor sem, ha már nem tud semmiben sem hinni. Scar sosem rajongott az ő nagyszerű eszméiért. Egyszerűen csak tette, ami a dolga. Artúr ezt még sosem látta ilyen tisztán. Scar meghalna úgy, hogy nem is gondolkozna a tette helyességén.

Úgy kell intéznie, hogy a kalóz vagy Márk megölje.

Artúr teste megfeszült.

Azok ketten valamiféle egyezségre jutottak, mert a kalóz nevetve újabb áldomást akart. Artúr felkészült az ugrásra, aztán majd' megfulladt, amikor egy kérges, olajos kéz a hajánál fogva hátrarántotta a fejét.

– Te se maradj ki a jóból! – röhögött Gödény, és a küszködő Artúrba töltött egy pohárnyi italt. A pálinka végigégette Artúr nyelőcsövét, egy pillanatra megvakította. Hirtelen nyújtózott el benne a félelem, hogy nem lesz ereje végigvinni a tervet. Hogy élve marad, és a kalózok mindent kiszednek belőle a keresztényekről. Már tudta, mi az a rettegés.

Aztán váratlanul valami megrengette a hajót. A fejük felett vijjogva bekapcsolt a vészjelző, Artúr a földre zuhant. Kiabálás és az egymásnak feszülő pajzsok statikus zöreje hallatszott, a megerőltetéstől remegett alattuk a hajótest. Artúr kábultan megrázta a fejét, hogy tisztuljon, de mintha minden ködben úszott volna.

– Tűnjünk innét! – rántotta fel Márk. Gödény sehol sem volt, Artúr szédelgett.

Márk kifelé taszigálta a kabinból, a folyosón ügyet sem vetettek rájuk, akkora volt a felfordulás. Gond nélkül elérték a zsilipet.

Artúr szerint az utolsó pillanatban támolyogtak át rajta, néhány üvöltöző kalóz között.

Amint bezárult mögöttük a zsilip, elvált egymástól a két hajó, és az övék eszeveszett forgásba kezdett: hol működött rajta az antigravitációs rendszer, hol nem. Artúr nem tehetett mást, kapaszkodott. Még mindig émelygett a gyomra a pálinkától, és az utolsó lökésnél egyszerűen elájult.

– Talán mégis meg kellett volna valamit fogadnod.

Scart látta maga előtt, egy apró, fehér virág szirmait tépdeste és mosolygott. Artúr még sosem örült ennyire a lánynak. Valamit el akart mondani neki, ami az Astor óta fojtogatta, de most egyszerűen nem jutott az eszébe. Kibökte hát az első kérdést, ami foglalkoztatta.

– Miért mentél el?

Scar megvonta a vállát, mintha ez egyáltalán nem volna fontos, de a szeme furcsán csillogott.

– Untam magam az Astoron.

Ezt Artúr el tudta képzelni, Scar mindig is más volt, mint az astoriak többsége. Sosem tartozott igazán közéjük.

Talán épp ezért Artúr nem látta szépnek. A haja túl vörös volt, a szeme túl zöld, hogy igazán szép legyen. Mégis volt benne valami, amit Artúr azóta keresett, mióta elhagyták az Astort.

Hát nem nevetséges? Sosem akart elmenni onnan. Sosem akart lázadó és hitehagyott lenni. Semmije sem maradt, ami az eddigi életét összetartotta. Nem tudott Istenben hinni. Akkor sem, ha Scar valójában életben maradt. Már nem volt elég hozzá a pőre hit.

– Isten így is veled van. Említette – bólintott Scar nagy komolyan, és Artúr torkát nevetés és sírás kaparta egyszerre. Scar és az ő külön Istene! Artúr sosem tudta eldönteni, hogy a lány valóban komolyan beszél, vagy csak az ő kedvéért találta ki az egészet.

De mindez nem számított, Scar hangja távolodott, csak a tépett virágszirmok keringtek körülötte…

Márk vigyorgó arca hajolt fölé, amikor magához tért:

– Isten éltessen a második születésnapodon!

Márknak sosem volt érzéke a nagy pillanatokhoz, és Artúr egy másodpercig kristálytisztán tudta, mit akart mondani Scarnak – talán az élethez, a hithez, vagy a szerelemhez volt köze…

Nem fontos.

Scar elment, Isten pedig nem létezik.